Magyar Nemzet: napvilágot látott a legelső szerb beismerő vallomás az 1944-es délvidéki magyarellenes vérengzésekről.

Megszólalt a héten a Magyar Nemzetben Kurcz Ádám István irodalomtörténész, nyelvész, történész és a napilap hétvégi számának Lugas című mellékletében közreadott cikkében arról számolt be, hogy a délvidéki magyarok 75 évvel ezelőtti likvidálásában részt vevők közül az egyik pribék, Szenttamás hajdani kocsmárosa halála előtt nyilvánosan meggyónta egykori bűneit. Ćorić Đura, akinek rémtetteit szintén szenttamási születésű Gion Nándor, a vajdasági magyar prózairodalom kiválósága – természetesen álnevet használva – már megörökítette a Testvérem, Joáb címet viselő 1969-es nagysikerű kulcsregényében, nemrég egy szerb portálon, ma már magyarul is olvasható konfessziójában bevallotta: eddig „soha senkinek nem beszéltem a keserveimről. A rémálmaimról, az álmatlan éjszakáimról, a legyilkoltak rendszeresen visszatérő képéről.” Viszont az elmúlás közeledtével úgy érezte, titkát nem szabad sírba vinnie, és immár eljött az ideje annak, hogy „könnyítsek a szívemen és lelkemen.”

„1944 és 1945 fordulóján a Délvidéken több tízezer magyar esett áldozatul a jugoszláv partizánok kegyetlenkedéseinek… A délvidéki Szenttamáson több mint ötszáz áldozata volt a vérengzésnek. Az ott született Gion Nándor, aki talán a legnagyobb vajdasági magyar író, egész pályája folyamán tematizálta ezeket a tragikus eseményeket is. Aki ismeri a volt Jugoszlávia (irodalom)politikai viszonyait, tudja, hogy ez milyen nagy teljesítmény” – írta néhány éve, a Tito-partizánok magyargyilkoló vérengzésének hetvenedik évfordulóján Gion életművének kitűnő ismerője, Kurcz Ádám István.

A PhD irodalomtörténész, nyelvész, történész, az MTA Nyelvtudományi Intézet és a Magyar Nyelvstratégiai Intézet volt munkatársa, aki jelenleg a budapesti Oktatási Hivatal Kommunikációs Osztályának a vezetője,  akkori, a Magyar Nemzetben Leölt kárókatonák címmel megjelentetett esszéjében, a már életében klasszikussá vált, 2002-ben, viszonylag fiatalon, alig 61 évesen közülünk távozott íróról, „a bácskai vérbosszú” krónikásáról elmondta: „Gion már az 1960-as évek végének viszonylag szabadabb légkörében is tett célzásokat közössége legnagyobb traumájára.”

Bizonyítandó ezt az állítását, Kurcz Ádám István, aki szenvedélyes Gion kutató (Identitás és történelem Gion Nándor prózájában címmel 2015-ben védte meg doktori értekezését a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, két évvel később pedig Gion Nándor művei és műhelytitkai címmel több, mint 400 oldalas monográfiát adott ki a kritikusok által hol „mágikus realistának”, hol „tündéri realistának”, hol pedig „dúsított realistának” nevezett délvidéki magyar íróról)  – idézett is tőle. Előbb egy 1968-a írásából, majd abból a regényéből, amellyel, egy évvel később Gion a Fórum Kiadó első díját elnyerve immár nemcsak szűkebb pátriájában lett ismert és elismert az irodalombarátok körében, hanem az egész Kárpát-medencében is. A kritikusok már akkor a magyar próza egyik legtehetségesebb reménységét látták benne, s a következő bő három évtizedben keletkezett életművével, melyet mindösszesen 26 kötet fémjelez, messzemenően visszaigazolta a megelőlegezett elvárásokat.

Az elsőből azt a mondatot idézte, mely már-már felért a szentségtöréssel abban a Jugoszláviában, ahol a különutas, véreskezű kommunista diktátorból el nem kötelezettségével és emberarcú szocializmusával világkedvenccé avanzsált Tito a hatvanas években immár sok mindent megengedett „mintaországa” polgárai, így az alkotóművészek számára is. Viszont volt egy vörös vonal, melyet átlépni nem volt tanácsos: a marsall partizánjainak 1944/45-ös vérengzései szigorúan tabutémának számítottak, róluk csak a legnagyobb elismerés és tisztelet hangján lehetett írni. Az ominózus Gion Nándor-i mondat pedig épp ezt a korlátot feszegette, hiszen az így hangzott: „Mi féltünk nagyon éjszaka, mert arrafelé sok embert megöltek a háborúban, és később is [kiemelés: K. Á. I.] láttunk hullákat a folyóban úszni”.

A második idézete Kurcz Ádám Istvánnak a Testvérem, Joáb című regényéből származott, melyben Gion ennél is többet engedett meg magának. Egyik hőséről Opatról kiderül, hogy sok vajdasági magyart különös kegyetlenséggel gyilkolt meg a második világháború után. Igaz szerbeket is, de leginkább magyarokat. „Hibázni” csak annyiban hibázott, hogy úgymond elmulasztotta megölni az agyonvertek családtagjait is – értékelte ironizálva Opat véres tetteit Kovács Pali, a regény magyar szereplője. Egyúttal nem kevésbé cinikusan azt is hozzátette: ha a kivégzettek hozzátartozóival is hasonlóképpen járt volna el, annak se lett volna semmiféle következménye, hiszen akkoriban ezt is büntetlenül meg lehetett volna tenni. Elvégre ’944/’945-ben az ártatlan honfitársaink halába küldéséért nem elmarasztalás, hanem inkább parancsnoki dicséret és medália járt.

Most amikor közeleg a bácskai vérbosszú 75. évfordulója, Kurcz Ádám István arra kényszerült, hogy újólag idézzen a Testvérem, Joáb-ból, ezúttal viszont némiképp bővebben, mint évekkel ezelőtt.  Az indokot viszont erre a Gion Nándorhoz történő ismételt fordulásához nem a közelítő gyászos jubileum szolgáltatta, hanem valami egészen más, ami bombaként robbant néhány hete és egycsapásra tematizálta a közbeszédet a vajdasági kis magyar világban.

Az apropót számára ugyanis egy olyan meghökkentő fejlemény adta, aminek bekövetkeztében bár titkon reménykedtek, de hinni abban már nem is tudtak a délvidéki magyar megszomorítottak és megalázottak, az egykor ezer és ezerszámra ártatlanul kivégzett ottani honfitársaink hátrahagyottai, az özvegyek és árvák, a testvérek, egyéb rokonok és mindazok, akik valamikori szomszédjai vagy csak ismerősei voltak „druže Tito” (Tito elvtárs) szadista partizánjai áldozatainak.

Nevezetesen az, hogy eljön egyszer az a pillanat, amikor végre megszólal a másik oldal is és bevallja az övéi által elkövetett egykori szörnyű bűnt, a bácskai magyarírtást.

Ténykérdés, hogy mindazokért a nemkevésbé szörnyű tettekért, amit az emlékezet a „hideg napok” szópárral szokott tömören jellemezni Cseres Tibor klasszikus regénye és Kovács András film remeke okán, már régóta, nagyon régóta és meg-megismétlődően megtörtént a bűnbevallás és a megkövetés az egyik oldal, a magyar fél részéről. (Közbevetőleg, hadd jegyezzük meg: szerintünk van valami sorsszerű abban, hogy a kinyújtott kéz gesztusa-regény szerzőjét és a múlttal szembe kell nézni-film rendezőjét is Erdély adta a magyar kultúrának, hiszen Cseres Tibor Gyergyóremete szülötte, Kovács András pedig a Borsa-völgyi Kidében látta mega napvilágot.)

Viszont nemhogy a bocsánatkérés, de még a szembenézés, az őszinte múltbevallás se történt meg a „a még hidegebb napokért” a szerbek elsöprő többsége részéről. Legfőképpen pedig azokban nem, akiktől ez mindenekelőtt elvárható lett volna, akiknek személyes felelőssége is volt/van a sok évtizeddel ezelőtti rémuralom idején történtek miatt.

Most pedig megtörtént a „csoda”, a délvidéki magyarok likvidálásában részt vett egyik pribék némiképp magamentegető és köntörfalazó vallomásával, de mégis végre megszólalt a másik fél is. A tanúságtevő Ćorić Đura szenttamási ex-kocsmáros volt, akit ragadványnevén Ćopoként, azaz „bicegőként” ismertek falujában.

De ne szaladjunk előre, lássuk előbb az idevágó Gion regényrészletet, úgy ahogyan az Kurcz Ádám Istvánnak az ezúttal általunk bemutatásra szánt friss publikációja, a hétvégi Magyar Nemzet Lugas rovatában közreadott, A piactér betonja címet viselő cikkében, némi kommentárral kiegészítve Opat hibája fejezetcímmel szerepel.

„Opat hibája

Gion Nándor József Attila-díjas magyar író is bácskai, éppen szenttamási születésű volt. 1969-ben Újvidéken megjelent Testvérem, Joáb című regényében igen bátor sorokat írt egy kocsmai beszélgetésbe rejtve. Egy „Kovács Pali” nevű szereplő azt állítja egy „Opat” nevű sánta pincérről, hogy „azért lett ő a háború után a rendőrfőnök, mert senki sem akarta vállalni, hogy kinyiffantson egy rakás embert. Opat azonban vállalta, […] és ő meg a félszemű Kacsan, aki a segédje volt, rengeteg embert kinyiffantottak.” Egyesek szerint „Kovács Pali apját is akkor nyiffantották ki”. Azt is olvassuk, hogy a gyakran gúnyolódó Kovács Pali szerint „őrült nagy hiba volt Opat részéről, hogy az agyonvert emberek családtagjait élve hagyta, […] az lett volna a helyes eljárás, ha a hozzátartozóikat is kiirtja, ez a háború után […] igazán nem ütközött volna komolyabb nehézségekbe.” És ami szintén nagyon fontos, azt is olvassuk a regényben, hogy „A félszemű Kacsan néhány évvel ezelőtt egyszer szörnyen berúgott, és főbe lőtte magát”. Gion Nándor életből vett szereplői nevét általában csak annyira módosította, hogy még azonosíthatók legyenek: Opat és Ćopo neve hasonlít, mindkettő kocsmáros és sánta, háború utáni tetteik is arra mutatnak, hogy az író éppen Ćopóra utalva célzott az 1944–45-ös atrocitásokra. A berúgás-öngyilkosság említésével pedig az író már ötven éve is hangsúlyosan utalt a hóhérok nem múló lelkiismeret-furdalására, amely most éppen az ötven éve regényszereplővé tett Ćorić Đura vallomását hozta elő.”

Mielőtt az olvasóinkkal megismertetnénk azt az áttörésként értékelhető bűnbeismerést, amire az árnyékvilágból távozni készülő Ćorić Đura nemrég mikrofon előtt vállalkozott, hadd áruljuk el, milyen körülmények között született ez a felkavaró konfesszió. Persze itt arra is szükség lesz, amire a józan ésszel ma nem könnyű vállalkozni: meg kell kísérelni tudomásul venni és felfogni a felfoghatatlant, a tudomásul nem vehetőt. Azt, hogy sajnos volt egy kor, „mikor az ember úgy elaljasult,/hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,/s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,/befonták életét vad kényszerképzetek.”

Ez ügyben ekképp igyekszik mostani cikkében némi eligazítást adni Kurcz Ádám István:

„Úgy látszik, a népirtásoknak is megvan a maguk specialitása. A zsidóság holokausztjában például a kifejezetten az emberek elpusztítására kiépített ipari rendszerű gyilkolás volt az újdonság. Az 1944–45-ös délvidéki népirtásnak az a különlegessége, hogy a falvakban a szomszédok sokszor nemcsak hóhérkézre adták a másikat – többnyire szerbek főként magyarokat és németeket –, hanem a falubeliek maguk is számosan vettek részt a településenként akár ezres nagyságrendű öldöklésben. És történt mindez azután, hogy a háború ott már véget ért. Majd évtizedekig továbbra is egymás mellett laktak/laknak gyilkosok és túlélők, és ma is így élnek a leszármazottak, sokan tudva egymásról, ki mit tett. A máig zömében jelöletlen tömegsírokba lökött áldozatok fölött szeméttelep és dögtemetők vannak, máshol piacteret, buszállomást, gabonasilót vagy sportpályát betonoztak rájuk.

A 75 éves történet máig sincs kibeszélve, például egy olyan mozifilm sem készült, amely feldolgozná a több tízezer – zömmel – parasztember likvidálását. A hóhérok közül sem vontak felelősségre senkit, hanem sokukat évtizedekig „néphősként” ünnepeltették az áldozatok hozzátartozóival is.

A rendszerváltozásig beszélni sem volt szabad, és az azóta eltelt három évtizedben is leginkább csak magyar újságírók, helytörténészek és kárvallott túlélő tanúk szemszögéből olvashattunk a történtekről. 2011-től szerb és magyar történészek közös akadémiai vegyes bizottságban kutatták az eseményeket, 2013-ban pedig a két ország államfője közös főhajtással emlékezett meg a szerb és a magyar áldozatokról.

Most végre megszólalt az elkövetői oldal is: Vreme je! – Eljött az idő! címmel megjelent az 1944-es etnikai tisztogatások egyik tettesének, Ćorić Đura szenttamási kocsmárosnak a vallomása.”

Mielőtt közreadnánk Ćorić Đurának a beismerő vallomásából egy hosszabb részletet, hadd jegyezzük meg: az alábbi szöveg a szenttamási slobodnisrbobran.com honlapról származik, melyet Milan Stijačić szerkeszt. A szöveget szerb nyelvről Kiss Csaba fordította le. A helyiek által csak Đuró bácsiként ismert Ćorić Đura teljes vallomása amúgy ide kattintva olvasható.

„1944 őszén dermesztő hideg volt. A mai piactér helyén 180 ember lett kivégezve […] Őket csak hozták. Sorra töltötték meg velük a helyiségeket. Meztelenre vetkőztették őket. Az emberek egymás hegyén-hátán guggoltak a padlón, összeszorulva a kis helyen. Tömve voltak a középületek pincéi a mai Szent Száva utcában, tömve a községháza, a malom… Engem kiválasztottak, félrehívtak, és megparancsolták: »Fogd a lapátot, és ásd a gödröket, azután temesd őket, és persze hallgass!« Az emberek könyörögtek, hogy ne kínozzák őket, egyesek kérték, hogy csak öljék meg. És akkor az éjszaka folyamán megkezdődtek a gyilkolások. Hármas-négyes csoportokban vezették ki őket hátrakötött kézzel. Úgy cafatokra verve a gödör széléhez állították a szerencsétleneket, és egyenként hátulról tarkón lőtték őket. Lábbal a gödörbe lökték a tetemüket, és folytatták a következőkkel. […] Egy a meggyilkoltak közül a gödör szélén rogyott össze, és a gyilkosa megparancsolta, hogy lökjem bele. Nekem meg nem akaródzott. Kezem-lábam remegett a hidegtől is, meg a félelemtől is. Ez, aki gyilkolt, rám fogta a puskát, én meg könyörgőre fogtam: »Ne tedd, elvtárs, én a TIÉTEK vagyok!« […] Ekkor elsírtam magam, annak ellenére, hogy próbáltam erősnek mutatkozni: »Az ellenséget nem volt szabad sajnálni.« […]

Öltek azért is, mert valakinek a fejesek közül megtetszett valaki felesége, szép magyar nő; azért is, mert valakinek kellett valaki háza. Öltek a háború előtti adósságért, amelyet nem kellett így megadni; és persze a magyarok iránt érzett gyűlöletből, amiatt, amit azok tettek a háború alatt. Igaz, hogy a kivégzettek tíz százaléka tett valami rosszat, de a többi nem. […]

Ezek a képek és a félelem egész életemen végigkísért. Féltem az új hatalomtól, időnként behívtak, és megkérdezték, milyen volt a háborúban. […] Azt mondtam, hogy még több »gömböst« [a magyarok gúnyneve] kellett volna megölnünk, és ebben maradtunk. A magyarok legyilkolásáról csak suttogtunk a faluban, a legyilkoltak családjai kínok között vergődtek, és hallgattak, mint a sír. […] Soha senkinek nem beszéltem a keserveimről. A rémálmaimról, az álmatlan éjszakáimról, a legyilkoltak rendszeresen visszatérő képéről. Mivel a lányom nem tudott meggyőzni, jöttél te, és elvittél a piactérre. […] Te írd le, hogy könnyítsek a szívemen és a lelkemen. Én már nem húzom sokáig, az utam végére értem. Csak arra kérem a Jóistent, hogy ne szenvedjek a másvilágon. […] Nem tudom, mi lesz Đuróval odaát, de hogy itt nem könnyű neki, az biztos. Nem könnyű neki, de még nehezebb azoknak, akik elveszítették a szeretteiket. […] Ha a földi maradványaikat kiemeljük, és egy közös sírban megjelölve, emberhez méltóan eltemetjük őket, akkor talán megbékélünk. Ebben nincs politika, csak emberség.”

„A beszélőtársamnak, Đurónak nem volt bátorsága kijönni az autóból, és a piactér betonjára lépni – teszi hozzá az oldal szerkesztője, majd: – »Nem tudok gázolni rajtuk!« – csak ennyit mondott” – fejezi be a vallomás közlését.”

Mindehhez még annyit kívánt hozzátenni a cikkszerzőnk, hogy Ćopo, azaz „bicegő” bácsi halála előtt a portál szerkesztőjének, Milan Stijačićnak tett vallomását, melyről hangfelvétel is készült, kéretik némi fenntartással kezelni. Hogy miért? A Piactér betonja záró sorai erre megadják a választ:

„Pintér József helytörténész számos szemtanú visszaemlékezését közlő könyve (Szennyes diadal. Magyarirtás Szenttamáson 1944–45-ben, VMMI, Zenta, 2014) viszont rávilágít arra, hogy a vallomástevő nem csupán „sírásó” volt, így a beismerés nem tekinthető teljesnek. A könyvben több helyen, tanúvallomásokban is megjelenik a kocsmáros neve és olyan tettei, amelyeket puskával a kezében követhetett el. Ezért bízzunk abban, hogy a beismerések folytatódni fognak a túlélők és a leszármazottak lelkének nyugalmára, a magyar és a szerb nép teljes megbékélésére.”