A keresztény, civilizált, demokratikus, az emberi jogok és jogállami normák tiszteletben tartását szentírásként tisztelő Nyugathoz tartozunk ma már mi is. Sokáig csak az Ígéret Földjeként tekintettünk fel rá, mégha akkor sem volt tökéletes, amikor kívülről szemléltük. Napjaink eseményeit figyelve az uniós csatlakozáskor népszerű magyar, román viccek jutnak eszembe, s egyre gyakrabban merül fel bennem a kérdés: ilyen volt ez az Ígéret Földje, vagy mi, közép-kelet-európaiak tettük ilyenné?

Nem, nem volt tökéletes sohasem. Sokan emlékezhetnek arra, amikor Washington Fighfire rakétákat adott a tálibok kezére, az emberi jogokat két lábbal tipró Pakisztánban pedig kiképzőtáborokat éltetett a mudzsahedek számára, kiképzőket küldött, nem mérlegelve, hogy az ott formálódó Oszama bin-Ladenekkel és Omar mollákkal mit szabadít a világra. Valamit valamiért – a szovjeteket tényleg térdre kényszerítették Afganisztánban. A „valamit” elérték. A „valamiért” ezután következett – a tálib uralom, az al-Kaida, 2001. szeptember 11, majd az újabb amerikai-NATO háború a saját kreáció, a Talibán ellen. A második felvonásban már mi, európaiak is, NATO-tagországként részesek voltunk. Kivonultunk, s utánunk maradt a vízözön, a káosz, a máig tartó öldöklés.

A keresztény, civilizált, demokratikus Nyugat hallgatott akkor is, amikor Szaddám Husszein az iraki-iráni háború (1980-1989) idején végrehajtotta a második világháború utáni modern kor legnagyobb népirtását, „a kurd holokausztot”, módszeres népirtó hadjáratot indított a kurd, asszír és türkmén területek lakossága ellen, s nemcsak településeiket romboltatta le, hurcoltatta koncentrációs táborokba a kisebbségi lakosokat, hanem vegyi fegyvereket is bevetett a kurdok ellen. Kétszázezer kurd áldozat volt, de Szaddám nem lett kitaszított, nem lett diktátor, mert épp az akkor közellenségnek tekintett Irán ellen harcolt.

Később persze ő is átminősült diktátorrá – merthogy tényleg az volt –, vele is megvívták saját háborújukat, de milyen áron? Az a háború is kitermelte a maga Oszama bin-Ladenét, abban edződött, onnan nőtt ki a mai fekete kalifa, Abu Bakr al-Bagdadi, az Iszlám Állam vezetője és számos harcostársa.

Amikor 2011-ben a francia vezetésű európai katonai koalíció segítségével megdöntötték Moammar Kadhafi líbiai diktátor uralmát, nagy gondban voltak a külpolitikai újságírók-szerkesztők, amikor fotót próbáltak anyagaikhoz szerezni. A hírügynökségek archívumai tele voltak a ripacs diktátorral, csakhogy legtöbben azokkal vagy azok elődeivel parolázott, akik épp megdöntötték uralmát. Esetében még az okok sem annyira egyértelműek, mint a fentiekben. Marad a trendváltozás – míg a korábbi években a nyugati szemlélet szerint az volt számunkra, mármint a Nyugat számára az előnyös, ha a muzulmán arab országokat akár diktatúra révén is, de megpróbálják szekularizálni, az arab tavasz nyomán megfordult a hangulat. A világi diktátorok lettek a rossz fiúk, az Öböl-menti vallási diktatúrák pedig máig szalonképes partnerek.

Merthogy csak ezzel a logikával magyarázható az is, hogy pillanatnyilag a Közel-Kelet egyik legélhetőbb országának a vezetője, amúgy a térség egyik legfelvilágosultabb szalondiktátora, Basar el-Aszad lett a közellenség, miközben például a szaúdi herceget partnerként öleljük keblünkre. Tény és való, az öt éve dúló háború során Aszad saját népére (is) támadt, mint ahogy az is tény, hogy az ellene harcolók soraiban több a nemzetközi terrorista, mint a szír lázadó. Arról nem is beszélve, hogy vajon melyik oldalra billenne a mérleg nyelve, ha az általános szabadságjogok iránti elkötelezettséget kezdenénk mérlegelni a diktátor, illetve a vele szembeforduló „mérsékelt lázadók” táboraiban.

A több mint három évtizedig kiközösített Iránnal tavaly a Hatok aláírták az atomalkut. De tényleg jobb hely lett az Iráni Iszlám Köztársaság, mint volt néhány évvel ezelőtt? Kevésbé veszélyes a nemzetközi békére nézve? Nem hiszem, hogy a karantén segítette volna a perzsa demokratizálódást, nem hiszem, hogy a fenntartása hasznosabb lett volna, mint a feloldása, de attól még jogosan merül fel a kérdés: miért épp most szorultak háttérbe ismét az elvek az érdekekkel szemben? Minap újabb ballisztikus rakétát lőttek ki a perzsák, s a rakéta felirata szerint semmi sem változott, „Izraelt meg kell semmisíteni” állt a csodafegyveren.

A Nyugat nem tanul és könnyebben felejt, mint egy kiselefánt, miközben szép lassan mindent süllyesztőbe küld, amiért valaha felnéztünk rá. Az Európai Unió, az Ígéret Földje most épp arra készül, hogy megköti a legszégyenteljesebb kompromisszumot korunk egyik legparanoiásabb diktátorával. Arra készül, hogy belső nyomásra az alapvető emberi jogokban és morális elvekben is enged, és a kereszténység állítólagos védelmében szentségteleníti meg annak alapértékeit – a szeretetre alapuló szolidaritást.

Azok, akik leghangosabban követelik a menekültútvonalak lezárását, a hadsereg bevetését a segítségre szorulók ellen, akik hagynák akár a tengerbe veszni a háború elől menekülőket, akik kerítést emelnek és migrációs válsághelyzetet hirdetnek az egész országra, holott egyetlen migráns sincs területükön, nem csak az Európai Unió jövőjét kockáztatják, hanem annak az értékrendnek az összeomlását is, amelyet kultúránk alapjának tekintünk.

Ha a keresztény, demokratikus, civilizált Nyugat annak érdekében, hogy ne kelljen a menekültkérdéssel bíbelődnie, összeborul Erdogannal, akkor önmagát köpi szembe. Annak a diktátornak enged, aki aranypalotát építtetett magának, aki módszeres hadjáratot folytat a kurd kisebbség ellen, magasról tesz a sajtó- és véleményszabadságra, embereket zárat börtönbe, mert rá nézve „sértő” nyilatkozatot tettek, újságokat, televíziókat zárat be, száll meg hadseregével, mert azok szót emelnek az ő ámokfutása ellen, akinek uralma alatt a korrupció rendszerszintűvé vált  Törökországban...

A menekültkérdést rendezni kell, ez nem vitás. De ami készül, az nem rendezés, hanem szégyen. S ha ezért a valamiért Erdogan megkapja a vízummentességet és az uniós csatlakozási tárgyalások felgyorsítását, akkor az Európai Unió huszonnyolc országa minden erkölcsi alapját elveszíti ahhoz, hogy bármiféle máshol tapasztalt jogsértésért szót emeljen. Ezek után eléggé tragikomikusan cseng, hogy újra automatikusan meghosszabbítják az Oroszország elleni szankciókat.

De mindezen túlmenően van még egy vetülete ennek a kompromisszumnak. Ha Brüsszel enged a visegrádi négyektől induló közép-kelet-európai zsarolásnak, ha eltűri, hogy következmények nélkül meg lehessen sérteni az írott és főképp íratlan közösségi normákat és alapelveket, súlyos precedenst teremt a jövőbeli közösségi válságokra nézve. Kissé túlozva talán, de ezzel az Európai Unió a saját halálos ítéletét írja alá, merthogy csupán gazdasági érdekekre nem lehet alapozni egy közösséget.

Valamit – valamiért?