Be kell vallanom, hogy soha nem kapáltam, és ha mégis, akkor nem emlékszem rá. Ebből körvonalazódhat, hogy kapálásban nem vagyok szakértő. Ez pedig azt jelenti, hogy ha valaki éppen kapál, akkor nem érzem magam kompetensnek arra, hogy megálljak mellette és tanácsokat osztogassak neki.

Egyébként kémikus sem vagyok. Ebből is le lehet vonni bizonyos következtetéseket: például nem fogok listát összeírni a Maszolon azokról, akik nem hívei az alkímiának és a kovalens kötést sem fogom kommunista ármánynak kikiáltani.

Ez a derekas hozzáállásom egy régi társadalmi jelenségből adódik, amit úgy hívnak: munkamegosztás. Ennek lényege, hogy különböző munkákat egymásra bízunk, és ha jóindulatú tanácsaink is adódnának egymás felé, azokat kellő óvatossággal kínáljuk fel.

Ahogy arról röviden írtam korábban – és most újra, mert nem hagy nyugodni –, a gender tudománya az utóbbi időben több országban is támadás alatt áll, és ennek nem igazán örvendek. Nem azért, mert liberális volnék, gyíkember vagy Soros György eltitkolt unokaöccse, hanem mert a fentiek alapján nem látom helyesnek, hogy a tudatlanság próbálja leuralni a tudást. Ez már csak ilyen: gyerekkoromban sem örvendtem, ha az erősebbnek kellett igaza legyen, és nem az okosabbnak.

A támadások nemcsak a gendertudományt érintik, hanem általában a társadalomtudományokat (meg lehet kérdezni szociológusokat, Ceaușescu Romániájában milyen lehetőségeik voltak). Olyan ez – gondolja a nagyérdemű –, mint a foci, mindenki ért hozzá. Elvégre mi vagyunk a társadalom, minket csak nem verhetnek át. Aztán valahogy mégis „önként” vonulunk háborúba, megvédeni az arisztokrácia vagyonát, önként mondunk le dolgozói jogokról, önként ítéljük el azokat, akik hajléktalanok, alkoholisták, kitaszítottak lesznek, önként vágatjuk a frizuránkat egyformára és vásároljuk ugyanazokat a keleti sweatshopokban aprópénzért gyártott ruhadarabokat, mondunk le éppen arról, hogy megértsük, mi is áll az „önként” mögött.

A társadalomtudományokhoz pedig éppen annyira nem ért a nagyérdemű, mint én a kapáláshoz vagy a kémiához. Ezt volna hasznos tiszteletben tartani. Azok, akik egyszerű emberek tapasztalatait gyűjtik, dolgozzák fel, értelmezik, emelik elméleti keretté, és ennek mentén – jobb helyeken – szorgalmazzák a hasznos társadalmi változásokat, mégiscsak gyanús, hogy jobban értik, ami történik velünk, mint mi, akik csupán megéljük mindezt.

Persze számos megállapítás – amelyek egyrészt nem dogmák, kinyilatkoztatások, üres okoskodások, másrészt a tudományos mezőn belül is ütköznek – nem válik szimpatikussá. Nyilvánvalóan rossz azt hallani, hogy a hajléktalanság kriminalizálása eszköz a középosztály félelemkeltésére, vagy nem kellemes arra gondolni, hogy a feminista mozgalmak jelentősen megváltoztatták a férfiakat (jó irányba, vagy nem így gondolják az apák, akik elődeikkel ellentétben szívesen játszanak a gyerekeikkel?).

A tudománynak bőven vannak kellemetlen megállapításai, elég Giordano Bruno heliocentrikus modelljére gondolni, amely éppúgy racionális kijelentés volt, és éppúgy érzelmeket, régi megállapításokat cáfolt, mint ahogyan a mai társadalomtudományok is gyakran így tesznek. A kérdés az, hogy mi, a jelenben élők, akiket gyakran kellemetlenül érintenek új megállapítások, viták stb., hogyan viszonyuljunk ezekhez? Úgy tűnik, rá akarjuk bízni holmi bullykra az iskola vezetését ahelyett, hogy a szaktestület tudásában bíznánk – akik mégiscsak évtizedes munkával érték el a szükséges tudást, és nem az edzőteremben szerzett izmokkal akarnak „rendet” tenni. 

Arra sem árt gondolni, hogy majd értünk is jöhetnek. Aki most lemond arról, hogy más szakmáját, tudását megbecsüljék, ne csodálkozzon, ha előbb-utóbb sorra kerül. A bully nem válogat: azt üti, aki épp közelebb álldogál hozzá. És már nem lesz az a  tudás sem, amellyel megérthetjük ezt.