Ma tölti kilencvenedik életévét Gábos Zoltán kolozsvári fizikaprofesszor. Bizalmas közösségbe fogó ünnep ezernyi tanítványa számára, akik – szerte a nagyvilágban, a világhírű fizikusoktól a kisvárosi tanárokig – büszkék arra, hogy Gábos Zoltán előadásában hallgathatták az elméleti fizika megannyi diszciplínáját. A Tanár Úr ugyanis a legsokoldalúbb fizikusok egyike is – a legmagasabb szinten.

Milyen egyszerűvé teszi egy ilyen alkalom, a felidézés a legnagyobb szavakat is! És milyen emelkedetté a legegyszerűbbeket is! Képtelen vagyok másképpen visszaemlékezni azokra az évekre a kolozsvári egyetemen, és mindig és elsősorban Gábos Zoltánra, mint a legkeresetlenebb, a legőszintébb melegséggel. Olyan sokat kaptunk ettől a halkszavú, végtelenül szerény embertől, mint szakunkon és szakmánkban senki mástól, különben is bizonyára kevesektől.

Tanár Urunk halkan, érthetően beszélt az előadóteremben és a folyosón vagy a dékáni irodában is. Tanár Urunk a szemüvege mögül biztatóan, szelíden mosolygott. Tanár Urunk emberi tartása olyan volt, aminővel addig nem találkoztunk. (Amikor szinte kötelező volt – még – a tanárainkat elvtársozni, már a Enyeden, a Bethlen Gábor Kollégiumban uraztuk őket, Kolozsváron pedig ha alkotmány tiltotta volna, sem szólíthattuk volna másképp kedvenc professzorunkat.)

Előadásain soha egyebet nem használt, mint a krétát és az óráját. Megmaradt bennem, hogy sokat írt a táblára. Gondolatmenetei, levezetései kristálytiszták voltak. Néha megállt, eltűnődve nézte az összképet, ilyenkor próbáltam kitalálni, hogy a folytatás legegyszerűbb útját keresi-e, hogy még érthetőbbé tegye az anyagot, vagy pedig egyszerűen gyönyörködik abban, amit megosztott velünk. Meg voltunk győződve róla, hogy a tárgyat, amiről beszél, nála jobban senki a világon nem ismerheti. Ezt alátámasztották közleményei itthon és a világ legrangosabb fizikai szakfolyóirataiban.

„Egyesítette magában a kiváló tanár összes jellemvonását. Szakterületének avatott és lelkes művelője volt, meleg szívvel közeledett tanítványaihoz, és értett ahhoz, hogy gondolatait könnyen megérthető módon fejezze ki. Nagy hangsúlyt helyezett a kérdések fizikai oldalának megvilágítására.” Ezek már nem az én szavaim, ezek Gábos Zoltán szavai mesteréről és barátjáról, a nála mindössze hét esztendővel idősebb, sajnálatosan korán elhunyt Fényes Imre professzorról, akivel tanársegédként két évig együtt dolgozott a Bolyai Tudományegyetemen (amíg Fényest a román állam Kolozsváról „hazatérésre” nem kényszerítette). Nos, Gábos Zoltán idézett megállapítása maradéktalanul érvényes rá magára is.

Készültem egy nagyobb lélekzetű, bár szintén személyes hangú méltatással is erre az évfordulóra (a fentebbi két bekezdést jószerint onnan vettem), de néhány dolgot ezeken fölül is el kell mondanom. Elsősorban talán a – nem tudom, mennyire indokolt – bűntudatról, amiért a fizika művelésétől, tanításától jóideje elszakadtam. Szerepet játszott benne a lehetőségek beszűkülése, az egyebekben „sokoldalú érdeklődésre” hivatkozó kényelmesség is... de hát ez végül is magánügy. Biztos vagyok benne, hogy a Tanár Úr megértette, és ez a tudat enyhíti a sajgást. (Mondják azért ma is, lelkes kommentelőim, hogy bár maradtam volna a „fizikusi kaptafánál”... Igazuk volna?)

El kell mondanom azonban, közéletibb módon immár, hogy szerénysége, a tolakodástól való viszolygása miatt Gábos Zoltán nem csupán a hívságos ranglétrákon (amelyekre valószínűleg nem sokat adott, bár volt tanszékvezető, dékánhelyettes és méltatlanul kevés ideig dékán), de az egyetemes erdélyi magyar tudományosságban is kissé késve került az őt megillető helyre. Legalábbis úgy érzem. Pedig erdélyi magyar kultúránknak mindig szüksége volt a szellem olyan munkásaira, akik személyes becsvágyukat félretéve közösségi, nemzeti küldetést is teljesítenek tudósként, alkotóként, ismeretterjesztőként – nemzedékek sorának tanáraként. Ennek is kiválóan megfelelt Gábos Zoltán, amikor kellett, amikor megkeresték. Integettek nála hangosabbak, az önérvényesítésnek jobb specialistái – lelkük rajta. Az élet már a helyükre tette a múlt dolgait.

Ami megmarad, az ennek a csodálatos embernek a napsugaras alakja. Megmarad a tanítványaiban folytatódó tudományos munkássága. Megmarad kétségbevonhatatlan magyarságszeretete és emberszeretete. Végül is megmarad, erkölcsi mértékként is, az egész méltóságban és szeretetben eltelt élete. Köszönjük, Tanár Úr!