Enyhe szkepszissel fogadtam eddig a művészi ágak találkozását. Mert ami legtöbbször történt, az inkább kínos randevúnak tűnt, amelyből az egyik legszívesebben kihátrálna, de ha már eljött, ha már ott van és kifizette a kávét, akkor megvárja a végét. Engem a kötetbemutatókon is zavar a csak ürügyből odarángatott zenész, akinek feladata elvileg az lenne, hogy feloldja a koreográfia unalmasságát. Adjon valami pluszt, színesítse a mondatokat. De akkor és ott se az irodalom nem tud semmit a zenéről, se fordítva. Nem inspirálják, nem hergelik egymást.

Most viszont minden megváltozott.

Történt ugyanis, hogy Jacqueline Kornmüller és Peter Wolf tizenkét külföldi és magyar szerzőt kért fel, hogy válasszanak maguknak festményt a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből, s ahhoz írjanak szöveget, amelyeket majd neves színészek keltenek életre. Azt már tudtuk, hogy a 2009-ben Ganymed Boarding címmel létrejött kezdeményezés Bécsben, a Kunsthistorisches Museumban nagy sikert aratott: több százan mentek el, hogy részesei legyenek a különös élménynek. Azt viszont eddig nem tudhattuk, hogy a párhuzamosan futó előadások nem csak papíron festenek kiváló ötletként. A művészetorgia Ganymed Goes Europe címmel idén Budapestre is megérkezett, októberben és novemberben hat alkalommal volt és lesz látható.

Persze egy kis tapasztalat kell az élvezethez. Például, hogy annyira azért ne feledkezzünk bele Hegedűs D. Géza vagy Szikszai Rémusz előadásába, hogy közben könnyedén ledöntünk egy állványt, vagy lazán nekidőlünk egy pár száz éves barokk festménynek. A színészek a termek közepén található ülőszigetet használják hol színpadként, hol csak kiindulópontként, de valahogy mindig eljutnak a falon függő, a szöveget ihlető festményig. Vagyis egyszerre látszik a „múzsa”, a kész termék és az előadó is.

De ez még mind semmi. A látogató könnyű, összehajtogatható széket és egy térképet kap a festmények és előadások helyével, s innen kezdve maga járja be tetszése szerint a teret. Bár egy idő után valamiféle pavlovi reflex alakul ki az emberben, ha színészt lát, máris lecövekel. Maga dönti el, mit néz meg és hányszor. Egy színész ugyanis többször is előadja a három órás esten a mintegy tíz-tizenöt perces szöveget, és az előadások fele párhuzamosan zajlik.

A hatást csak növeli, hogy jó színészek találkoztak jó írókkal. Udvaros Dorottya, Gryllus Dorka, Kulka János és a többiek egyszerűen hozzánőttek Dragomán, Esterházy, Szvoren Edina, Grecsó szövegeihez. És mindez gyönyörű festmények között, az alkalomra tervezett kosztümökben, jó rendezéssel. Hogy a színház annyira maradjon színház, hogy a szöveg és a kép „érdekei” se sérüljenek. Úgy él meg egymás mellett képzőművészet, színház és irodalom, hogy egyszer sem lépnek egymás sarkára. És közben eszünkbe se jut, hogy valamelyik fontosabb lenne, hogy a másikat csak parasztvakításnak hívták meg a találkára.

A festmények tehát megszólalnak, lelépnek a vászonról az alakok, vagy a saját korukról vagy a máról beszélnek. Így lesz Herkulesből és a faunból ványadt és féltékeny testépítő és egy öleb Tintoretto képének ürügyén (Herkules kitaszítja a faunt Omphale ágyából). És hogy mennyi merészség volt az alkotókban. Például abban, hogy Hay Anna anyaszült meztelenre vetkőzik a Szépművészeti termében  Hans Baldung Grien szintén mezítelen Évája előtt. Ráadásul Thomas Glavnic provokatív szövege folyton felhívja a figyelmünket arra, hogy ne kalandozzunk el zavartan, hanem igenis nézzük meg az arcot, a melleket, a szeméremdombot. Ne legyünk prűdek, hanem szembesüljünk valamivel, amit a szöveg ügyesen felkínál.

Az esemény kihozza belőlünk nem csak a válogatás bátorságát, de valamiféle esztétikai merészséget is. Ne féljünk például saját vagy más meztelenségétől, mert a kettő ugyanaz. Ne fényképként nézzük a festményeket, hanem bátran írjunk köré történetet. S ha kell, fordítsuk ki a sarkaiból. Mert a világból igenis ki kell rázni a titkait. Erővel, fondorlattal.

Feltéve ha nem vágyunk egy nyekergő zenészre az unalombiztos felolvasáson.