Kik dolgoznak manapság egy Prága környéki csokoládégyárban? – „Mindenki kárpátaljai és mindenki „kettőssel” (állampolgársággal – a szerk.) jön, még a szlatinai, sőt a moldáviai román is.”

Megszólalt a héten a Népszavában Jászberényi Attila és Kárpátalja: nem a határok mozognak címmel megjelentetett tényfeltáró riportjában annak járt utána, hogy miért van a megkopott kelet-kárpátaljai kisvárosnak, Rahónak napi három, menetrend szerinti közvetlen buszjárata a cseh fővárosba. Szerzőnk, aki maga is felszállt egy ilyen 24 órás utat megtevő, rendszeresen ingázó kárpátaljai magyarokat szállító autóbuszra nemcsak azt mutatta be, hogy „kik utaznak rajta, miért és hova”, hanem egy előzetes helyszíni tájékozódást követően elénk tárta a pőre valóságot: Kárpátalján „van hagyománya a családi szétszakítottságnak és a megélhetési célzatú önkizsákmányolásnak, de a migráció ma minden képzeletet felülmúl.” Ennek okait felkutatva, azokat így sommázta: „az állam sok helyen nem képes ellátni vállalt feladatait, a korrupció virágzik, a vállalkozások bedőltek, a turisták elmaradtak. S közhangulatra a bizonytalanság, a rettegés, és a menekülési vágy nyomja rá bélyegét.”

„Erik fiam Londonban dolgozik, hogy megvehessük a társasház utolsó lakását is a szálláshely bővítéséhez, nagyobbik fia most érettségizik Nyíregyházán, de nem biztos, hogy továbbtanul, már hívják Németországba. Az öccse is Magyarországon tanul, hogy rendesen beszéljen magyarul. Itt nincs elég tanárnő. Az anyjuk, Natália vele van persze Vásárosnaményban. Robi fiam évek óta Pesten él. A lányom Kijevbe ment férjhez, de a fia már Prágában dolgozik. Itthon csak én vagyok, én tervezek és én vagyok, aki aztán végrehajtja.”

„Mind a nyolc unokatestvérem kint van. Pesttől Prágáig, Hollandiáig és Londonig, ez összesen öt családot érint. Régen minden húsvétkor és karácsonykor hazajöttek, ma már jó, ha minden másodikra, pedig mindnek van itt lakható háza is.”

„Egykori lembergi évfolyamtársaimból jutott az USA-ba, Ausztráliába, Németországba, Svédországba és a norvég fúrótornyokra. Portugáliában segédmunkásból bártulajdonossá, Kanadában takarítóból cégvezetővé váltak.”

„Öten voltunk barátok, együtt nőttünk fel, »májfáztunk« (májusfát állítottunk – a szerk.), és »sáslikoltunk« egész nyáron. Ma már négyen külföldön vannak, akad, aki már négy-öt országot is megjárt, és tavaly már egyedül sáslikoltam a kertben.”

Jászberényi Attila négy alkalmi beszélgetőtársa által elmondottakat idéztük fentebb a szerzőnek a Visegrádi Alap támogatásával készült és a Népszava hétvégi számában napvilágot látott, reményeink szerint a Joseph Pulitzer-emlékdíjat odaítélő döntéshozók figyelmét nem elkerülő tényfeltáró riport-összeállításából.

A négy hivatkozott vallomástevő – egy 78 éves rahói vendégház-tulajdonos néni, egy Beregszász melletti fiatal, egy otthon megélni próbáló kárpátaljai diplomás és egy, szintén a szülőföldön maradást választó kárpátaljai fiatalember – mellett megannyi más „tanúságtevőt” is megszólaltatott szerzőnk abból a világból, melyről úgy hittük viszonylag sokat tudunk, s most neki sikerült rádöbbenteni bennünket, hogy még mindig nem eleget.

Az elmúlt években, ebben a rovatban következesen igyekeztünk vissza-visszatérően bemutatni az ottani nemzettársaink élni- és túlélni akarásának megannyi – olykor bíztató, máskor elkeserítő – mozzanatát. Viszont mindaz, amit a szociográfusi vénával megáldott Jászberényi Attilának sikerült most életközelbe hozni a helyszíni tapasztalatai alapján készült és Kárpátalja: nem a határok mozognak címmel közreadott riportjában – az bennünket is némiképp meglepett. Nem is kívánjuk tagadni: számunkra nem volt ismert, hogy azon kárpátaljai magyarok körében, akik a jobb megélhetés miatt olyannyira „bevállalósak”, hogy otthonuktól akár a határokat átlépve vállaljanak munkát ennyire népszerű célpont lett Csehország, amint ez a most ismertetendő, saját készítésű szociofotókkal gazdagon illusztrált úti jelentésből kiderült. Ráadásul történik ez tömegméretekben, rendszeres ingázással.

Vélhetően ezzel a nyugtalanító érzettel nemcsak magunk vagyunk így. Ezért is hisszük úgy, talán az olvasóink számára se lesz érdektelen megtudni: vajon mi állhat annak a hátterében, hogy egy alig 15 ezres, egykor szebb napokat megélt, Kárpátalja legkeletibb járásának székhelyéről, ahol nem mellesleg kevesebb, mint 2 ezer magyar él, napi három menetrend szerinti közvetlen buszjárat indul Prágába. Erre a járatsűrűségre igény is van, a mindenkori utazóközönség pedig többnyire ottani, illetve környékbeli magyar.

Ne habozzunk és tartsunk Jászberényi Attilával, aki utasként felszállt nemrég a Rahó-Prága járat egyik autóbuszára, mely a messze idegenben munkát vállalók rendszeres szállítására szakosodott cég tulajdona, s melyen az utazási díj 50 dollár. Persze, aki megteheti, választhat ennél kényelmesebb megoldást is, például az iránytaxi jellegű, átlag 70 dolláros mikrobuszos változatot.  

„A kárpátaljai, Csehország felé mozgó tömegek leginkább a Rahó (Rahiv)-Prága tengelyen közlekednek. Naponta három járat is indul a Tisza forrásához közeli, poros kisváros buszpályaudvaráról, hogy összeszedje az összes járás összes gazdasági menekültjét. A busz hipermodern, ülésekbe applikált videórendszerrel, az út viszont 24 óra, de az ünnepi időszakokban ennél hosszabb is lehet. A déli járatra szállunk fel, hogy aztán tizenkét óra alatt, a szlovák határig legyünk összesen huszonegyen, félbusznyian. A sofőrök vagányak, ha kell, ezerrel vágnak át a román határt jelentő szögesdrótok mellett a tankakadálynyi kátyúkon. A rázkódási együttható inkább egy lovaskocsi platóját idézi, de legalább minden személygépkocsit megelőzünk a keskeny úton. Később az extra széles (a szovjet időkben úgy építették őket, hogy komplett harckocsi hadosztályok is elférjenek), de felújítatlan utakon a helyi vezetési folklór megy. Faltól falig, padkától padkáig, ahogy az út adja és épp a legjobb megoldásnak tűnik, mindegy ki jön szembe. A sofőrök folyton telefonálnak, de ennek is oka van.

Minden jelentősebb pocsolyánál megállunk, hogy kisebb-nagyobb csomagot vegyünk fel, szlovákiai és csehországi helymegjelöléssel, amiket aztán éjszaka, de már az ottani pocsolyáknál adunk le. Minden jelentősebb városban megállunk, a nehezen megszokható látvány ugyanaz. Feleségek síró kislányokkal búcsúznak apától, idősebbek hozzák autóval a fiatalokat, szikáran, de könnyes szemmel pakolnak ki a csomagtartóból, párok bontakoznak ki nehezen az ölelésből. A felszállók jól öltözöttek, a bőröndök modernek, mintha nem is egy szakadt buszállomás megállójában, hanem egy nemzetközi repülőtér skycourt-jában lennénk. A hangulat ennek megfelelő, fejben még mindenki otthon jár, telefonjába mélyed vagy órákig tartó beszélgetéseket folytat, esetleg igyekszik minél előbb elaludni. Ez nem turistabusz, ismerkedéssel, dumálással, hanem a nyírségi cigányokat Budapestre vivő hajdani „feketevonat” megfelelője. A pihenők rövidek, „Pjaty minut!”, hangzik el mindannyiszor felszólító módban, lehet tehát választani: cigi vagy mosdó - a kettő már nem fér bele. Enni, inni a felkészületlen tudósítót kivéve mindenki hazait hoz, éjszaka világítás sincs, itt nem olvasni, hanem aludni szoktak. A reggeli megérkezés is hasonló: szó és köszönés nélkül rebben szét a társaság a prágai külvárosban, és hirtelen nagyon egyedül érezzük magunkat.”

Az egynapos közös út alkalmas az ismerkedésre, így riporterünk legott munkához is lát. A buszon megkezdett beszélgetések aztán különböző csehországi településeken folytatódnak, ahol az itt munkát találó kárpátaljai honfitársaink rendre megnyílnak az őket faggató újságíró előtt. Így bepillantást nyerhetünk abba a sajátos világba, ahol hamar kiderül: kik ők és miért vállalják ezt az embert próbáló életformát, melyet szerzőnk „családi szétszakítottságnak és a megélhetési célzatú önkizsákmányolásnak” nevez.

A riport Megbízunk benned, jöhetsz vasárnap is címet viselő fejezetének fiatal hőse a vigasztalan vegetálást biztosító értelmiségi létet odahagyva vállalta a pályamódosítást cseh földön. A jelek szerint számára megérte a váltás, egy faipari cégnél cseh földön nagyságrendekkel többet lehet keresni, mint tanárként egy kárpátaljai általános iskolában. Szavaiból kitűnik: a migráns munkaerőnek, főleg, ha magyar, Csehországban igen nagy becsülete van: 

„Beszélgetőtársunk korábban tanár volt egy kis faluban, havi 730 hrivnyás (mai áron 7500 forint) fizetésért, de nem panaszkodik. Épp felment a bére 1000 hrivnyára, hogy meg tudja venni élete első számítógépét, amikor beütött a gazdasági krach. Barátnője (mai felesége) ukrán anyanyelvű nagybátyja, az ugyancsak értelmiségi Iván, aki évek óta munkaközvetítő Morvaországban, invitálta: „Gyere ki nekem dolgozni, nem fogod megbánni, száz koronás órabért (1400 forint) fogsz keresni”. A nyári szünetben egy faipari cégnél két nap alatt megkereste az otthoni havi jövedelmét. Ehhez persze napi 16 órát vállalt, reggel hattól este kilencig, szombaton délután kettőig. A hétfő-pénteki menet bére teljesen megmaradt, a szombati pedig fedezte a következő hét költségeit. Nem volt könnyű élet, de a cégvezetés elismerte: „megbízunk benned, jöhetsz vasárnap is”. Ezt is bevállalta, beállítva ezzel a havi 365 munkaórás cégrekordot és az 1800 dolláros keresményt.

Iván látta, hogy az új rokon bevált, meg is született az ajánlat: „Adjál nekem embereket, magyarokat”. Addig leginkább ukránokkal dolgozott, de a munkaerő-igényt alig tudta kielégíteni. A srác hazament és feldobott néhány posztot a közösségi médiára. 2015 nyara volt, özönlöttek az érdeklődők. 1500 korona fejpénzt kapott emberenként, vállalta a háztól-házig való szállítást is (saját VW Borájával), hetente egy fuvarral annyit keresett, mint a fűrészüzemben 16 órában, szabadnap nélkül. Némi kezdőtőkével egy idő után már megállapodott volna, kapcsolati rendszere révén egy magyarországi toborzócég területi ügynökségét próbálta létrehozni, de ekkorra már a magyar munkavállalók is rákaptak az anyagilag jobban megtérülő cseh lehetőségekre.

Ez ma már több mint tendencia: a munkavállalók nemre, korra és nemzetiségre való tekintet nélkül nem Magyarországra kívánkoznak. A kereset nagysága és a munka könnyűsége számít, ami összefügg a cseh és a magyar munkajogi- és bérviszonyokkal. Csehországban eleve magasabb (100 korona feletti, tehát 1500 forintnyi) órabérrel és ingyenes, leginkább emeletes ágyas szállással számolhatnak, de hasonlóan fontos a foglalkoztatás jogi környezete, vagyis a túlórázásnak nevezett önkizsákmányolás. A munkabéreket eleve úgy számolják ki, hogy sima nyolcórás munkával nehogy megérje: általános a 12 órás munkanap. Persze csehek számára ez tiltott, de az EU-n kívüli munkavállalóknak törvényileg biztosított. Ma már a magyar szabályozás is megengedő, de lemaradt egy körrel, így a magyarországi multikhoz Kelet-Ukrajnából, de inkább már csak Vietnámból és Szerbiából lehet munkaerőt toborozni. (Így a rabszolgatörvény honi munkavállalókra szabott paragrafusai is érthetőbbé válnak.) Van még egy különbség: lazább és gyorsabb az ügyintézés, nem kell HR-tesztekkel és bürokratikus ügymenettel küszködni. Elég egy telefon az ügynökségnek, másnap ott a mikrobusz, ami házhoz, vagyis munkásszállóhoz visz.”

Jászberényi Attila beszámolójának másik fejezete, mely a Nem akartam, hogy leukránozzanak címet kapta, beavat annak részleteibe, hogy mit jelent az ún. „agentúrás” munkavállalás, majd abba is bepillantást nyerhetünk, hogy miként élik meg mindennapjaikat Csehországban az ide szervezett módon kiközvetített kárpátaljai magyarok.

Van, akinek a magyar állampolgárság megszerzése önbecsülés kérdése, amúgy ez a fajta hozzáállás tette indokolttá e passzus címét is. Viszont ténykérdés, hogy nem mindenki számára szívet-lelket melengető egy ünnepélyes állampolgársági eskütétel, egy magyar címeres honosítási okirat. De miért is lenne az például egy aknaszlatinai vagy moldáviai románnak? Pedig, mint megtudjuk egy budapesti irodát a Prága-közeli bonbongyárra felcserélő kárpátaljai magyar lánytól, aki amúgy visszavágyódik a magyar fővárosba, magyar útlevéllel nemcsak az itt munkát találó nemzettársaink rendelkeznek. Hogy ez miként lehetséges, arról is szól riporterünk egy másik helyen. De erről majd később.

„A rendszer ügynökségekre, ahogyan itt mondják, agentúrákra épül, több száz lehet belőlük csak Kárpátalján. Az „agentúrás” munka lényege, hogy a melósok leszerződnek egy helyre minimum három hónapra, kiviszik és elszállásolják őket. Általános kikötés, ha valaki önállóan szeretne munkaviszonyt létesíteni, két évig nem teheti meg olyan helyen, ahová előtte már kiközvetítették. Alanyi jogon, magyar állampolgárság ide vagy oda, egyébként sem könnyű állást találni - a cseh bürokrácia sem könnyíti meg a dolgot, a munkaadók pedig a helybélieket preferálják. Ráadásul le kell mondani hozzá a túlórázásról, itt szigorúan nyolcórás a munkarend.

„Nézd csak, itt lakunk”, mondja egy vidám és cserfes, tűzrőlpattant hölgy a Prága környéki – „isten háta mögötti kisváros, a bolt is három kilométer” –, egyszerűen berendezett tetőtéri lakásban. „Hatan vagyunk, négy lány, két fiú, szorongunk kicsit, de azért ez nem munkásszálló. A fürdő normális, de a mikrónak már nem jutott hely”. Pedig jó lenne, a reggel fél hattól este hatig tartó munkaidő után a legfontosabb teendő a vacsora melegítése. Mindannyian a Beregszászi vagy a Nagyszőlősi járásba való magyarok, egy LED-lámpa gyárban dolgoznak. Két szalag van, az egyik ukrán, a másik magyar, de mindkettő kárpátaljai. Vannak még anyaországi romák is a soron, „nekik jól jön, hogy tolmácsolni tudok”. Magyar állampolgár is persze, de elsősorban büszkeségből vette fel, „hogy senki ne merjen többet ukránnak vagy ruszkinak hívni Tarpán”. Tizenöt éve neveli egyedül két fiát, jórészt magyarországi idénymunkákból és vagyonőrségből éltek, öt éve szezononként váltakozó helyeken Csehországban dolgozik. Nagyobbik gyermeke is kijár, a kisebbik, akinek már csak magyar állampolgársága van, ukrán személyije nincs is, otthon tanul. Anyukáját, akinek 1200 hrivnya a nyugdíja az 5000 hrivnyás rezsi mellett, negyedévente 1000 dollárral segíti. A fő cél egy ház Magyarországon, leginkább Nyíregyházán vagy Debrecenben.

A helyi mértékkel is feltűnően jól öltözött, csinosságára és okosságára is adó lánnyal egy álmos, Prága-közeli, általa „zömöknek” nevezett városkában találkoztunk. Szeret itt élni, nyugis minden, húsz perc alatt bármit elér. Dolgozott Magyarországon, de otthon is kvalifikált munkaerő volt: egy külker céget vezetett. Nem is a pénz, hanem egy kapcsolati dráma miatt vágott bele négy éve a cseh melóba. Azért nem újra Magyarországon, mert „nem akartam, hogy még egyszer leukránozzanak”, akkor már inkább a belga csokik csomagolása. A gyárban ugyanis ez a feladat, szezonban akár 250 dolgozóval. Mindenki kárpátaljai és mindenki „kettőssel” (állampolgárság – a szerk.) jön, „még a szlatinai, sőt a moldáviai román is”.

Anyukája is elkísérte, „nem akart elengedni egyedül”, így ketten laknak egy főtéri lakásban. Nagy eredmény ez, ahogy az is, hogy az üzemből egyedüliként fix, határozatlan idejű munkaszerződése van. Már nem szalagon dolgozik, minőségellenőr és mindenes, a cseh főnökök megtanulták értékelni. Kellett persze hozzá a nyelvtudás, amit itt szerzett meg („jól megy, de a vicceket még nem értem”) – generációja alig beszél ukránul, mindenki magyar iskolába járt, de a nyelvérzék és az ambíció sokat segített. Nem zárja ki, hogy itt marad, ha magánéletileg úgy alakul („nem lesz könnyű, nagyon válogatós vagyok”), de a középtávú cél inkább Budapest, visszatérni egy irodába, „mert hiányzik a komputer, a magas sarkú, az ékszer, a hosszú köröm, meg a színes ruhák”.

A következő, Jászberényi által felkeresett helyszín egy híres-nevezetes fürdőváros, amit szerzőnk nem nevesít. Viszont az általa elmondottakból úgy tűnik, hogy az talán Karlovy Vary, a legendás Karlsbad lehet, ahol elmúlt évszázadok során számos magyar keresett gyógyulást, köztük Arany János is, aki 1869-től hét esztendőn át a nyarak egy részét itt töltötte.

„Egy fiatalemberrel az egykori Monarchia legmenőbb fürdővárosainak egyikében találkoztunk, egy valamikori fényét csak kívülről őrző, régi szakszervezeti üdülőre hajazó szálloda kávézójában. Az autóipari kábelgyár közelsége és a kárpátaljai magyar munkások is hozzátartoznak a miliőhöz. Itt és a közeli Cheb gyáraiban szinte több a magyar fiatal, mint Beregszászon a hétvégi diszkókban. A helyi Kauflandban már a pénztárosok is kezdik érteni a magyar-cseh konyhanyelvet.

Beszélgetőtársunk három éve került ide, szerencséje volt, szalag helyett rögtön raktárosi, majd itt megszerzett képesítéssel targoncakezelői minőségben. Nem ment rosszul addig otthon sem, Magyarországra járt át brigádban építkezésekre, de egy szerelmi csalódás lökést adott a gyors váltásnak. Nem lakik rossz helyen, nem keres rosszul, és nem is akar váltani, vándorolni szezononként (az autóiparnak tavasszal, a csokiiparnak ősztől van munkaerőigénye). Nagy álma is teljesült, „mindig is Audi rajongó voltam, egy évet dolgoztam rá, de már egy V6-os, Triptonic A6-tal járok haza, fiatal vagyok, nincs családom, mikor, ha nem most”, teszi hozzá. Nem zárja ki, hogy itt marad, de egyelőre interneten ismerkedik otthoni lányokkal. Szingliként tud a legtöbbet félretenni, a 23 munkanapos hónapokban összejön a 33.000 korona is, lehet belőle hazavinni anyjának kétezer eurót negyedévente, amiből kikerítheti az 1600 hrivnyás nyugdíjat. Ha egyszer hazamegy (jövőre tervezi), újra kőművesbrigádot szervezne, kárpátaljai munkára, de inkább magyarországi otthonnal. Így simán megtörténhet, hogy nem Ukrajnából fog ingázni Magyarországra, hanem fordítva.”

Arra sajnos terjedelmi okok miatt nincs lehetőségünk, hogy Jászberényi Attila méretes úti jelentését szöveghűen bemutassuk. Viszont e 2019-es tavaszi pillanatfelvétel két olyan tételét, melyek egyrészt választ adnak arra, hogy hány kárpátaljai magyar vállal tartósan munkát határon túl immár egyre növekvő számban, Csehországban is, továbbá ezt a migrációt miként ösztönözte a könnyített honosítás és a magyar útlevél megszerzésének lehetősége – úgy hisszük kihagyni vétek lenne.

Köszönhetően a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Főiskola 2017-es – az MTA Földrajztudományi Intézete és a Nemzetpolitikai Kutatóintézet segítségével végzett – kutatásának Kárpátalja magyar anyanyelvű lakosságáról ma pontos adatok állnak rendelkezésre. Amit a főiskola Földtudományi és Turizmus Tanszék vezetője, a felmérés egyik irányítója, Molnár József elmond riporterünknek, az önmagáért beszél. Íme, a kettőjük beszélgetésének sommázata:

„Becsléseik szerint az utolsó népszámlálás óta a kárpátaljai magyarság létszáma 152 ezerről 131 ezerre csökkent, aminek legfőbb oka a migrációs veszteség. „Mindenki látja, hogy sokan dolgoznak külföldön, de nézzük meg, mennyien”, tették fel a kérdést Molnárék. Arra jutottak, hogy legalább 18 ezren vállalnak munkát a határon túl, legalábbis a tartósnak számító – 3-12 hónap közötti – távolmaradás definíciója szerint. Ez arányaiban meghaladja az ukrajnai átlagot, 13-15 százalékot is jelenthet, és a végleg Magyarországra települteket – elsősorban értelmiségieket – nem tartalmazza.

A legtöbben inkább taktikaként, nem stratégiaként élik meg a külföldi munkavállalást. Átmenetinek gondolják, miközben az igazán aktív korosztály, a 20-40 év közöttiek körében már inkább 20 százalék feletti arányról beszélhetünk: nincs olyan család, amely ne lenne érintett. A rövidtávú munkavállalói migráció elsősorban a falusiakra jellemző, míg a tartós kitelepülés inkább városi jelenség. A női munkaerőexport szívesebben mozog biztonságosabb, kevesebb kihívást jelentő, otthonos nyelvi közegben, ezért inkább az anyaország a célterületük (Budapesten külön kaszt a kárpátaljai bejárónők közössége). A férfiak bevállalósabbak, simán leszerződnek gyári munkára idegen nyelvi közegben is. Közben növekszik a nem az anyaország iránt érdeklődő munkavállalók száma: Magyarország már csak felüket vonzza, egyharmaduk Csehország és kisebb részt Szlovákia felé indulna.”

Végül pedig következzen egy terjedelmesebb részlet A magyar útlevél jelentősége című riport-fejezetből. Ebből fehéren-feketén kiderül, hogy milyen nemkívánt hatása is volt a könnyített honosításnak, de az is, hogy korábban az állampolgári eskütételeken fizetett dublőrök is „felléptek”. Nemkülönben megtudhatjuk, hogy ma már fogyóban van a magyar útlevél utáni kereslet, nem utolsósorban azért is, mert azt újabban nehéz beszerezni. A tömeges visszaélések miatt ugyanis a magyar hatóságok bekeményítettek, sokat szigorodott a hatósági eljárás. Jászberényi Attila írásának e tételében tömören arra is kitér, miért döntenek egyre többen a kárpátaljai nemzettársaink közül az egyéni boldogulási stratégiák mellett:

„A helyi magyarok mindig is éltek helyzeti adottságaikkal: a 90-es évek káoszában az úgynevezett kishatárátlépővel határőri segedelemmel hordták a cigarettát, a szeszt, a nemesfémeket és a benzint Magyarországra. Ment közben a magyarországi munkavállalás is, hol feketén, hol szürkén, amiben áttörést a könnyített honosítás és a magyar útlevél megszerzésének lehetősége hozott. Lett is belőle biznisz, 2016-ig az önkormányzatok hatáskörébe tartozott a honosítás, boldog-boldogtalan szerezhetett EU-s állampolgárságot (zajlik is néhány száz büntetőper emiatt): „Csináltam jó párszor, a közvetítőknek 3000 dollárt fizettek, amiből én, az állampolgári esküt ékes magyarsággal letevő dublőr, jó, ha 300-ra voltam jogosult”.

A magyar útlevél jelentősége mára megkopott, megszerezni is nehezebb, csak konzulátusi közreműködéssel lehet és akár hat hónapig is eltart. Az új, biometrikus ukrán útlevéllel vízum nélkül lehet belépni az EU-ba, a határ menti államok – továbbá Németország – lehetővé teszik az egyszerűsített munkavállalást. Előnye annyi maradt, hogy nem kell háromhavonta hazautazni, és egyszerűbb a határátlépésnél ukrán oldalon a hazai, belépési oldalon pedig a magyar passzust felmutatni – és magyar rendszámú autóval közlekedni.

A történelmi tragédiák által megedzett lakosság a 2013 óta zajló események miatt még inkább egyéni boldogulási stratégiákat választ. A magyarság által kezdetben üdvözölt, politikai irányváltást eredményező kijevi tüntetések az addigi élethelyzetek totális összeomlását okozták. A GDP 12 százalékkal csökkent, a hrivnya dollárhoz (és forinthoz) viszonyított árfolyama a harmadára esett, megszűnt a kedvezményes orosz energiaszállítás, a gáz ára háromszorosára, a villanyé kétszeresére nőtt, a legnagyobb megélhetési tétel a rezsi lett. Az oroszok elégtételt vettek a nyugati orientációért, elveszett a Krím, kitört a háború Kelet-Ukrajnában, s jöttek tömegével a behívók. Magyar útlevéllel könnyebb volt reagálni, egy-egy sorozási pánik után az érintett korosztály egy órán belül Magyarországon volt. Mára több a harcokban elesett, akiket minden jelentősebb városban külön transzparenseken nevesítenek, mint az egykori Szovjetunió afganisztáni háborújában.

Az állam sok helyen nem képes ellátni vállalt feladatait, a korrupció virágzik, a vállalkozások bedőltek, a turisták elmaradtak. A közhangulatra a bizonytalanság, a rettegés, és a menekülési vágy nyomja rá bélyegét. Ez legfeljebb annyit változott, hogy reménykednek, egyszer majd jobb lesz („még egy szezont lehúzok”, „a választások után meglátjuk”, „jövőre biztos hazamegyek”), de egyelőre maradnak a külföldi munkahelyeken, a szavakat nemigen követik tettek.”