Az államelnök-választást valószínűleg nem racionális megfontolások fogják eldönteni. Legalábbis ha az ember az elvakult szurkolói bejegyzéseket olvassa, mindkét oldalon, erről eleve lemondhat. Viszont alátámasztva láthatja Sir Winston Churchill híres mondását a demokráciáról – nem a legismertebbre gondolok (hogy „a demokrácia a legrosszabb kormányzási forma, nem számítva az összes többit, amellyel az emberiség időről időre megpróbálkozik”), hanem a másikra: „A legjobb érv a demokrácia ellen egy ötperces beszélgetés egy átlagos szavazóval.” Amit a két tábor hatalomra törő politikusai művelnek, az persze még a szurkolói magatartásnál is borzasztóbb és felelőtlenebb – de hát bennük az ilyen viselkedés, a gátlástalanság már valahogy kódolva van, legfeljebb az infámia határait tágítják újabb és újabb horizontok felé. A nagy szárdobálásban pedig lassan minden résztvevő úgy bűzlik, mint egy útszéli közvéce.

Semmi kedvem hát hozzászólni a „kortesvitákhoz”, arról írni, hogy kire/miért szavazok, hogy melyikről mit mondott a másik, ki hazudott többet és nagyobbat. Hanem van egy fontos szempont, amelyet a tömegtájékoztatás és a kommentelők egy része mintha mellékesnek tekintene, holott a legfontosabb a helyes választáshoz: az államelnök-jelöltek felkészültsége, hozzáértése, alkalmassága. Persze tudom, hogy erre nézve is rögzült nézetek vannak, aki például az egyik jelöltet gazembernek tartja, az a másikat automatikusan alkalmasnak. Annál inkább szükséges objektív mérlegre tenni őket. Igaz, tolakszik a kérdés: ha a politikusoknak elkerülhetetlen bemenni a közvécébe, hiszen annak légköre úgyszólván a hatásköri leírásuk része, az embernek, aki soha nem akart politikus lenni, a jámbor tollforgatónak, publicistának miért kellene? Hát mondjuk éppen azért, mert be akarja bizonyítani, hogy lehet vécébűz nélkül is véleményt nyilvánítani!

Az RMDSZ (Szövetségi Állandó Tanácsa) hivatalos álláspontjáról például, amelyet Kelemen Hunor szövetségi elnök ismertetett, az a véleményem, hogy egyszerre logikus és meglepő. Tudom, hogy szinte mindenki a „saját belátásra” számított, ezt magam is borítékoltam. (És már itt megjegyzem, mennyire helyes, hogy végre belátásról, nem pedig „lelkiismeretről” beszélünk, amely erkölcsi-lelki tulajdonság, bonyolult összefüggésben a kognitív disszonanciával... szóval nehéz ezt itt most részletezni, maradjunk inkább az egyszerű józan észnél, racionalitásnál.) Ami viszont meglepett az ajánlásban, nem kellemesen: a burkolt biztatás a távolmaradásra. („Aki mégis élni kíván állampolgári jogával...”) Nem azért zavar ez a „mégis”, mert részrehajlásra utalhat, hiszen a magyarok távolmaradása inkább kedvezne az egyik jelöltnek, mint a másiknak; hanem azért, mert 2012-ben, az államfő felfüggesztése kapcsán is volt olyan székely önkormányzati vezető, aki (Orbán Viktorhoz hasonlóan) a magyar választóknak a távolmaradást ajánlotta, és meg is lett az eredménye: gyanúsan kezd megtetszeni nekünk a szavazástól való tartózkodás.

Bátorságra vall viszont Kelemen Hunorék állásfoglalásában a markáns értékelés a két jelöltről. 1. „Klaus Johannis az első forduló után arrogáns módon elutasította a dialógust valamennyi párttal, az RMDSZ-szel is, és a kampányban sem hallgatta meg a magyar közösség kérdéseit, negatívan nyilatkozott a magyarokról.” 2. „Victor Ponta tisztességes és megbízható partnernek bizonyult az elmúlt hónapokban, és az RMDSZ fontosnak tartja a kormányzás stabilitását. A miniszterelnök a 2012-es parlamenti választások után kormányra hívta az RMDSZ-t, emellett a korábban szintén megbízható partner Călin Popescu Tăriceanut javasolná kormányfőnek, ha államelnök lesz.” Helytálló megállapítások. Miért hinném el inkább másnak a megítélését, mint az RMDSZ-ét arról, hogy miként viszonyul érdekképviseleti szervezetünkhöz az egyik vagy a másik jelölt? És miért ne bíznám az RMDSZ-re, hogyan „viszonyul vissza”? Nem demokratikus úton nyerte el ehhez a legitimitást? Nincs az az (ellen)szurkolói harsányság, „ideológiai”/populista szólam, amelynek nyomására felelős politikus feláldozná programja célkitűzéseit, választóinak jól felfogott érdekeit. Az RMDSZ kétségtelenül így is egyre veszít politikai életünk zavarossága és képviseletünk bűnös megosztottsága miatt (és nyilván: önnön hibái miatt is), de összehasonlíthatatlanul többet veszítene, ha nem politikai potenciáljának növelését tartaná szem előtt.

Amúgy hasonló kérdésekről a romániai elnökválasztás kapcsán természetesen tárgyilagos, érdekes okfejtések is születtek; nem ártana például, ha olvasóink eltöprengenének Ara-Kovács Attila átfogó elemzésén a Magyar Narancsban. http://magyarnarancs.hu/publicisztika/roman-elnokvalasztas-magyar-gondok-92450. Szélesebb összefüggésekről pedig lásd Markó Béla ragyogó politikai esszéjét a Népszabadságban. http://nol.hu/velemeny/gyorstalpalt-demokraciak-1497163

Ami a jelöltek alkalmasságát illeti, azt hagyományosan tévévitákban szokták felmérni. Ha az egyik fél megfutamodik a párbeszédtől, óhatatlanul felmerül a gyanú, hogy fél a leégéstől. Tart attól, hogy szavazatokat veszít. Sőt, bekalkulálja, hogy a vitában többet veszítene, mint ha ki sem áll. Lehet vitatkozni megint, hogy most melyik elnökjelölt futamodott meg, melyikük fél jobban a nyílt megmérettetéstől – itt azért a vélemények többsége szerint Klaus Iohannisnak nem tenne jót a vita. (Különösen a Victor Ponta javasolta tematikus formátumban.) Kifogása, hogy jobban megfelelne az ilyen disputának az akadémiai, egyetemi környezet, megbukik azon az egyszerű körülményen (amit illene ismernie), hogy ezeknek az intézményeknek alapszabálya tiltja a politizálást, politikai rendezvények szervezését. Ugyanez a helyzet az államelnöki hivatallal mint vitaszínhellyel, de hát azt a jelenlegi bitorlója régen politikai, hmmm, klubbá alakította. Következtetés: minthogy a két elnökjelölt menekül egymástól, valószínűleg nem lesz köztük nyilvános vita sem a tévében, sem máshol.

Meglátjuk, hogy a legutóbbi tüntetések, a Klaus Iohannis mellett az utcán leadott „szavazatok” mennyire befolyásolják a választás kimenetelét. Az első forduló azt jelzi, hogy nem a többségről van szó. Még ha mozgósító erejükkel plusz szavazatokat szereznek is, sőt ha megfordítják az eredményt – attól a jelöltjük nem lesz alkalmasabb. A helyzet egyébként az előző két elnökválasztásra emlékeztet, ugyanannak a kéznek a mesteri szervezésére utal. 2004-ben az esélytelenebb (és államfőnek nyilvánvalóan kevésbé alkalmas) jelölt azzal a hamis váddal riogatta és mozgósította az elveszített első forduló után a választóit, hogy egy bizonyos szoftverrel ellenjelöltje „horribilis” csalást készít elő; 2009-ben ugyanő párhuzamos kamu-népszavazást hirdetett a parlament létszámának csökkentéséről, az itthoni negatív eredményét pedig a külföldi szavazatok megmanipulálásával fordította meg. Mindkét esetben a diverziókeltés lényege a figyelem elterelése volt a főszereplő alkalmatlanságáról. Még nyilvánvalóbb volt a diverzió 2012-ben: a népszavazás eredményének megcsúfolása, az államelnök tisztségben tartása elsöprő ellenzéki győzelmet hozott a következő két választáson.

Visszatérve a mostani két jelöltre, az összehasonlítás Victor Pontának kedvez, aki kétségtelenül szívesebben, gyakrabban és könnyebben kommunikál, mint Klaus Iohannis. Nem mellékes, hogy az alkotmányt, általában a törvényeket is jobban ismeri. A legmagasabb tisztség szempontjából fontos, hogy jól beszél néhány világnyelvet. Miniszterelnökként egyre több ismeretre, tapasztalatra tett szert – és közvetítheti eredményeit. Akárki akármit mond, a Ponta-kormány egy szerencsétlen trendet fordított meg az ország társadalmi és gazdasági életében, több társadalmi csoport helyzetén javított. Arról nem is beszélve, hogy a csapata kompetensebb és kevésbé korrupt, mint a Bocé volt.

Klaus Iohannis remek dolgokat csinált Szebenben – főleg nemzetközi, azon belül is német segítséggel. Államelnöki politikáját a jogállamiság biztosítására és a korrupció elleni harcra élezné ki. (Miután az őt magát illető korrupciós vádakat sikerül tisztáznia.) Alkati hátránya – a megpályázott tisztség szempontjából – a beszédmódja: legalábbis ellenjelöltjéhez viszonyítva nehézkesen fejezi ki magát. Iohannis igazi gondja azonban természetesen nem ez, még csak politikai tapasztalatlansága sem. Hanem az, hogy olyan emberek állnak mellette, akik már egyszer gazdaságilag, politikailag és morálisan romlásba vitték az országot. Akik ellen a nép már határozottan kimondta ítéletét. Ők változatlanul az államelnök emberei, életbe vágó érdekük az inkompetencián, konfliktuskeltésen, megosztáson, megfélemlítésen alapuló rendszer túléltetése.

Ui. A ’tauglich’ németül alkalmast, az ’untauglich’ alkalmatlant jelent.