Olvasnom adatott egy kurta hírben – többet nem is érdemel –, hogy egy többszörös román ejtőernyős ugróegér december első napján éppen a vásárhelyi Széchenyi téren (utóbb Regele Ferdinánd, majd Sztálin, végül Szkle-Rózsák tere) ért földet a frenetikusan ünneplő tömeg közepette. Ez volt ugyanis a legegyszerűbb módja annak, hogy valaki gyorsan és problémamentesen eljusson a valamikori és reménybeli székely fővárosba.

Azért kellett ezt választania a repülőgépből kiszökdöső egyenruhásnak, aki valamilyen hazaffyas gárda tagja, mert más közlekedési eszközzel, tömegessel, aligha ért volna el decembernek hófő napján a valamikori Maros ma már csak Tigrisvásárhelyre (Tigrul-Mureş). A háromszínű kistigrisek városa ugyanis bajosan közelíthető meg az országon belül és azon kívül.

Ha nem lennék mindennemű paranoia ellen beoltva, immunizálva, és nem rendelkeznék egészségügyi kártyával, azt hinném, összeesküvés áldozata lett kedvenc szülőfalum.

A közúti közlekedésben, aki nem rendelkezik saját és öngépkocsival, az autóbuszra van utalva/ítélve, amely lehetetlen órákban és ritkán indul; gyorsjáratokról szó sem lehet, minden faluban és faluközön, réten, tocsogónál meg kell állni, mert fő a hatékonyság és a túlzsúfoltság, a potyautazás fönntartása, a nép szagának és bűzének kollektív élvezete zárt térben, valamint a gépkocsivezetők magánéletének maradéktalan ismerete, ugyanis utazáskor egész ismerősi-rokoni-haveri-munkatársi emberállományával könnyedén megismerkedhetünk, valamint szókincsének drágaköveivel és aranyköpéseivel egyaránt feltöltődhetünk.

A vonatot jobb, ha elfelejted, hiszen ugyanez a helyzet: nincsenek járatok, nincsenek összeköttetések se kelet-nyugat, se észak-déli, de leginkább székely-székely irányba. Átszállás, késés, lassúság, kényelmetlenség, bizonytalanság. A vasútállomás átépítés alatt, a kongó ürességnek, a vonathiánynak, az elszigeteltségnek korszerűnek kell lennie.

És végül itt a repülőjáratok felfüggesztése, állítólag csupán ideiglenesen. Sorra, rendre hagytak itt, mint Szent András Szíriát a polgárháború miatt, a polgári légijáratok, nem emberiességi, gazdasági megfontolásból elsősorban, hanem mások sikeres aknamunkája révén. Leginkább a kolozsvári Árva Jankó repülőtér tett sokat azért, hogy Vásárhely ne legyen légikikötő, utazási központ, kiindulópont. Hosszan lobbyzott és hallj csudát, a magyar tőkéjű légitársaság, a Wicces-er hátat is fordított nekünk. Nincs rendszeres repülőtéri buszjárat Kolozsvárra, ennek megindítása annyi engedélybe, időbe és megvesztegetésbe kerül, hogy ezalatt megépül Vásárhelyen a mélygarázs, ahová elsüllyeszthető Florea polgármester visszaválasztásának titka betonba öntve.

Már nem számít, ha Vásárhelyről könnyen és gyorsan el lehetett érni Budapestet, hiszen úgy gondolják a statisztikákra támaszkodva a légitársaságok, hogy már annyi vásárhelyi (székelyországi) emberke él Budapesten, meg a nagy magyar alföldi pusztaságban, a Bakonyban betyárkodva – több magyar, mint idehaza a valamikori székely metropolisban –, hogy azért a csekély számú öreg szülőért, zakuszkaküldő nyomoroncért már nem kell repeszteni. Eljönnek ők kis hamvába holt pogácsával a battyucskájukban gyalog is Budinpestára, vagy felülnek az autóbuszra, amely a szokott helyeken áll meg a sofőr bácsi ingyen falatozása érdekében. Végül is idăben félúton vagyon a magyar főváros Marosvásárhelytől és New Yorktól egyaránt, innen is tíz óra alatt, onnan az óceánon túlról is tíz óra alatt jutunk el a Liszt Ferihegyi nemzetközi aerogárához.

Nem is merjük feltételezni, hogy az állapotok javulni fognak, hiszen a kormányzat legfőbb gondja harmonikusan lezülleszteni az ország közlekedési viszonyait. Hamarabb épülnek ki a miniszteri többsávos pályák az ismeretlenségtől a csúcson át a DNA-ig, mint az állítólagos autópályák, amelyek minket összekötnek... mivel is?