Arra gondolni sem merek, hogy mindenki elfeledkezett volna a szent fogadalomról, miszerint a bukott szocialista rendszerben (vagy megbuktatott lett volna? ennek eldöntése a jövő történészeinek botrány- és nyelvi fenőköve lészen) valaha hivatalt viselt férfiak és nők, valamint pártemberek és egyenruhák, főleg azok, akik az államvédelmi titkosrendőrség kötelékében aprították a nép heveny ellenállását és heves rendszerutálatát minden kezük ügyébe helyezett – fizikailag és fogalmi síkon megragadható – kényszerítőeszközzel, nos, azok valaha is újfent hivatalt viseljenek ebben a másik, új és minden eresztékében, nemkülönben főzetében demokratikus rendszerben.

Sokkal inkább azt gondolom, hogy hosszas keresgélés, káderezés, bocsánat humángenetikai és politikai vizsgálatok után sem találtak alkalmasabb embert a vásárhelyi közösségi rendőrség élére. Többszörösen bizonyította rátermettségét, menten ott termett, ahol csak egy kis gubanc is akadt a hivatalos nyelvhasználat alkalmazása terén. Leteremtett mindenkit, aki ellen mert szegülni a nyelvi egyneműségnek. Így tett akkor, midőn egy iskolában, ahol a magyar nyelvet oktatni szabad, lehet, megengedett, kell, ott egy szülői bizottság magyar nyelvű kérvényt nyújtott be az iskola vezetőségének, és egy magából kivetkőzött, ámbátor talpig sovinizmusba burkolózott kulturnémber kihívta a nemzetféltő közösségi főrendőrt vagy alakulatát, amely közösséget csak két dologgal vállal: az államalkotó nemzettel és az erőszakkal.

A minap az éberkedő őr – utasításra, sugallatra, elfogult és felháborodott vásárlók, járókelők, nemzeti koboldok vagy prikulicsok hívására – lecsapott egy nőre, aki a karalábé, brüsszeli kel, fuszulyka-paszuly, cékla, vinetta, sózott hering magyar nevével is megajándékozta a kofákat, őstermelőket, a vásárlóközönséget. Ezt a felingerelt közeg röpcézésnek minősítette, és mindjárt eszébe jutott, hogyan fogta fülön egykor a röpcéző komcsikat a sziguranca. (Mire jók az elmélyült elemi iskolai történelmi előtanulmányok!?)

Véleményem szerint ilyen alapon az is röpcézésnek minősülhet, amit a nagyáruházak, cégek mívelnek velünk, akik hasztalan tiltakozunk az ellen, hogy teletömködjék postai ládikónkat blőd és főleg a valóságot csak súroló tartalmú reklámokkal, színes prospektusokkal. Vagy szétszórják az utcákon. És az idegen nyelvű szennyről most ne szóljunk. Modernkori röpcézés a szabad véleménynyilvánítás jogcímén külföldi szerverekről elkövetett uszítás, büdös bozgorozás, zsidózás, oláhozás. De hát a piaci rendőrelme ide már nem hatol el.

Visszatérve első felvetésünkhöz, talán el kellene gondolkodnia a városvezetőnek, akinek a zsoldjában áll a közösségi rendcsináló, miért is tartja alkalmazásban a nyelv főfojtogatóját? Miféle demokrácia-gyaklorlás és esélyegyenlőség nevében viselhet újra rangot az, aki a titkosrendőrség kötelékében szolgált Nagybányán 1989 decembere előtt? Mert az messze van Vásárhelytől és a nemzetiségi esélyegyenlőségtől?

Másfelől én egyáltalán nem tartom istentől elrugaszkodott ötletnek az aprógyűjtést. Hiszen az efféle apró gesztusok és érmék jelentik a legkisebb léptékű szolidaritást, a közösségépítés elemi részecskéit. Az ilyen típusú rossz hírekre mégiscsak összeáll a nemzeti összetartozás, és működni kezd a segíteni akarás. Meg az ellenállás szelleme az erőszakkal dacolva.

Lehet értelmiségi tornyokból lefitymálni az akciót. A csöndes főhajtásnál, a nem tevésnél, az elfordulásnál, az erkölccsel takarózó kifogásoknál ezerszer nemesebb, jobb. Támogatható. Mégis csak elindított valamit, ami a pártok között bujkálva mindenféle óvatoskodás, orrhúzogatás, álságos elhatárolódás ellenére utat tört magának. Valamit, ami örömünkre szolgált. És a legjobb, hogy láttunk néhány nem magyart is öt-tíz banisokat adományozni a nyelvbírság kiegyenlítésére.

Vajon akad-e bíróság is ebben az országban, amely dacolni mer a többség antidemokratizmusával?

(Sebestyén Mihály írása egy héttel ezelőtt íródott, tévedésből helyette Sike Lajos jegyzete került be a lapba – másodszor. A két szerző és az olvasók elnézését kérjük.)