Ó, Románia nagy bajban van!

Miután a „román érdekek legelkötelezettebb védelmezője”, Liviu Dragnea börtönbe került – az általa elkövetett csalások sorozatának egyelőre még csupán egy parányi részéért –, az általa kinevezett és szintén nagy hazafi hírében álló miniszterelnök asszonyról kiderült, hogy haza- és nemzetáruló, sőt, talán még magyarbérenc is! A „románságukra büszke” szociáldemokraták szerint ugyanis a kisebbségi (főleg magyar!) nyelvhasználat a közigazgatásban hatalmas veszéllyel, a Székelyföld autonómiájával, Erdély elszakításával jár. Egyébként a román politikusok szerint a legcsekélyebb magyar követelés is ezzel fenyeget. Meg azon siránkoznak, hogy bezzeg-bezzeg, a magyarországi románok jogok nélkül maradtak. Ami egyrészt szemenszedett hazugság, hiszen senki nem tiltja Magyarországon a román nyelv használatát, az önkormányzatok épületein loboghatnak a román lobogók és ott lehet a román megnevezés is, (amiért – fordított esetben – Romániában szigorú büntetés jár), a határmenti üdülővárosokban románul tudó személyzetet alkalmaznak, az üzletekben román feliratok vannak, hiszen így több lesz a vásárló… Másrészt a siránkozók a matematikával sincsenek tisztában, mivel korántsem lehet egyenlőségi jelet tenni az öt-hatezer magyarországi román és a másfélmillió romániai magyar közé.

No, de térjünk vissza a tárgyra.

Viorica Dăncilă kormánya nemrégiben a közigazgatási törvénykönyvre vonatkozó sürgősségi rendeletében, valószínűleg figyelmetlenségből, valamicskét még meghagyott a kisebbségi jogokból; nyomokban, mint ahogy a csokoládé is tartalmazhat mogyorót. A kormány rendeletében jelentősen csökkentette a kisebbségi jogokat a parlamentben 2018-ban elfogadott törvényhez képest. Amiből aztán az is kiviláglik, hogy Romániában nem a parlament a román nép legfelsőbb képviseleti szerve és az ország egyetlen törvényhozó hatósága, hanem a funkcionális analfabétákból álló kormány (igaz, ilyen szempontból a parlament sem különbözik sokban a kormánytól).

A „magyarbérenc” Viorica Dăncilă eltörölte például a megszerzett jogok elvét, így meghiúsult még az is, amit az RMDSZ-nek 2006-ban sikerült, nem kevés nehézség árán elérnie, hogy a magyar közösség anyanyelv-használati jogai akkor se sérüljenek, ha a jövőben számarányuk bizonyos településen 20 százalék alá esik. Az eddigi rendelkezésekkel szemben viszont most már tilos az anyanyelvhasználat ott, ahol az idők során (és manapság ilyen időket élünk) a magyarság részaránya a törvényben szereplő húsz százalék alá csökkent, ám ahol azért a „húsz százalék alatt” is sok magyart jelent. (Csak zárójelben: most olvasom a hírt, hogy Nagy-Britanniában az autópályákon román feliratok is lesznek, a románok könnyebb tájékozódása miatt. És Nagy-Britanniát nem ezért fenyegeti az esetleges széthullás veszélye). Sajnos Kolozsváron is immár húsz százalék alá csökkent a magyar lakosság aránya, ám a 2001-ben elfogadott törvény akkor még érvényes volt a kincses városra is, csakhogy az akkori mostoha városatya, a Dăncilánál is „magyarbérencebb” Gheorghe Funar megtiltotta a magyar nyelv közigazgatási használatát. Törvényellenesen, persze, de tudta, hogy megteheti, mert semmi baja nem lesz belőle. És nem is lett, sőt, többszörösen újraválasztották. Így aztán most is kísért a rosszemlékezetű kolozsvári polgármester emléke. Igaz, annyit mégis sikerült elérnünk, hogy az önkormányzatok végül is maguk határozhatnak a nyelvi jogok alkalmazásáról, ami viszont aligha tekinthető előrelépésnek a szerzett jogok „betiltása” miatt.

A sürgősségi kormányrendelet elsőbbséget ad az országos közérdeknek a helyi közérdekkel szemben – ami alapvetően rendjén is lenne, ha a szöveg pontosan (vagy legalábbis hozzávetőlegesen) tisztázná a közérdek fogalmát, így viszont ez a rendelkezés bőségesen alkalmat nyújt a visszaélésekhez, amelyek – Romániában vagyunk! – többnyire nem lesznek magyarbarátok.

Rendeletében a kormány azt is ellehetetlenítette, hogy fegyelmi eljárás indulhasson az alapvető emberi jogokat sértő, a kisebbségek ellen gyűlöletet szító közalkalmazottak ellen, így a pult túlsó oldaláról is bátran lehet szidni, megalázni a romániai magyarokat.

A kormányrendelet jelentős akadályokat gördít a decentralizáció útjába is, amit azonban a román vezetést, de az ellenzéket sem zavarja igazán, mivel szerintük a decentralizáció egyet jelent az autonómiával, vagyis – román politikusi értelmezésben – Erdély elszakításával.

A sürgősségi kormányrendelet tehát nem hozzátett, hanem elvett a kisebbségi jogkörökből, de hát a hazaffyakat a nyomokban megmaradt kisebbségi jogok is zavarták, így került hát sor a kormányszékház előtti „etnikai szegregáció” elleni tiltakozásra, amelyen a román sajtó szerint ezer fő vett részt – megbízhatóbb források szerint viszont csak néhány száz –, de hát ez mindegy, hiszen egy húszmilliós országban mindig lehet találni akár ezer Codrin Stefănescut, Lia Olguța Vasilescut vagy Dan Tănasét…

A képtelen jelszavak mellett – miszerint például a magyar nyelv közigazgatási használatával a románok „rabszolgákká válnának őseik földjén”, meg gyengülne a román alkotmányban szentesített nemzetállamiság – a tüntetők azt is elfogadhatatlannak tartották, hogy a magyar nyelv hivatalos használatával diszkriminálják a románokat, méghozzá az ország szívében! Bár arról azért inkább a trianoni békeszerződés tehet, meg a térképhamisító korabeli román politikusok, hogy az „ország szívébe” magyarlakta területek kerültek.

És van még egy igencsak furcsa, normális ésszel szinte értelmezhetetlen rendelkezése is a sürgősségi kormányrendeletnek, pontosabban az, hogy a közintézményekhez kisebbségi nyelven forduló személyek esetében a hivatalnokoknak, a kisebbségek anyanyelve mellett, az „állam nyelvén” is közölniük kell mondandójukat.

Nocsak!

Úgy tűnik, hogy a vátesz Karinthy Frigyes ezt a képtelenséget is előre látta Ady Endre verseiről írt egyik paródiájában, miszerint „Hát maga megbolondult,/ Hát maga megbolondult,/ Hogy mindent kétszer mond, kétszer mond?”