Általános iskolás gyerekeknek tartottak érzékenyítő napot a kolozsvári Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolájában csütörtökön. Az intézmény, fennállásának 125. évfordulója alkalmából döntött úgy, hogy bemutatja a hallás- és látássérültek mindennapjait és nehézségeit, így azt testközelből is megismerhetik azok, akik nem küszködnek érzékszervi problémákkal.

Milyen illata van a fekete teának?

Érkezésemkor mintha semmi nem történne a fellegvári intézményben, az utcáról úgy tűnik, csend honol. Román kapus lép hozzám, ő vezet aztán el a tágas kerten át oda, ahol a Brassai Sámuel Elméleti Líceum és Octavian Goga Gimnázium magyar 5.-8. osztályos diákjai vesznek részt az érzékenyítő programokban. A csoportokra osztott gyerekeket a magyarországi református Siketmisszió tagjai vezetik, a szegedi és szabadkai hallássérülteket oktató iskolák szakembereivel karöltve.

Több műhelymunka zajlik az étkezdében, a különböző csoportok körbeülnek, vagy az asztalok mellett tapasztalják meg hallás- és látássérült társaik mindennapi nehézségeit. Így aztán látni, ahogy egy sarokban jelbeszédet tanulnak, egy másikban pedig lekötött szemmel kell kitalálniuk, milyen anyag illatát szívják be éppen. Ez érdekes kísérlet, a szakember, aki vezeti, elmondja, nagyon fontos, hogy közben ne lássanak, és hogy ezt demonstrálja, feketeteát szagoltat egy kislánnyal. Az alany, miután nem jött rá, hogy mit szimatol, feladja a próbálkozást, de könnyedén rájön a megoldásra, amikor látja is a teát. „Ennyire egyszerű, ha valaki lát” – összegez a kísérlet vezetője.

A teremben elhelyezett egyik asztalnál fakockákra erősített anyagokat kitapintva kell párosítaniuk a gyerekeknek, a másiknál fakockákon levő minták alapján. Egy másik sarokban a technológia nyújtotta lehetőségeket magyarázzák az érdeklődőknek: aki naponta és problémamentesen használja a számítógépet, annak talán fel sem tűnik, hogy a billentyűzet F és J betűin kis kiemelkedés áll, hogy az írásban könnyítse például azokat, akik nem látnak jól, vagy egyáltalán. A tabletek kis betűi nehezen olvashatók, de könnyűszerrel nagyítható a szöveg, jelentős segítséget nyújtva ezzel azoknak, akik másképp nem élvezhetnék a modern eszközöket.

A misszió egyébként kezdetben a siketiskolákat járva hitoktatással, nyári táborokkal, szakkörök tartásával foglalkozott, később a hallóiskolák felé is nyitottak, hogy a két világot közelítsék egymáshoz. Nem csak iskolákat céloznak meg az érzékenyítő programmal, hanem a felnőtt közönséget is.

A siketség nem betegség

Imre, a református misszió tagja készségesen beszél a programról. Elmondja például, hogy úgy az autentikus, ha siket ember oktatja a jelbeszédet, több okból is: egyrészt ő valóban „anyanyelvi” szinten ismeri a jelbeszédet, másrészt öntudatbeli kérdés ez.

A beszélgetés során egy adott ponton az egészséges kifejezést használom, amire Imre megjegyzi, ez nem a legsikeresebb kifejezés. Ha már itt tartunk, erről is beszélgetünk: általában az „ép” és „nem ép” látású, hallású emberekről szoktunk beszélni, hiszen nem betegségről van szó ezekben az esetekben. Az emberek többsége ezt egyébként nem igazán tudja, de akik a témában jártasak, igyekeznek felhívni a figyelmünket erre.

A jelbeszédet tanító Szilveszterrel is beszélgetünk, illetve ő jelbeszéddel válaszol, Imre pedig fordítja, amit mondott. Első tapasztalatom, hogy kissé zavarban vagyok: nem tudom, kire illik nézni, kinek tegyem fel a kérdéseim.

Az eddig nem ismert érdekességek közt szerepel az, hogy ugyan létezik egy mesterségesen létrehozott jelbeszéd-változat, ami az eszperantóval hasonlítható össze, de a természetes jelnyelvekből megannyi létezik. Csak Magyarországon hét tájszólás van, nem szólva arról, hogy egy brit és egy román jelnyelv merőben eltér egymástól. Némileg viszont hasonló a román, a magyar, az osztrák, a szlovák jelnyelv, mivel ezek a térségben az Osztrák-Magyar Monarchia idejében terjedtek el, de minél távolabb kerülünk a régiótól, annál nehezebb volna érteni egymást.

Ahogy figyelem a jeleket, és Imre fordítását, felmerül bennem a kérdés: hogyan lehet a számomra érthetetlen „mutogatással” egészen pontos adatokat közölni, legyen szó évszámokról, akár országokról?

Rendkívül érdekes, ahogy Szilveszter elmagyarázza a jelek belső logikáját: a színek jelzése például pofonegyszerű: ha az égre mutat, az a kék, ha a szájra utal, az a piros, a zöldet a pohárra utalva jelzi. A jelnyelvészek már bebizonyították azt, hogy ez a módszer ugyanannyira természetes, mint a többi nyelv, ugyanakkor pontosan úgy műveltségtől függ a szókincs bősége, mint ahogy a beszélt nyelvben – irodalomról, filozófiáról nem akadály pontosan úgy folytatni párbeszédet, mintha hangokat adnánk ki.

Sikeres volt az érzékenyítés

Ilyés Irén iskolapszichológus egyetért az általam tapasztaltakkal, miszerint a két vendégiskola résztvevő diákjai komolyan vették a próbákat.

„Éppen az a lényeg, hogy saját bőrükön tapasztalják meg azokat a nehézségeket, amelyekkel az érzékszervi fogyatékossággal élők nap mint nap találkoznak” – magyarázza. Ráébrednek, hogy amit ők mutogatásnak gondoltak, az egy nyelv, és nem olyan könnyű, mint amennyire kívülről látszik. „Megtapasztalják, hogy bizony ők is épp olyan könnyen félre tudnak nyúlni, mint ahogyan egy hallássérült hangosbeszéde mulatságos lehet számukra” – mutatott rá a pszichológus és hozzátette, mennyire fontos az, hogy a saját bőrükön tapasztalva akár feszültséget is érezzenek az ép gyerekek, később ugyanis tudhatják, hogy miként reagálják le a másik ember nehézségeit, és ne érezzenek gátat egymás között. Megtanulják, hogy lehet kommunikálni, hogyan lehet segíteni például egy látássérült emberen.

A vendég gyerekek nagyon nyitottan reagáltak a kényes kihívásokra, és a foglalkozás végén maguk kérték, maradhassanak még a hallássérült gyerekekkel.

A kolozsvári speciális iskola által szervezett nemzetközi programot jelnyelvi kórus flashmobja követi Kolozsvár főterén csütörtök este 18 órától, majd egy pénteki konferencia, és emlékplakett-avatás.