Sas Péter: „Engem Erdély sokszínűsége fogott meg; nemcsak az, hogy az ó- és az újtranszszilvanizmus szellemében szólva Erdély a három nemzet hazája, hanem abban is, hogy az ottani magyarok főleg gondolkodásmódjukban különböznek a magyarországi magyaroktól.”

Megszólalt a héten a Magyar Időkben Sas Péter irodalomtörténész és az Erdély még rejt titkokat címmel közölt interjújában elmondja, hogy „Pesten született, de Erdélybe lett szerelmes: Kós Károly monográfiával kezdte munkásságát, kutatásai miatt ki is tiltották Romániából a 80-as években.  Az erdélyi művelődés olyan nagy alakjaival foglalkozik, akiket méltatlanul mellőz a mai tudomány.” Ezek között elsősorban azt az életében már legendássá vált Kelemen Lajos életművét kutatja és kívánja a nagyközönség elé tárni, akiről tisztelő-tanítvány, Jakó Zsigmond akadémikus így vélekedett: „Voltak e században is, akik Kelemen Lajosnál többet írtak Erdély történetéről, de annak tiszta szívvel és kézzel történő feltárásáért nálánál többet más bizonyosan nem tett.” Kelemen Lajos mellett hangsúlyosan szó esik az erdélyi művészeti örökség másik legendás mindentudójáról, Balogh Jolán művészettörténészről, akinek eddig elveszettnek hitt forrásmunkája 70 év után előkerült, s nemrég meg is jelent.  

Amikor budapesti könyvszemlében, a Bukszban közel másfél évtizeddel ezelőtt, 2005-ben Kovács András jeles művészettörténész professzorunknak a Teleki László Alapítvány és a Polis Kiadó által megjelentetett Késő reneszánsz építészet Erdélyben (1541–1720) című könyvét méltatva Farbaky Péter „a magyar reneszánsz művészettörténet-írás alfája és ómegájának, kikerülhetetlen alakjának” nevezte a XX. század egyik legnagyobb tudású művészethistorikusát, Balogh Jolánt, nem tévedett; az 1924-től 1967-ig a Szépművészeti Múzeumban dolgozó kitűnő szakember már életében legendássá vált és évtizedeken keresztül megkérdőjelezhetetlen tekintélye volt a területnek.

Róla szólva a recenzens teljes joggal rögzíthette azt is, hogy a magyar reneszánsz művészet kutatását „olyannyira meghatározzák eredményei, hogy még ma is minden újabb munka vele vitatkozik.” (Amúgy Kovács András hivatkozott kötetében, melynek kiadását az egykori Határon Túli Magyarok Hivatala is támogatta, vitába is száll a legendás nagyasszonnyal, aki a magyar és ezen belül az erdélyi művészetet évszázadokon át meghatározó reneszánsz inspirációit kizárólag Itáliában kereste. Kovács akadémikus saját kutatásaira hivatkozva bebizonyította, hogy „míg az itáliai orientáció a magyarországi reneszánsz kezdeteire, a Mátyás-kori udvari művészetre nézve éppen igaz is volt, a késő reneszánsz idején már kevésbé: ekkorra a közép-európai régió országainak egymás közötti kapcsolatai váltak döntővé.”)

A budapesti születésű Balogh Jolán (1900–1988), jóval a trianoni kataklizma utáni új helyzetben, 1931-től fogott hozzá az erdélyi reneszánsz emlékeinek megismeréséhez, forrásainak feltárásához és akárcsak a szintén budapesti idősebb Entz Géza (1913-1993) az erdélyi régiségek nagy tudósának, Kelemen Lajosnak köszönhetően vált Transzilvánia szerelmesévé. Mivel megadatott a sors kegyelméből az a szerencse, hogy egykoron mindkettejükkel többször is találkozhattam, tanúsíthatom: soha sem titkolták, hogy a nagytekintélyű erdélyi levéltáros- polihisztorban a tanítómesterüket látták, s azt sem, hogy az ő önzetlen támogatása, útmutatásai és építő kritikai észrevételei nélkül aligha válhattak volna a szakterület elismert egyéniségeivé.

Kelemen Lajosról, aki mint látni fogjuk nemsokára Sas Péter kedvenc erdélyi személyisége, egyúttal pedig – s erről is értesülni fogunk nemsokára – Balogh Jolán munkásságának avatott ismerője is, – nem véletlenül jegyezték fel: hatalmas lexikális tudásának azért csak egy részét tudta közkinccsé tenni, mert idejének legnagyobb részét mások kutatásainak a segítésére fordította. Nála a publikálásnál előbbrevaló volt a mások számára történő adatgyűjtés, bárkinek, aki hozzáfordult, benne patrónusra lelt, legyen az gimnazista diák, teológiai hallgató vagy éppen Móricz Zsigmond, akit az Erdély trilógia megírásához rengeteg forrásértékű történeti adattal látott el.

Balogh Jolán az 1943-ban az Erdélyi Magyar Tudományos Intézet kiadásában megjelent impozáns monográfiájának, Az erdélyi renaissance első, a kora reneszánsz periódust feldolgozó kötete előszavában, mely korpusz saját bevallása szerint „azért készült hosszú esztendőkön keresztül, hogy az, hogy az erdélyi múlt egy darabjának széjjelhullott köveit ismét összerakosgassa” így írt Kelemen Lajosról: „A legnagyobb hálával Kelemen Lajos múzeumi és levéltári főigazgatónak, „mindnyájunk mesterének“ tartozom, aki, amióta 1929-ben először közöltem vele tervemet, nem szűnt meg nagy tudásával, mindig segíteni kész jóakaratával állandóan támogatni.”

Mint olvashattuk fentebb, Balogh Jolán ’943-as Kolozsváron kiadott művészettörténeti kiadványa valójában első kötete volt egy kétkötetesre tervezett nagymonográfiának, amint az a könyv címlapja is feltüntetett. Éppen a bevezetőnkben hivatkozott Kovács András tanulmánykötet recenzensétől, Farbaky Pétertől, a Budapesti Történeti Múzeum jelenlegi főigazgatójától tudjuk, hogy elkészült ugyan a második kötet is, melynek sajnos a kézirata elpusztult a második világháborúban. Így Az erdélyi renaissance eredetileg torzó maradt, hiszen annak csak az 1460 és 1541 közötti emlékeket feltáró és bemutató első kötete látott napvilágot.

Ebben a megállapításában viszont Farbaky akaratlanul is tévedett, de ezt a tévedését aligha bánja. Mint jól ismert művészettörténész maga is minden bizonnyal örömmel fogadta azt a nemrégi hírt, ami a szakirodalom számára bombameglepetés volt, s melyet a gödöllői Attraktor Könyvkiadó ekképpen kürtölhetett világgá: „Balogh Jolán, a középkori erdélyi művészet történetének egyik legjelesebb kutatója – ez az összefoglaló munkája mintegy 70 évig lappangott kéziratban, még a szakirodalom sem tudott róla – s most megjelent...”

Mindezeket két megfontolásból is kívántuk előrebocsátani most, amikor Sas Péternek a Magyar Idők január 3-i lapszámában Erdély még rejt titkokat címmel megjelent interjújának bemutatására vállalkozunk.  Egyrészt azért, mivel az erdélyi magyar művelődéstörténet jeles kutatójának és az interjúkészítő Pataki Tamásnak a beszélgetésében hangsúlyosan szó esik az elpusztultnak vélt, de hál’ Istennek előkerült Balogh Jolán kéziratról, mely az Attraktor könyvesház jóvoltából hetven év késéssel ugyan, de végre közkinccsé válhatott. Másrészt pedig, javíthatatlan optimisták lévén éppen a mindörökre elveszettnek hitt és hét évtizedes lappangás után előkerült Balogh Jolán-mű példázata tárta fel az interjúcím bármikor és bárhova transzplantálható üzenetértékű mondanivalóját. Mert, ha – mint láttuk – Magyarország még rejt titkokat, s ezt épp Az erdélyi renaissance második kötetének nem mindennapos históriája bizonyítja, miért ne hinnénk Sas Péternek és miért ne reménykedhetnénk abban, hogy Erdélyország valóban még rejt titkokat, melyek feltárásra várnak. Meg aztán miért ne bízhatnánk abban, amit sejtet is az irodalom- és művelődéstörténész a mostani megszólalásában: talán egyszer előkerülnek majd Kelemen Lajos naplóinak azok az 1938 utáni időszakot felölelő kötetei is, melyek mai tudás szerint lappanganak vagy talán elpusztultak. Mert az előző 48 évben írott diáriumok megvannak, s azokat Sas Péter megjelentette, illetve a közeljövőben megjelenteti Napló I. (1890–1920), és Napló II. (1921–1938) címmel.

De ne vágjunk az elejébe, lássuk az interjút, mely személyes vallomással kezdődik. Az indító kérdésre, hogy mi igézett meg egy budapesti fiatalembert a ’70-80 évek kádári Magyarországán, hogy életét Erdély művelődés-történetének kutatásával kösse össze, így felel:

„Kővári László történész mondta, hogy Erdély egy gazdag, de ismeretlen múzeum. Ezzel persze nem azt akarom sugallni, hogy avítt dolgokkal van tele, hanem azt, hogy élővé kell tennünk ezeket a régiségeket, személyiségeket és témákat, amelyeket magában rejt. Munkámmal ezt a gondolatot szolgálom. Engem Erdély sokszínűsége fogott meg; nemcsak az, hogy az ó- és az újtranszszilvanizmus szellemében szólva Erdély a három nemzet hazája, hanem abban is, hogy az ottani magyarok főleg gondolkodásmódjukban különböznek a magyarországi magyaroktól.”

Hogy miben áll ez a mentalitásbeli különbség haladéktalanul el is magyarázza. Közbevetőleg hadd jegyezzük meg: Sas Péter alábbi érvelését olvasva bennünk óhatatlanul is felötlött az, amit e helyen nemrég ismertetett Markó Béla esszé, az Etnikai csapda tartalmazott. Nevezetesen azt, hogy szerencsére az erdélyi magyar kultúra ’89 decembere után is megőrizte sajátos identitását, beleértve azt a termékeny kettőséget, hogy egyszerre erdélyi és magyar. Viszont – figyelmeztet Markó – ez a „transzilván” jelleg mintha mostanában kezdene „felszívódni”, s ennek az identitáscsorbulásnak a hátterében akár a rosszul értelmezett kettős állampolgárság is állhat.

De vissza az interjúhoz, lássuk, miként vélekedik minderről Sas Péter, mire érti a gondolkodásbeli különbséget, miben más szerinte az erdélyi és a magyarországi magyar?

„Például lelkileg más formában is érintette őket a trianoni döntés. Kisebbségivé válva s mégis magyarnak maradva kellett megtalálni a módját életük továbbvitelének. Magyarországon azok, akik Trianont nem tartják nemzeti tragédiának, fel szokták róni, hogy mi csak siránkozunk. Ebben részigazság van, mert a Nyugatot jeremiádáink soha nem hatották meg, s ebből tanulni kellene. Erdélyben kellett rájönnöm arra, hogy ez ott mást is jelent. Mi mindig 1920-ban gondolkodunk, viszont Erdélyben már 1918-ban elkezdődtek az átalakulások: Kolozsvárra 1918 karácsonyának vigíliá-­ján vonultak be a román csapatok, és a következő tavasszal már átvették az egyetemek és a nagy közgyűjtemények feletti rendelkezést, a közigazgatást, a köztisztviselőket hűségesküre kötelezték, pedig hol voltunk még akkor a béke-­szerződéstől?”

A folytatásból kiderülnek már apró, de korántsem elhanyagolható részletei is a már szóbahozott megigéződésnek. Amint a dialógus következő két kérdéséből és az azokra adott válaszokból megtudjuk, Kós Károly személyisége és intézményemberi mivolta tette rá a legnagyobb hatást. Persze annak is természetesen megvolt a jelentősége, hogy az Erdély-járás magánéletét is alapvetően meghatározta, hiszen egy kolozsvári szempár is megigézte: negyven évvel ezelőtt megismerkedett egy városunkbeli lánnyal, aki később a felesége lett.

„Egy pesti srác hogyan fedezte fel Erdélyt a szocializmusban?

Erdélyt nem a politikai vagy turisztikai oldaláról, hanem az irodalom, a művelődés és a művészet szempontjából fedeztem fel. Nagyon jó tanáraim voltak a gimnáziumban, akik az erdélyi írók műveit is becsempészték óráikra, ezek közül az első nagy élményem Kós Károly Varju nemzetség című regénye volt. Amikor felvételiztem az ELTE-re, megkérdezték tőlem, hogy mit szeretnék csinálni, ha bölcsészként végzek, amire azt feleltem, hogy meg szeretném írni Kós Károly monográfiáját. Nem törtek ki harsány nevetésben, de azért jót kuncogott a tanári kar.

De ön nevetett a végén, hiszen végül megírta a Kőből, fából házat… igékből várat című könyvét. Kós ennyire erősen hatott önre?

Mielőtt elmélyedtem volna munkásságának sokszínűségében, először az arca ragadott meg. A barázdált, millió ránccal rovátkolt arc, amiről kis túlzással le lehetett olvasni Erdély egész történetét. Kós esetében nem lehet szétválasztani sokféle tevékenységét, hiszen ezek összefüggenek és mindegyik alapja Erdély. Erdélyért dolgozott, tervezett, írt, festett és politizált, vagy úgy is mondhatnám, hogy mindenfajta tevékenysége politikai megnyilvánulás volt, amellyel egyfajta hitvallást fejezett ki. Születésének századik évfordulójára jelent meg az általam szerkesztett tisztelgő kötet. A sorkatonaság után, 1978-ban jártam kint először Kolozsváron. Első utam alkalmával megismerkedtem egy ottani lánnyal, aki később a feleségem lett. Kutatni 1981-ben voltam először, ám ez az utam már nem végződött annyira szerencsésen.”

1981-ben már javában dühöng Ceauşescu Romániájában az állami szintre emelt a nacionál-kommunizmus, a magyar és a Magyarország-ellenesség. Ebben az évben az RKP Központi Bizottsága hangulatkeltő céllal már emlékművet tervez Ördögkútra, betiltják a második gyergyószárhegyi irodalmi találkozót, a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának elnökségében már román lesz a munkanyelv és Bartók Béla születésének centenáriumát Nagyszentmiklóson példátlan diplomáciai affér övezi: a második világháború utáni magyar-román államközi kapcsolatok történetében egyedülálló módon a román vezetés megtiltja egy vezető magyar politikus, Tóth Dezső kulturális miniszterhelyettes beutazását a megemlékezésre. Adrian Păunescu és az erősen nacionalista hetilap, a Flacăra központi sugallatra hétről-hétre uszít a magyarok ellen, s javában készül Ion Lăncrănjan Cuvânt despre Transilvania (Beszéd Erdélyről) című felbujtó könyve, mely a következő tavaszon szelet vet és vihart arat. És ebben az évben kitiltják Romániából a kutatni szándékozó Sas Pétert. Az akkor történteket ekképp idézi fel:

„Olyan embereket kerestem fel, akik ismerték vagy kapcsolatban lehettek Kós Károllyal, és beszélni tudtak a munkásságáról, az életéről. Többek között Debreceni László műépítésszel találkoztam, aki bevallottan Kós szellemi követője volt, még grafikai stílusában is, a mai napig sokan összetévesztik grafikáikat. Visszautazásomkor a határon félreállítottak, és akkor kiderült, hogy pontosan tudták, melyik napokon kiket kerestem föl. Úgy bukhattam le, hogy egy börtönviselt református lelkészt, Dobri Jánost is megkerestem, akit megfigyeltek, ezért könnyen besétáltam ebbe a kelepcébe. Hosszas kihallgatás után öt évre kitiltottak Romániából a be nem jelentett Kós-kutatás miatt. Ez rosszul érintette a magánéletemet is, hiszen házasodni szerettem volna, de nem engedtek be Erdélybe, s két évig nem találkozhattam menyasszonyommal.”

A kényszerű erdélyi távollét éveiben Sas Péter érdeklődése mit se lankadt, amit mi sem bizonyít jobban, mint a Magvető kiadó hallatlanul népszerű Magyar Hírmondó sorozatában napvilágot látott kétkötetes, általa szerkesztett sikerkönyv, az Ódon Erdély. Ennek Kós Károlytól származó egyik mottója „És a kövek igazat mondanak. Csak igazságot és talán csak ők mondanak igazságot” jól jelzi a hűségét a Varjú nemzetség szerzőjéhez. A kiadvány Erdély művészete fejezetében publikált öt Kelemen Lajos tanulmány viszont már arról árulkodik: már ekkortájt felismerte, hogy az egykor Corvin lánccal kitüntetett levéltáros-történész is Kóshoz hasonló egyszemélyes intézmény volt.

Őróla ekképpen vall Pataki Tamásnak, elmondva azt is, hogy véleménye szerint miért is tekinthető a tudományszervező historikus az erdélyi tudományosság egyfajta szürke eminenciásának.

„Kelemen Lajos nagyon korán megtanulta tisztelni a múltat, igyekezett mindent összegyűjteni, amiben az erdélyi múlt lényegét meglátta, és ezeket megmenteni, kutathatóvá tenni. Az arisztokraták levéltárait is begyűjtötte, és mivel ezek egyik nemzedékről a másikra öröklődtek, sokáig elzárkóztak attól, hogy közgyűjteménybe adják őket. Amikor látták, hogy Kelemen milyen komolyan veszi feladatát és valóban rendszerezi, feldolgozza, akkor nagyobb bizalommal adták át.(…)

Kelemen Lajos olyannyira felfejlesztette az Erdélyi Múzeum Egyesület levéltárát, hogy amikor 1949-ben államosították, már egymilliós állománya volt – amikor megismerhette, mindössze negyvenezer tétellel büszkélkedhettek. Sajnos Kelemennek nem volt lehetősége tudományos fokozatot szerezni, egyszerűen nem volt pénze kinyomtatni disszertációját. Bebizonyította, hogy egyetemi katedra nélkül, pusztán saját személyiségével is tud kutatókat nevelni. Szinte mindenkire hatott, aki megfordult levéltárában: mindenekelőtt Szabó T. Attila nyelvészprofesszorra és Jakó Zsigmond történettudósra.”

Az interjúnak ebben a részében kerül sor annak a felidézésére, amiről már korábban bővebben szóltunk Kelemen Lajos akkor érezte elemében magát, ha másoknak – szakmabelieknek, íróknak és bárki másnak – segíthetett. Természetesen megkerülhetetlen lett a Pataki Tamás-Sas Péter dialógusban a hetven éven át elveszettnek hitt Balogh Jolán-kézirat különös sorsa is.

Íme, ennek a tételnek a kérdezz-felelekje:

„Kelemen segítségével készült el Balogh Jolán művészettörténész Erdély reneszánsz művészetéről szóló, fiókban maradt munkája – Az erdélyi renaissance –, amelyet nemrég adott ki az Attraktor Kiadó.

De az írók is megkeresték, amikor egy-egy témához történelmi segítséget kértek, például Nyirő József vagy Passuth László, de Móricz Zsigmondnak is sokat segített az Erdély trilógiá-­
hoz: megmutatta neki a megmaradt korabeli emlékeket, és elküldte az írónak az ő „látomány ”-át. A nagy fejedelem első fejezetében Bethlen Gábor a fehérvári templomtorony körül különleges alakzatba rendeződött felhőket látott. Ezt a jelenetet Kelemen Lajos élte át a kolozsvári Szent Mihály-templomnál, és megírta levélben Móricznak. A regényben köszönetképpen megörökítette segítője alakját a mindentudó Kelemen deák személyében. Balogh Jolán ugyancsak hallotta, hogy milyen jól ismeri az erdélyi történelem és múlt forrásait, ezért ő is megkereste.

Miért fontos ez a könyv?

Balogh Jolán kötete az erdélyi reneszánsz késői, 1541 utáni időszakát mutatja be, és munkásságának legnagyobb jelentősége az, hogy sok forrásanyagot tárt fel és tett közzé, enélkül pedig nem lehet kiindulni. Bárki kitalálhat egy hangzatos elméletet, de az alap nélkül mit sem ér. Ő írta le először az erdélyi virágos reneszánsz művészettörténeti jelentőségét, ezt a jelzős szerkezetet is ő alkotta meg, mivel Erdélyben például a karzat- és mennyezetfestményeken szívesen alkalmazták az itáliai reneszánsz formakincseit. A nyugati stílusok mindig megjelentek Erdélyben, ezek közül főleg a gótikát szokták kiemelni, aminek emblematikus alkotásai maradtak meg. Kós is ezt értékelte a legjobban. Mindegyik egy kicsit átplántálódott az erdélyi földre, ottani jellegzetességeket vett fel. Amikor a nép körébe is eljutott a reneszánsz, organikusan, a maga tehetségéből és gondolatvilágából kiindulva alkotta meg ezeket a stílusjegyeket.”

Sas Péter, mint már utaltunk rá jelenleg Kelemen Lajos naplójának második részét rendezi sajtó alá. Ebben az 1921 és 1938 közötti időszak azon történéseit jegyezte fel, melyekből kiderül: ezekben az években a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban dolgozott, de megtalálta a lehetőséget arra, hogy eközben tanítson az itteni Református Tanárképzőben, a református és unitárius teológián a katolikus Szent József fiúnevelő intézet szemináriumában s közben tudományos előadásokat tartson az Erdélyi Múzeum Egyesületben vagy másutt, ahova felkérések tucatjait kapta. Tevékenységének középpontjában az erdélyi művelődéstörténet szolgálata állt. Nem véletlenül fogalmazta meg róla kitűnő életrajzában Jakó Zsigmond: „Kelemen Lajosnak sohasem volt egyetemi katedrája, mégis több kutatót nevelt az erdélyi magyar történetírás számára, mint bárki más.”

A diárium e részének most sajtó alá rendezője szerint a rögzítettek „nagyon fontos alapforrásként értelmezhető, hiszen a naplók világosan és egyértelműen tartalmazzák az 1918–20 közötti eseményeket, ezért teljes folyamatában látjuk Erdély sorsának akkori átalakulását. Méghozzá úgy, ahogyan egy hozzáértő erdélyi ember megfogalmazta. Amikor például leírja, hogy hallott egy információt arról, hogy hol lesz az új határ, rögtön azzal folytatja, hogy mit kell tenni ebben az esetben. Ha máshol, akkor hogyan viszonyuljanak az új helyzethez. Mindig a realitásokhoz ragaszkodik, nem dől a kardjába, hanem a több évszázados túlélési ösztönnel megáldva azon gondolkodik, hogyan lehet tovább élni, dolgozni.”

Vajon mindezen „emlékezetre méltó dolgok” tartalmaznak-e eleddig ismeretlen információkat, netán fontos kortörténeti adalékokat – kérdezi beszélgetőpartnerét a riporter. És egyáltalán mi lett a sorsa a 1938 után naplójegyzeteknek, van-e remény arra, hogy azokkal is megismerkedjen egyszer majd az utókor– szól egy másik kérdés immár az interjú végéhez közeledve.

Sas Péter, akit nyugodtan nevezhetünk Kelemen Lajos mai hűséges tanítványának, így felel: „Akkor is ugyanúgy megvoltak az ellentétek az erdélyi magyarok között, voltak – egyszerűsítve – liberális és konzervatív értelmiségiek, akik között nemcsak a napi politikában volt ellentét, hanem íróként, költőként, szerkesztőként is, ezért nem alakulhatott meg az irodalmi egység. Kelemen Lajos említi Benedek Elek helyzetértékelését az akkori viszonyokról. Amikor Magyarországon leverték a Tanácsköztársaságot, akkor a kommunisták közül többen úgy gondolták, hogy Románia megfelelő terep lesz számukra. A baloldali emigránsokat kerékkötőknek nevezi, akiket a román állam azért engedett be, mert úgy gondolták, hogy a magyar közösség és egység ellen fognak dolgozni.”

Ami pedig a napló többi részét illeti, bizonyosság helyett csak kérdőjelek vannak. A levéltárban kutatható naplói az 1938. esztendővel véget érnek. Viszont „nehezen hihető – állapította meg már évekkel ezelőtt a Keresztény Szóban éppen Sas Péter –, hogy ne folytatta volna a nagy horderejűnek vélt történéseknek, megörökítésre ítélt eseményeknek a rögzítését. Egész életében fontos volt számára gondolatainak írásbeli rögzítése, továbbadása. Erről több ezres nagyságrendűre tehető levelezése is kellőképpen tanúskodik.”

Ma ezt a kérdést így látja: „Az 1938 utániakról nincs információnk, valahol lappanghatnak, ha ugyan el nem pusztultak. Az 1940–44 közötti „kurta magyar világ”-nak vagy az 1948 utáni kommunista egyeduralom térnyerésének személyre lebontott rögzítése különösen kényes rész lehetett. A naplóhoz hasonlóan ugyanilyen fontos lenne Kelemen Lajos levelezésének közzététele, mert rengeteg ember megkereste információkért. Olyan anyagokat írhatott le vagy adott róluk információkat, amik azóta megsemmisülhettek.”

A beszélgetés végén Sas Pétert terveiről kérdezik: „Sokirányú kutatómunkáját nem szeretné valamikor összegezni?

A válasz gyors, határozott és ígéretes:

„Nagyon szeretném egyszer összefoglalás-szerűen megírni a huszadik századi erdélyi magyar művelődés történetét, egészen 1944-ig, amelynek középpontjában Kelemen Lajos áll, de foglalkozhatnék kedvenc vesszőparipámmal is: az erdélyi világ 1918-as változásával és a lehetőség szerinti megmentésére irányuló törekvésekkel.”