Tíz évvel ezelőtt rejtélyes és a hozzám hasonló gyalogos kibicek számára máig megfejtetlen dolog történt a román politikában. A minden érdemi és formai szempontból esélyes elnökjelölt helyett – szociológiai felméréseknek és az első forduló eredményének ellentmondva – hajszállal a bizonytalan múltú, bizonytalan hátterű, bizonytalan beállítottságú ellenjelölt nyerte meg a választást. Akkor már megvolt a szakszervezeti „kapjátok be!”, megvolt a főpolgármesteri „a tél nem olyan, mint a nyár”, és megvolt a saját magának kiutalt állami villalakás – a belföldi titkos kiszolgálók és külföldi királycsinálók kilétét legfeljebb bennfentesek sejtették, és azoknál is kevesebben az atlanti és az uniós integráció elindításában évülhetetlen érdemeket szerző fő esélyes megbuktatásának okát.

Öt évvel ezelőtt a vesztésre álló államfő a választásokat népszavazással kötötte egybe: mint emlékszünk, arról kérdeztek meg minket, hogy a törvényhozás két háza közül maradjon-e csak egy. Az ötlet persze népszerű volt, pofátlanul populista – noha a parlamentáris köztársaság meggyengítésére irányult, nyilvánvaló közvetett célja a több szavazat, a második mandátum elérése volt. A referendum sikerült, de az elnökválasztás megnyerésére nem gyűlt össze elég voks: a külföldi számok megmanipulálásával, a választói akarat megfordításával, vagyis csak otromba csalással sikerült tisztségben maradni. Akkor már megvolt a „büdös cigány”, az ittas vezetés, a pofon vert kisfiú, megvolt az első felfüggesztés is. A néppárti vezetésű Európa és a nagy atlanti szövetséges USA vezetőinek nem volt kifogásuk a történtek ellen, sőt. Különben is, kezdődött a nagy válság.

Két évvel ezelőtt a gazdasági és morális katasztrófa, amelybe a világválság és az arra adott rossz külső és belső válaszok taszították az országot, sikerre vitte az újabb felfüggesztési referendumot, a világpremierként puccsnak nevezett népszavazást. A néppárti vezetésű Európát és a nagy atlanti szövetségest nem érdekelte, hogy kétmillióval többen szavaztak az államelnök menesztésére, mint ahányan megválasztották, alkotmánybírák éjszakai írásgyakorlataira hajazó révületben székéhez szegezték a kábult kalandort. Akkor már megvoltak a családi ingatlan- és fegyverügyletek, elindult a bankhitelezés és a termőföldek felvásárlása – és „elrettentő példának” sikerült börtönbe vetni a korábbi miniszterelnököt. (Minthogy a pártfinanszírozási manőver során általa okozott kárt nyomozással nem sikerült kimutatni, kimutatta azt az országos korrupcióellenes főügyész, ugyanaz, aki a híres flotta-perben korábban azt mutatta ki, hogy ott viszont nem esett anyagi kár.)

Nemrég valakik kiszámították, mennyibe került az országnak a jelenlegi államelnök korrupciója, és hány év börtön jár(na) miatta. Nagy számok jöttek ki. Persze az ilyesmivel nem törődik senki, jól is néznénk ki. Sem az államfő családtagjainak és embereinek viselt dolgaival, ahol a bűnpártolás gyanúja is alapos. Legutóbb az államelnök fivérének a bűnöző alvilággal való kapcsolatai: méla csend tárgya. Egyelőre az ország első emberének teljes mentelmi joga van, tulajdonképpen ez az egyetlen szuperimmunitás Romániában. Egyelőre valahányszor a romániai igazságszolgáltatás szóba kerül, az ünnepélyes nagyhatalmi válasz az, hogy annak függetlenségét bizony nagyon meg kell őrizni. Holott annak függetlenségét, önállóságát és pártatlanságát először megteremteni és biztosítani kellene (mert mindaz nincs meg neki), csak utána megőrizni. Mert így puszta cinizmus az egész: valaki az igazságszolgáltatás örvén, annak intézményeit felhasználva minden ellenségét elintézheti, ő és a klikkje meg sérthetetlen. Az ilyesmi eléggé bántja a közönség igazságérzetét, ki szereti, ugye, ha ostobának nézik?

A kérdés egyre inkább az, hogy meddig tartható fenn a támogatása egy olyan politikusnak, akiről nem csak az bizonyosodott be, hogy rendszeresen megsérti az alkotmány szellemét és betűjét, hogy több okból, de elsősorban morálisan alkalmatlan felelősségteljes szerepének ellátására, de akivel kapcsolatban alapos a gyanú, hogy velejéig korrupt.

Mindezekről nem először panaszkodom – pontosabban az elsők között írok róluk évek óta. Egyszerűen igazságérzetből. Most két hír miatt vettem elő ismét ezt a témát.

Az egyik az, hogy a Szenátus elnöke nem hívta meg az államfőt a felsőház 150. születésnapjának megünneplésére. Véleményem szerint jogosan tette, illetve nem tette. Aki öt éve kitartóan el akarja törölni a Szenátust, az most ne a születésnapozzék. Ünnepeljenek azok, akik a tagjai, és akik meg akarják újítani a tisztelt házat, korunk követelményeinek szellemében.

A másik hír döbbenetes. Megírtuk, nem volt különösebb visszhangja. Pedig óriási dolog történt: Christian Wulff volt német államfőt végleg felmentették a korrupció vádja alól, miután 2012 februárjában lemondott. Tehát Wullf ártatlan volt az ellene felhozott fő és egyetlen vádat illetően. Tudják, mi volt a „bűne”, miért indult ellene büntetőper? Egy 719,40 eurós számla miatt. Valaki úgymond valamiért cserébe kifizette egyszer a szállodáját. Az ügyészség eredetileg megvesztegethetőséggel vádolta a politikust, ezért kérte mentelmi jogának megvonását, de a bíróság a korrupció egy kevésbé súlyos változatára, a három évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető jogtalan előny elfogadására módosította a vádat. Most pedig Wulffot felmentették. De már nem államfő. Noha ártatlan volt, valamit pótolhatatlanul elveszített.

Ki veszi el a hatalmat, a lehetőséget attól, aki méltatlan rá? És ki adja vissza annak, akitől igazságtalanul elvették? Nálunk még a kérdések is hamisan hangzanak.