Nem a származás dönti el, hogy ki marosvásárhelyi – Novák Csaba Zoltán történész a fekete márciusról
A marosvásárhelyi fekete március etnikai zavargásai, összecsapásai nem a semmiből törtek a felszínre, hanem egy hosszú történet ok-okozati összefüggéseiből nőttek olyan erdélyi méretű társadalmi eseménnyé, amelynek hatásai ma is érezhetőek – véli Novák Csaba Zoltán történész, Maros megyei szenátor, aki egy, az eseményről szóló szakmai munka, kiadvány társszerzője is. Átfogó képet kaptunk az esemény miértjeiről, keretbe helyeztük 1990 márciusának történéseit.
Ha csak felületesen is áttekintjük a marosvásárhelyi fekete március kronológiáját, ez ma már szinte elképzelhetetlen brutalitásról árulkodik, és egy olyan etnikai gyűlölködésről, amely a fizikai megsemmisítésig is elmerészkedett. Honnan kell megragadnunk ezt a szomorú időszakot, amely valamivel több, mint két hónappal az 1989-es forradalom eufóriája utánra tehető?
Kutatásaim során arra a következtetésre jutottam, hogy az 1990-es marosvásárhelyi eseményeknek, amelyeket mi etnikai konfliktusként írtunk le a nemrég megjelent kiadványunkban, több ok-okozati összefüggésből összeálló tényezője van – közvetlen és közvetett kiváltó okok sorakoztathatóak fel.
A közvetett kiváltó okok közé sorolnám a két nép konfliktusos történelemét, amely a 18-19. századtól tart. Az elmúlt két évszázadban a két nép nemzetépítési törekvései térben és időben egymásra helyeződtek, ami önmagában is számos konfliktust eredményezett. Szinte közhelyszerűen sorolhatnám fel 1848-at, az első és második világháborút, az egymás mellett élésük nem volt soha összetűzésektől mentes. Ugyancsak a közvetett okok között említeném meg azt is, hogy a kommunizmus időszakában kialakult számos, mesterségesen gerjesztett, rosszul vagy egyáltalán nem kezelt konfliktusforrás, és a szovjet blokk országaiban a nemzetiségi problémákat mesterségesen elfojtották. Kezdetekben egyes országokban valós próbálkozás volt ezek megoldására, de ezek elsikkadtak, a szőnyeg alá söpörték őket.
A közvetlen okok előterébe a ’80-as éveket, illetve a rendszerváltás időszakát helyezném, valamint az akkor kialakult helyzetet. Az előbbi az etnokratikus, nacionalista államrendszer kialakulásának periódusát jelöli Romániában, ennek pedig színterévé válik számos nagyváros, ahol a lakosság etnikai összetétele ennek következtében rohamosan megváltozik. Marosvásárhely kiemelt helyszíne volt ennek az etnokratikus politikának, és voltaképpen azt is mondhatnánk, hogy a többi nagyvárossal összehasonlítva, sokkal gyorsabb tempóban változtattak az etnikai arányokon. A ’70-es évek végétől a ’80-as évek végig rohamosan épült a párhuzamos „román Marosvásárhely”, egy olyan román elitet ejtőernyőztek a városba, amelynek nemzeti küldetéstudata is volt, éspedig: kialakítani a város román tereit, kulturális intézményhálózatát. Mindeközben egy tudatos elitcsere is lezajlott a különböző intézményekben, és a ’80-as évek végére Romániának ebben a nagyvárosában végbement egy pozíciócsere is a két közösség vezetői között. Ráadásul olyan körülmények között történt mindez, hogy a magyarok még létszámfölényben voltak, de szociológiai szempontból már kisebbségben. Ez egy gyorsított folyamat volt, amely egyértelműen számos frusztrációt eredményezett a „vesztesnek” nevezhető közegben, másik felől meg fölénytudatot eredményezett abban a közegben, amely „győztese” lett ennek a folyamatnak.
Az 1989-es rendszerváltás ebbe a helyzetbe csapott bele villámként és ezzel Marosvásárhely egy felemás, átmeneti állapotba került. Ha szabad elmélyülnöm a rendszerváltás pillanatának elemzésébe – próbálom megragadni a probléma gyökerét –, amikor ezt a folyamatot, illetve az erdélyi magyarság önszerveződését kutattam, azt kellett megállapítanom, hogy erdélyi magyar szempontból három különböző típusú rendszerváltó folyamat zajlott le, és ebben Marosvásárhely szinte egyediként képez egy átmeneti típust.
Romániában, azokban a településekben, ahol a magyarság szórványban volt, a rendszerváltáskor a magyarokat később kooptálták a Nemzeti Megmentési Frontba (FSN). A Székelyföldön, egyértelműen a magyar közösség által lebonyolított rendszerváltásról beszélünk – elsősorban Kovászna és Hargita megyére gondolok –, itt fel sem merült kérdésként az, hogy a rendszerváltás után melyik közösség képviselői vegyék át a hatalmat. Ezeken a településeken a román államot az első hetekben csak a román hadsereg képviselte, a rendszerváltásban magyar tömegek vettek részt.
Marosvásárhely egy sajátos modellt képez, átmeneti állapotban volt a rendszerváltáskor: a magyar tömeg, főként a magyar munkásság mozdult meg elsőként, de ezzel párhuzamosan a román hadsereg is próbálta kezében tartani a hatalmat, emellett pedig szerveződött egy román elit is. Ugyanakkor másfelől, a magyar tömegekre alapozva megmozdult az akkori marosvásárhelyi magyar elit is, amely pozíciókat is szerzett.
Egy másik vonatkozás, amely ugyancsak a fekete március kiváltó okai közé sorolható, az az, hogy miként zajlott le a városban a rendszerváltás Meg kell állapítanunk, hogy a marosvásárhelyi kettős átmenetnek és a város specifikus helyzetének számlájára írhatóan minden magyar újjáépítési törekvés csak az említett román pozíciók visszaszerzésével valósulhatott volna meg. Azonban román szemszögből vizsgálva, ez a magyar törekvés egyértelmű pozícióvesztéssel járt volna. Innen ragadnám meg, ebben látom a marosvásárhelyi fekete március kirobbanásának egyik fő kiváltó okát: a jogos magyar újjáépítkezési kísérlet és – román szempontból – a pozícióvesztés miatti defenzív állapot találkozásában, amelyből kiindulva már eleve etnikai színezetet kapott minden olyan törekvés, amely a ’80-as években kialakult román status quót bontotta volna meg.
Mennyire volt óramű pontosságú ez az etnikai egymásnak ugrasztás? Az eddigiekből tudvalévő, hogy a titkosszolgálat általában „hozott anyagból” dolgozott, magyarán: létező érzelmeket, elégedetlenségeket pörgetnek tovább, ezekre építették a sikert…
A történészi források – gondolok itt a volt Szekuritaté irattárának dokumentumaira is – azt mutatják, hogy a titkosszolgálat struktúrái egyértelműen megmaradtak a rendszerváltás után is és a néhány napos zavart állapotból újjáépültek és dolgoztak, még ha nem is ugyanazzal az intenzitással, hiszen a besúgói hálózat egy részét elvesztették a rendszerváltás pillanataiban. De tovább tevékenykedtek ugyanazon nézőpontokkal, módszerekkel és küldetéstudattal, ugyanazokkal a sablonokkal szereztek információkat és értelmezték ezeket. Ugyanakkor egy, a ’80-as években kialakult módszertan szerint írták le a fekete március magyar törekvéseit, „irredenta”, „nacionalista” és egyéb effajta jelzők használatával.
A kérdésre visszatérve: nem hiszek abban, hogy a világon van egy olyan titkosszolgálat, amely óramű pontossággal tud egy ilyen forgatókönyvet megvalósítani. Legyártani talán igen, de véghezvinni nem annyira, mert ott van az emberi faktor, a közhangulat kiszámíthatatlansága, amely általában befolyásolja a történelem menetét és alakulását. Mindenképp azt gondolom, hogy különböző dolgok, rétegek rakódtak egymásra, és egyértelmű, hogy a titkosszolgálat értelmezése és beavatkozása, manipulációja sokat nyomott a latban. Azonban itt, Marosvásárhelyen a közösségek elfojtott indulatai legalább olyan súllyal jelentkeztek.
Itt jegyezném meg azt, hogy Rogers Brubakernak, a Kaliforniai Egyetem szociológia professzorának van egy elmélete, amelyet Kolozsvár Funar-korszakát kutatva dolgozott ki magyar és román szociológusok együttműködésével, amely arról szól, hogy az etnikai konfliktusok gyakorlatilag az elit szintjéről hatolnak be a társadalomba és fejtik ki hatásukat. Én azt látom, hogy itt, Marosvásárhelyen ez a folyamat már túl volt azon, hogy csak fentről generált folyamatokról beszéljünk. Olyan közösségi, társadalmi frusztrációkról is szólnunk kell, amelyeket nem kifejezetten csak fentről ösztönöztek.
Kik voltak a történések kulcsfigurái, akik az eseményeket döntően befolyásolták? Kik voltak ezek közül Marosvásárhelyen, és kik Bukarestben?
Kezdjük akkor Marosvásárhelyről és menjük Bukarest felé. Marosvásárhelyen a helyzet eszkalálódásának következtében az egyik kulcsszereplő a Nemzeti Megmentési Front (FSN) volt, amelynek vegyesen voltak román és magyar tagjai. Az élén Király Károly állt, de itt is egyedi esetként – tudtommal Romániában sehol nem volt ilyen – volt egy első alelnök Ion Scrieciu tábornok személyében, ami azt a célt volt hivatott szolgálni, hogy ellensúlyozza a magyar fölényt, hiszen Marosvásárhelyen Király Károly szimbolikus ellenálló személyiségből lett megválasztott vezéralak. Ezt hivatott ellensúlyozni a hadsereg jelenléte. Voltak a fronton belül tevékenykedő román és magyar személyiségek, kiemelném azt a három-négy figurát, aki a hadsereg részéről került be a FSN-be folyamatos összekötőkapocsként. Kevesebbet beszélünk arról, hogy a forradalom eufóriájában a hadsereg egyértelműen pozitív színezetet kapott, de szerintem a hadsereg a rendszerváltáskor és az azt követő hónapokban is hatalmas szerepet töltött be abban, hogy az állami struktúrákat összetartsa.
Az események élvonalában folyamatosan jelen van az RMDSZ is az akkori vezetőségével, sőt sokszor személyi átfedések is voltak a FSN és az RMDSZ között. Az RMDSZ akkor tematizálta és kezdte el azt a fajta közösségi újjáépítési politikát, amely aztán a ’90-es években végig meghatározta az érdekvédelmi törekvéseit. Nem hagynám itt ki az említés sorából azokat a magyar intézményvezetőket, illetve a gyárakban és üzemekben dolgozó közvélemény-formálókat sem, akik közösségi szerepet vállaltak a rendszerváltás utáni újjáépítkezésben, ezen a szinten is volt egy magyar újjászerveződési törekvés.
Másfelől ott vannak a bukaresti szálak, amelyek szintén a Nemzeti Megmentés Front, de ezúttal az országos vezetőit hozták előtérbe, Ion Iliescut és a körülötte lévőket, például Gelu Voican Voiculescut, de a hadsereg bukaresti parancsnokait is.
Ezen szálak között mozogtak az akkori események kulcsszereplői. Később pedig – mivel kiszélesedett és kiterjedt a konfliktus – egyértelműen be kell kalkulálnunk a vidéki véleményvezéreket, az egyházak képviselőit és végül, de nem utolsó sorban a titkosszolgálatot is, mint fontos szereplőt ebben a kérdésben. Kevésbé megragadható, hogy a titkosszolgálat ügynökei milyen mértékben vannak jelen és mozgósítanak, de egyértelműen kell számolnunk a jelenlétükkel.
„Ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok” kiáltással érkeztek a hidegvölgyi romák és szálltak be magyar oldalon az guerillaharcokba. Egy olyan közösségről beszélünk, amelyet a magyarság soha nem fogadott be, így számomra érthetetlen, hogy miért is siettek segítségükre. Miben változtatott ez a szolidaritás később a két közösség viszonyán, egyáltalán beszélhetünk-e itt bármiféle változásról?
Úgy gondolom, nagyon helyes és helyénvaló a kérdés, az ’90-es márciusi események fontos és ki nem beszélt kérdése ez.
Tudni kell, hogy a ’80-as évek nacionalizmusa, etnokratikus szemlélete negatívan érintette a romániai, köztük az erdélyi romákat is, és emiatt elég sok probléma jelentkezett. Kevesebbet beszélünk arról, hogy azokban az években vidéki környezetben, ahol nagy számban éltek romák, termelőszövetkezetekben vagy kollektív gazdaságokban dolgoztak, ahol egyre több társadalmi-szociális probléma halmozódott fel. Ellátásbeli zavarokról beszélünk, amely egy akut társadalmi-gazdaságiprobléma volt, és amely egyre tovább gyűrűzött a ’80-as években, a ’90-es években pedig egyre több olyan hír futott be, hogy a vidéki segélycsomag elosztásnál, és különböző más helyzetekben is a romakérdés előtört. Amikor azt említettem, hogy a rendszerváltáskor több felszínre törő etnikai kérdés rázta meg Romániát, és más szocialista országokat is, akkor erre is gondoltam, mert ez egy volt azok közül. Az általam megtalált források szerint a Felső Maros-mentéről, de a szász vidékekről is érkeztek ilyen jelzések már ’90 januárjában-februárjában. Maros megye ilyen szempontból is speciális helyzetben van, hiszen nagyszámú roma közösség élt itt akkor is, meg most is.
Másfelől a Felső Maros-mentén jelentkező román nacionalista mozgalmak retorikában vagy gesztusokban nem kímélték a romákat sem. Számukra is egyértelmű volt, hogy abban a feltüzelt állapotban túl sok jóra maguk sem számíthatnak a többségtől. Ugyanakkor ők is, meg a marosvásárhelyi roma lakosság is többségében magyar anyanyelvű, magyar szocializációjú és nagyon sokan még talán vallás szempontjából is kapcsolódnak, tehát a magyar közösség perifériáján gravitáló közösségről beszélünk. A fekete márciuskor megnyilvánuló szolidaritásukat, az eseményben való részvételüket ezzel magyaráznám: tudták, hogy túl sok jóra a másik oldalról nem számíthatnak, és a kulturális kötődéseik is a magyarság irányába mutattak.
Azt gondolom, hogy a későbbiekben a marosvásárhelyi magyarság egyik mulasztása volt, főleg amíg politikai túlsúlyban volt és vezette a várost, hogy nem kezdett ezzel a közeggel, közösséggel semmit. Ez már aktuálpolitika, de tény, hogy a jelenlegi marosvásárhelyi városvezetés politikailag „kiszervezte” a város romaközösségét.
Marosvásárhely szellemi vérvesztesége is hatalmas volt az események következtében, a magyar értelmiség soraiból is rengetegen kivándoroltak. Talán ehhez kapcsolódik az a jelenség, amit magam is tapasztaltam: minden jövevény érkezésekor, még ha magyar is az illető, kimondatlanul is egy kivándorolt honfitársukat siratják a marosvásárhelyiek, így gyakorlatilag még évtizedek munkájával sem szerezhető meg az a kiváltság, hogy valaki marosvásárhelyivé váljon, ehhez ott kell születni. Milyen egyéb érzelmi-szellemi-társadalmi beidegződések származtak a fekete március feldolgozatlanságából?
Jómagam is megtapasztaltam ezt a jelenséget, bár úgy érzem, a város elég könnyedén befogadott, így közvetlen módon nem ért ilyen megbélyegzés. Viszont: napirendi téma az, hogy ki tősgyökeres marosvásárhelyi és ki nem az.
A város magyar középosztálya akkoriban egy hatalmas vérveszteséget szenvedett el és ez már a harmadik volt a huszadik században. Az első ilyen 1918-ban következett be, amikor a köztisztviselői réteg elhagyta Marosvásárhely városát, gondolok itt a gazdasági középosztály jelentős részére, de a kulturális elit egy részére is. A második világháború végén pedig főként a közigazgatásban dolgozók hagyták el a települést, és ismét távozott a gazdasági-kulturális középosztály egy jelentős része. Ugyanakkor eltűnt ebből a városból – és ezt hangsúlyosan kiemelem – a zsidó középosztály. Ez önmagában is egy óriási veszteség.
Később már a ’80-as években elkezdődött egy új kivándorlási hullám, amikor mindenki, aki tehette, magyarországi szálakat megmozgatva megpróbálta elhagyni a várost, az országot. Ezt követte 1989 után a szabad elvándorlás lehetősége, ami már eleve elindított egy folyamatot, így aztán a márciusi etnikai konfliktus legalább három típusú újabb kivándorlásban csúcsosodik: elmentek azok, aki érintettek voltak az eseményekben és féltek a retorzióktól, mert filmfelvétel készült róluk vagy beazonosíthatóak voltak fotókról. Őket követték azok, akik erre a hullámra felülve települtek ki zömében Magyarországra menekült státusban. Harmadikként ott voltak azok, aki az 1990 márciusa utáni néhány évben úgy érezték, hogy ebben a városban nincs perspektívája sem a magyar fejlődésnek, sem önmagában a magyar életnek, lakosság szempontjából sem jók a kilátások, így ők is az elköltözést választották.
Ami a „bevándorlók” befogadását illeti, nincsenek kutatásaim, így csak a saját tapasztalataimra alapozhatok, és megpróbálok egy elméletet is felvázolni. Említettem azt, hogy Marosvásárhelyen az etnikai arányok megváltoztatásának folyamata aránylag gyorsan zajlott le, rohamos volt a betelepítés. A városnak volt egy 30-40 ezres régi marosvásárhelyiekből álló magja, amelyre rátelepült egy további 40 ezres falusi lakosság. Ennek a két magyar lakosságnak a találkozása önmagában is egy kulturális sokkhatás lett volna – gondoljunk akár Csíkszereda vagy Székelyudvarhely történetére, ahol alapvetően magyar tömegek mozgásáról volt szó. Marosvásárhelyen erre a belső magyar migrációra még rátelepült egy 60-70 ezres román lakosság, tehát egyértelmű, hogy a régi vásárhelyi mag próbálta a szolidaritását megőrizni belső berkeiben. Ezzel is magyarázom az általában a „bevándorlókkal” szemben tanúsított ellenérzéseket. Ezért a régi marosvásárhelyi elit, középosztály úgy próbálta rendezni a sorait, úgy védekezett, hogy általában elutasította a bevándorlást.
Napjainkban is hallottam olyan vitát, hogy kinek-kinek a szülei nem itt éltek. Azonban, ha a mélyére tekintünk a dolgoknak, megnézzük például a marosvásárhelyi orvostársadalmat, de akár a kulturális, politikai vagy gazdasági elitet, bizony jelentős részük nem Marosvásárhelyen született. Hiszem, hogy nem a származás dönti el ezt a kérdést, és mindenki marosvásárhelyi, aki huzamosabb ideje itt él, itt adózik, hisz a városban, a közösségben és itt alapított családot.