„Az utóbbi időben az erdélyi magyar közösség biztonságérzete megrendült, ilyen körülmények között a szabadság és biztonság deklarálása a hatalom részéről mélyen cinikus. Szabadság akkor van, ha az egyének, közösségek és vezetőik maguk érzik, hogy a gondolat és az önazonosság szabadon kifejezhető” – olvasható az erdélyi magyar pártok és politikai szervezetek által közösen elfogadott minapi nyilatkozatban. Reménykeltő összefogásuk és állásfoglalásuk (amely annyiban diplomatikus, hogy „a magyar közösség biztonságérzete” régen megrendült, „az utóbbi időben” egyre közelebb kerül az összeomláshoz) jelzi a kisebbségünkre leselkedő veszélyt: a román politikai vezetés törekvését, hogy megfosszon bennünket „a gondolat és az önazonosság” szabadságától, politikai szempontból a képviselettől. Ennek a törekvésnek állnak a szolgálatában az erőszervezetek, élükön a titkosszolgálatokkal, és ezt a törekvést jelzik az utóbbi időben az igazságszolgáltatás megfélemlítő akciói.

A román nemzetállam, mint minden nemzetállam, irtózik a kisebbségeitől, azok jogköveteléseitől. Kipróbált, máig élő és ható tömegfegyvere a nemzeti kommunizmus mint ideológia és mint gyakorlat. Tőkés László érdemrendjének megvonása mögött is, túl a konjunkturális politikai megfontolásokon és érdekeken, nemzeti kommunista tudattartalmak állanak. Mélységesen antidemokratikus a román forradalom kirobbantójától politikai véleménye miatt megvonni azt a kitüntetést, amely voltaképpen a temesváriak – magyarok, románok és németek – hősiességét ismeri el. (Még akkor is, ha annak a véleménynek, jelesen Magyarország Románia fölötti „védhatalmi státuszának” az elképzelése meglehetősen zavaros.) Nem kell a szavakat keresgélni, lapunknak küldött írásában Tamás Gáspár Miklós az otromba tettel kapcsolatban elmond mindent, ami lényeges.

A román nacionálkommunizmus gyökerei a Nicolae Ceauşescu kemény diktatúráját közvetlenül megelőző évekből erednek, de kegyetlen pompájukban a hetvenes években hajtottak ki. A zsarnok a „népi hagyományokból” és az észak-koreai típusú kommunizmusból ihletődve felismerte, ebben állt a „zsenialitása”, hogy a személyi kultusz és a totalitarizmus körülményei között a nacionalizmus-sovinizmus alkalmat ad a nép ösztönös másság- és idegengyűlöletének kiélésére, és ideig-óráig feledtetheti a rossz kormányzást is. Nemzedékem emlékszik a nehéz körülményekre, szabadságunk, anyanyelvhasználatunk korlátozására („Teiuş Európa szívében”...), de arra is, hogy milyen hatással volt a biztonságérzetünkre, amikor – minimális információk alapján, de eszelősségét ismerve kitaláltuk – a diktátor atombombával apropózott a magyar állami vezetőkkel való találkozóján. (Vajon ennek kiszivárgása nem siettette csúfos végét?...)

Mindezek mellett volt a külfödnek szajkózott, de a hazai kisebbségi vezetőkre is hangoztatni kényszerített mondat a nemzeti kérdés teljes és végleges megoldásáról. Ilyen vagy olyan formában, megfogalmazásban ez mind a mai napig visszhangzik. Minderről, a „Románia egységes és oszthatatlan nemzetállam” ceauşescui mantrájának, a neoceausiszta ideológiának a túléléséről átfogó képet ad Hans Hedrich erdélyi német politológus meglepő cikke a Neuer Wegben.

A Tőkés Lászlóval kezdődött forradalom lehetőve tette – még ha a kommunista második vonal elorozta is – a rendszerváltást, a többpárti demokráciát és a piacgazdaságot. Később láttuk, hogy ezeknek „sajátos” román változata valósult meg: vadkapitalizmus és mimetikus cselekvés, tartalmatlan formák. Ion Iliescu bizonytalan számú mandátuma alatt megmaradt nemzeti kommunista ideológiája rabjának. Történelmi bűneit nem enyhítheti semmiféle hivatkozás a zavaros körülményekre: a „terroristák” diverziója, a forradalom halottai, a szekuritáté újraélesztését célzó tragikus marosvásárhelyi pogrom (amilyenre előtte is történtek kísérletek, például Szatmárnémetiben), majd a bányászjárások. Az állandó hivatkozás a „szegregáció” „magyar veszélyére”, a „teljes jogegyenlőség” körülményei közepette. Magyarellenessége jelképeként utolsó mandátumának végén Ion Iliescu Románia Csillaga érdemrendet ajándékozott Corneliu Vadim Tudornak. (Vajon ez a mozzanat nem járult hozzá – amiatt is, hogy az RMDSZ nyíltan és határozottan szembefordult vele – a szociáldemokraták vereségéhez a 2004-es választásokon?)

Romániának nem volt szerencséje az államelnökeivel. Egyetlenegy kivétellel primitív nemzeti kommunisták voltak. Ez külön kiemeli Emil Constantinescu érdemeit, aki Románia történelmében először kormányra hívta a magyar érdekvédelmi szervezetet. Egyáltalán nem véletlen, ahogyan végezte, miután nem tudott megbírkózni a nemzeti kommunista „rendszerrel”. Politikailag megbukott (talán miattunk is), de erkölcsileg egyáltalán – mondhatni egyedül maradt talpon. Ezt ideje lenne tanulságként is mind jobban tudatosítani.

A harmadik ...escu (akinek legkisebb deliktuma a mértéktelen alkoholfogyasztás) többek között a „calafati autonómia” kitalálója. Miközben váltig hangoztatta, hogy a magyarok jogegyenlősége kétségbevonhatatlan tény, bábjainak – főleg igazságügyminiszterének – felhasználásával, de az ellenzék perverz támogatásával is elmeszeltette a kisebbségi törvényt. Ami alig tűnt fel azokban az állandó konfliktusos időkben, hiszen láthattuk, ahogy a kettős beszédet tökélyre emelve miként hirdeti meg a harcot a korrupció ellen a korrupt, a szekuritáté ellen a szekus, a kommunizmus ellen a kommunista. A felfüggesztésére irányuló első kísérlet sikertelensége után bosszúhadjáratot indított az RMDSZ ellen, ennek nem kevesen isszák máig a levét, és bizony sokaknak megrendült a biztonságérzete. Ugyanakkor ő adta át Tőkés Lászlónak, a barátja barátjának a Románia Csillagát. És a magyar szavazók ész nélkül megválasztották, illetve megmentették, ahányszor csak alkalmuk volt rá. Közben arra is gondja volt, hogy külföldi őrangyalt szerezzen be magának (s úgy tűnik, családtagjainak is), aki féltve óvja az igazságszálgáltatástól. Állítólag még arra is van esélye, hogy az idei választások körüli tecgnokrata felfordulást kihasználva visszatérjen tettei színhelyére, a kába politikába. Hogy mindenki tudja, ki és mi itt az úr!

Klaus Iohannis pusztán a származásával annyira megnyerte a magyar választók bizalmát, hogy még a nevét is másképpen írják, mint ahogy államelnökként ő maga használja. Jóideig nem sok vizet zavart, kissé későn mondta ki az első szavakat, de a keze a szívén van. A Iohannisszal szemben érdekes módon nagyon kritikus Neuer Wegben a már említett Hans Hedrich a jelenlegi államelnököt a „felvilágosult szekurizmus” képviselőjének nevezi. Ami nagyjából ugyanaz, mintha a nemzeti kommunizmus hívének nevezné. Bizonyíték rá, hogy az: Tőkés László érdemrendjének visszavonása, amivel lényegében – hogyan is írja TGM? – „1989 szimbolikus eltörlését célozza”, „a történelmi emlékezés átalakításának kísérleteként”.

Itt elkerülhetetlennek tartok egy személyes kitérőt. Mindegyik említett román nemzeti kommunista elnökről kezdettől megvolt a markáns véleményem, az elsők között, olykor elsőként megfogalmazva. Nagyon sokszor – különösen az utóbbi kettő esetében – kemény ellenszélben, már-már kiközösítéstől fenyegetve... Érdemes elolvasni a Iohannis alkalmatlanságáról még a választások mindent eldöntő, megmanipulált második fordulója előtt írott cikkem (Tauglich – untauglich) alatt a kommentárokat! A hamis alternatíváktól (hogy tulajdonképpen az ellenjelöltje pártján állok, Pontának „korteskedem” stb.), a szelíd, de kategorikus megállapításig: „Ön teljesen el van tájolódva”. És mindez nagyon enyhe ahhoz képest, hogy mit kaptam az évek során az előző államelnök meztelenségének kimondásáért. Persze nem rólam van szó elsősorban. De a tünetek összefüggenek. Most már a magyarok többsége belátta: Iohannis tényleg alkalmatlan. Jobb későn, mint soha.

Mindenesetre a román forradalom magyar elindítójára akkor is kimagasló történelmi személyiségként fog a világ emlékezni, amikor az epizódszereplő neve, aki megvonta tőle Románia Csillagát, legfeljebb a történészeknek mond majd valamit.

Fotó: nyest.hu.