Úgy érzi az ember időnként, hogy embertársainak memóriája az előző napi esti híradóig sem tart; új hungarikumunk, a putyinizmus legalábbis arra enged következtetni, hogy ami ellen nemrég még küzdöttünk – és a mai napig küzd akár egy „putyinista” is –, azt készek vagyunk sutba dobni.

Úgy tűnik, legalábbis a világhálón, hogy sok autonómia-párti ember is akad, aki hátat fordít az önrendelkezés egyetlen garanciájának, a demokráciának, és helyette újra a jó öreg autoriter, karizmatikus atyafigurát kedveli. Tudathasadásos helyzet: elsősorban az Európai Unió érdektelenségének és bürokratikus, lassú mechanizmusának, demokráciadeficitjének a kritikája ez, csalódottság abban, amit demokráciaként azonosítottunk, sokaknál ugyanakkor a szabadságtól és önrendelkezéstől való félelem is.

Putyin rajongói nem igazán tudják, de Putyin uralma alatt nem túl jó élni. Visszazárhatnák a neten szétszórt véleményüket a fiókba, mert amit sokan „liberális véleményterrornak” kiáltanak ki – ez többnyire annyit föd: érveikre ellenérveket kapnak válaszként –, azt az orosz hazában másként szokták értelmezni, és nem feltétlenül kellemes módon.

Van egy nyomdafestéket nem tűrő megfogalmazás, miszerint nem mindegy, hogy a férfi nemiszerv melyik végén állunk, és ez így van minden autoriter rendszerben: azok, akik ma ájultan tapsolnak Vlagyimir elvtársnak, el sem tudják képzelni, hogy esetleg a rossz végeken vannak. Pedig egy ilyen rendszerben bárki oda kerülhet, elég egy ellenvélemény vagy egy rajtunk kívül álló érdek. Ez ellen csak az véd meg, ha szolidárisak és empatikusak vagyunk, nem dőlünk be az atyácskáknak, akik vagy megsimogatják a fejünket, vagy ütik – kedvük szerint.

Nemrég meglehetősen visszás hírt kaptak az orosz elnök rajongói, ezek a többnyire antikommunisták, a baloldal elkötelezett ellenségei. Putyin ugyanis kijelentette, „a kommunista és szocialista eszmék tetszettek, és ma is tetszenek” neki, és mint mondta, a Kommunista Kiáltvány és a Biblia meglehetősen hasonlít egymásra.

De nyugalom! Mielőtt bárki elhinné neki: Putyin nem szereti a kommunizmust. Azt mondja, „az egyenlőség, testvériség és boldogság” jellemzi az eszmét (és ebben nem téved), viszont jelét sem mutatja annak, hogy ezekkel a gondolatokkal egyetértene. Sőt. Aki egymaga uralkodik, ellenfeleit elteszi láb alól, oligarchákat támogat, háborúzik, a népét ágyútölteléknek használja, manipulál és csak a hatalom érdekli, az nem mond igazat, amikor az említett nemes gondolatokról beszél.

Azt persze ő is belátja, hogy az eszmék gyakorlati megvalósítása „távol került az utópista szocializmustól”, én azonban attól tartok, hogy beszédében egy következő nekifutásnak ágyaz meg. Mondjuk ki: irigyeli Sztálint, és van rá oka. Az orosz medve megkopasztatott, fázik és éhes. Ha viszont valamit megtanulhattuk az orosz történelemből, akkor azt, hogy nemes eszmék nevében, amelyeket egyáltalán nem akarnak megvalósítani, rengeteg tragédiát lehet okozni – és ehhez nem jó asszisztálnunk. Ismerjük Martin Niemöller szavait: ha mindvégig hallgattunk mások eltiprásakor, amikorra már minket is elvittek, „nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna”.

Fotó: The Guardian