Ugron Zsolna Kolozsváron volt gyermek, aztán szülei a kitelepedés mellett döntöttek. Budapesten jogot végzett, de végül tévés újságíró lett. A karrierjét felfüggesztette a házassága miatt, és visszaköltözött Erdélybe, Zabolára, ahol férjével, Gregor Roy Chowdhury Mikessel az egykori Mikes grófok kastélyát, uradalmát próbálták felvirágoztatni. És ha mindez nem volna elég fordulatos, akkor tegyük hozzá, hogy itt, Zabolán kezdett el írni, azóta négy regénye jelent meg, mindegyik nagy közönségsikernek örvendett. A fiatal szerzőnő néhány éve ismét Budapesten él két leányával, és a következő kötetét készül megírni. Interjúnk a MÁSKÉP-sorozatunk része.

1978-ban születtél Kolozsvárott. Milyen emlékeket vittél magaddal ebből a városból? Kedvenc utcák, helyek, emberek, volt osztálytársak, barátok, tanárok… Van-e egyfajta otthon-érzeted, amikor erre jársz, vagy az otthon fogalmát most már teljes egészében Budapest tölti be?

Ez a Kolozsvár szerintem már nem az a Kolozsvár, ahol én gyermekkoromban éltem. 89 márciusában mentünk el, amikor én alig 11 éves voltam, és elég sokáig nem jöttem vissza gyermekkorom helyszínére. Amikor visszatértem, gyakorlatilag nem ismertem meg, ismét föl kellett fedeznem. Most már azt hiszem, elmondhatom, hogy másodszorra is sikerült belaknom a várost, megvannak a biztos pontjaim, helyeim, barátaim. A gyermekkori emlékeimben egy kisebb város él, ami azt hiszem, azzal magyarázható, hogy akkor a napjaim egy jól meghatározott négyszögben teltek. Ennek egyik sarka a Mócok útján lévő családi házunk volt, a másik sarka a Farkas utcai iskola, a mai Báthory, a harmadik helyszín a Magyar Opera és Színház épülete, ahol édesanyám dolgozott, ott is rengeteg időt töltöttem, és végül negyedikként a nagyszüleim a Donát úti lakását kell említenem.

Apropó Donát út. Ide kellett költözniük akkor, amikor kilakoltatták őket a pusztakamarási birtokról?

Igen. Nagyapám hiába tiltakozott, hogy ő jogot végzett, és nem földbirtokos, nincs a nevén semmi, de ezzel csak annyit nyert, hogy a falu szélén kellett lakniuk az eljárás végéig, majd mehettek ők is Kolozsvárra a többi kitelepített után. A városszéli poros Donát úton laktak egymás mellett a DO-sok. Hetente egyszer jelentkezniük kellett a Securitate irodájában.  

Az Ugronok nagy múltú családnak számítanak. Nem akarom a családfát kikérdezni tőled, nem ez a beszélgetésünk célja. De benned mikor és hogyan tudatosult a sok száz éves családi történelem? Mennyire volt fontos ez számodra az évek során különböző szituációkban?

A családtörténet nálunk nem úgy volt téma, hogy mi mások vagyunk.  A szüleim, nagyszüleim által elmesélt történetek nyilván olyan távlatokat és mélységeket villantottak fel, amelyeket nem lehetett figyelmen kívül hagyni: a kitelepítésről szólt nagyon sok közülük, aztán ott voltak a pusztakamarási történetek, ahol a nagyszüleim éltek az elhurcolásuk előtt. Tényként kezeltük azt, hogy Ugronok, székely főnemesi család vagyunk, akiket először XIII. századi nyelvemlékekben említenek. Ezeken a történeteken keresztül azt is korán megértettem, hogy nem kell feltétlenül mindenkinek elmesélni őket. Tíz éves lehettem, amikor Kolozsváron az iskolába bevittem egy Arany János verseskötetet Zichy Mihály illusztrációival, amibe egy ex libris volt beragasztva. Az osztálytársaim elkezdték kérdezgetni, hogy mi az, és miért ragasztunk ilyesmit a könyvekbe. Óriási patália lett belőle, mert természetesen az ex librisen ott volt a család címere. Akkor értettem meg, hogy az, ami nekem természetes, másoknak egyáltalán nem az. És akkor érlelődött meg bennem az elhatározás, hogy nem beszélek többé a származásról, családról, rokoni kapcsolatokról, elsüllyedt világokról. Budapesten is csak azok tudták, hogy ki vagyok, akik amúgy ismerték az Ugron nevet. Amikor leköltöztem Budapestről a zabolai kastélyba, akkor ismét téma lett a származásom, és a bulvársajtó tele volt a történetemmel, most már remélem, hogy egyre kevésbé emiatt vagyok téma, és egyre nyilvánvalóbb mindenki számára, hogy író szeretnék lenni, és azt szeretném, ha a munkám kapcsán említenék a nevem, nem egyéb okoknál fogva.

Térjünk vissza a kolozsvári gyermekkorra…

Szerettem itt gyerek lenni, a Mócok utcai házunk udvarán is nagyon sok gyerek verődött össze, állandó jelleggel voltak barátaim, és ha nem akadtak volna, akkor is ki tudtam tölteni az időmet, mert imádtam olvasni, és válogatás nélkül bármit elolvastam, ami a kezem ügyébe akadt, és lekötötte a figyelmemet. Azzal is szerencsém volt, hogy senki nem mondta, hogy ezt vagy azt nem szabad olvasnom, teljesen szabadon garázdálkodhattam a könyvtárunkban, úgyhogy indiánregények keveredtek Passuth-tal és Thomas Mann-nal, Jókaival és Mikszáth-tal. Azzal a felszabadult örömmel olvastam, ami a gyerekek sajátossága, azt azóta sem sikerült ismét átélnem, hiszen felnőttként még az olvasási szokásainkat is számtalan tényező befolyásolja, az a felszabadultság, amit gyerekkoromban tapasztaltam, nincs már meg bennem.

Amikor elkezdtél fikciót írni, akkor a történelmi regényekben találtad meg saját hangod. Ez mennyire van kapcsolatban az Ugronságoddal?

Egyáltalán nem gondolom úgy, hogy én történelmi regényeket írnok. Én olyan dolgokról írok, amelyek engem foglalkoztatnak, elsősorban női sorskérdésekről, és ha már íróként dönthetek arról, hogy milyen történelmi időben helyezzem el a cselekményt, akkor olyan hátteret választok a regényeimnek, amelyek számomra izgalmasak. Mindig szerettem az úgynevezett kosztümös történeteket. És ebbe nemcsak a történelmi regény tartozik bele, lehet az sci-fi vagy fantasy, bármi, csak ne a mában játszódjék a cselekmény. A rögvalóságot ismerem, megélem nap, mint nap, ha választhatok, hogy hol, milyen időben töltöm el naponta azt a pár órát, amikor a fantáziám szabadon szárnyalhat, akár olvasás, akár írás közben, akkor egy másik idősíkot választok. Szóval emiatt van a történelmi háttér, nem volt ez tudatos, és nem feltétlenül az Ugronságommal kapcsolatos. Föl is merült néhányszor kérdésként, hogy miért nem merítek történeteket a családból. Éppen azért, mert számomra a nagyszüleimen túl, a többi Ugron csak név meg évszámok és adatok sokaságát jelenti. A fotók, arcképek mögé nem tudok hús-vér embereket képzelni. A fantáziám mozgatórugói másként működnek. Egyébként, amikor „A nádor asszonyai”-t írtam, és Báthory Anna életéhez gyűjtöttem az adatokat, megnéztem az isztambuli magyar követek névsorát, és meglepetéssel olvastam, hogy 1636-ban – fontos évszám Báthory Anna életében – éppen egy Ugron volt kinevezve kapcsolattartónak a Portához. Rögtön arra gondoltam, hogy ezt bele kellene írni a regénybe, de nem működött, nem hagyta magát a szöveg, ezért nagyon gyorsan kikerült belőle. És ha már Báthory Annánál tartunk, akkor hadd mondjam el, hogy kiderült, hogy a gyerekeimnek az őse, de csak akkor tudtam ezt meg, amikor már készen volt a regény. Visszatérve arra, hogy mit és hogyan írok, csak azt tudom mondani, hogy lehet, ez csak egy szakasza az írói életemnek, és néhány év múlva már teljesen más stílusban, másfajta tematikával fogok jelentkezni. Egyelőre emberekről, asszonyokról, sorsokról írok, egy tőlem telhetően hiteles történelmi díszletben. És azért azt hiszem, bár más történelmi korról írok, a főhőseim konfliktusai, problémái nem 17. századiak. Az, hogy egy nő mennyi mindent áldoz fel a szerelméért, meddig képes megbocsátani, hogy egy házasság boldog-e vagy sem, nem 17. századi kérdés.

Térjünk vissza a kronológiában a Kolozsvárról való elköltözés utáni periódusra. Gyorsan gyökeret eresztettél a fővárosban? Hogyan hatott rád az új környezet?

Nagyon megtetszett, egyből jól éreztem magam az addig ismeretlen nagyvárosban. Van egy ilyen alkalmazkodó képességem, azóta többször is bevált: bárhol a világon jól érzem magam. Hogy mégis egy traumatikus váltás volt, az jóval később derült ki, és vannak hosszú távú következményei. Bármilyen furán hangzik, de én útközben, az indulási és a célpont között érzem magam a legjobban, illetve számomra az otthon fogalma nem helyhez, hanem emberekhez kötődik. Az, hogy én mennyire érzem jól magam egyik vagy másik helyen, nem attól függ, hogy hol lakom, hogyan, milyen körülmények között élek ott, hanem attól, hogy milyen emberek vesznek körül az adott helyen. Nagyon sokat költöztem életemben, nagyon sokat jöttem-mentem, és mindenhol föltaláltam magam. Mondjuk arra rájöttem, hogy itt, Közép-Európában van a legnagyobb komfortérzetem. Ezt akkor állapítottam meg, amikor munkaügyben több hónapot Hong Kong-ban kellett töltenem. Az utóbbi években azonban nincsenek ekkora kilengéseim, többnyire a Budapest-Erdély tengelyen utazom oda-vissza. Építő embernek tartom magam, szeretek kitalálni és megvalósítani terveket, de a tervezést szeretem a legjobban ebből a folyamatból. Így van az úttal is. Nemrég gondolkodtam azon, hogy írhatnék egy drámát az olyan örök utazókról, mint én vagyok, akik szeretnek megérkezni, de azért az út mindig visszahívja őket.

Jogásznak készültél, sőt le is diplomáztál. Ez szinte hihetetlennek tűnik.

Nem, nem készültem jogásznak, bölcsészkarra szerettem volna menni, de nagyon gyatra lett a nyelvtan vizsgám. Nem vettek föl. Azóta is hadilábon állok a folyton változó helyesírási szabályokkal. A jogi egyetemre viszont fölvettek. Nem sajnálom a jogi tanulmányaim elvégzésére fordított több mint öt esztendőt. Sokat kaptam ettől az egyetemtől. Megtanultam struktúrákban, rendszerekben gondolkodni.

Hogyan kezdődött el újságírói karriered? Mesélj egy kicsit arról, hogy mit szeretsz a tévézésben? Többféle műsorban láttak már a nézők: voltál kül- és belpolitikai szerkesztő, aztán főzőműsor házigazdája, a Kastély a Kárpátokban sorozatban és most az M5-ös kulturális csatornán van műsorod.

Médiajogból írtam a szakdolgozatomat, és utána egy televíziónak a jogi osztályán kezdtem el dolgozni. Nagyon hamar rájöttem, hogy a műsorkészítés sokkal izgalmasabb annál, amit én csinálok. Ráadásul ez a televízió hőskorában történt, amikor a kereskedelmi televíziózás elindult Magyarországon, és nagyon izgalmas volt, mert minden állandó változásban volt, és rengeteget lehetett tanulni. Amikor viszont a nagyobbik lányom megszületett, akkor abbahagytam a tévézést, és nem is igen kerestem az utat visszafele. Másodszorra, sőt harmadszorra is a tévé talált meg engem. A főzőműsor valahogy az első könyvem megjelenése után természetesen kapcsolódott be az életembe. Akkor többet is főztem, az életemnek egy nyugodtabb szakaszát éltem, nem volt ennyire pörgős, mint a mostani. Aztán jött a váltás, a visszaköltözés Budapestre, új kihívások, amelyek közé sorolhatom A nagyok című beszélgető műsort is, amelyet nagyon, de nagyon szeretek. Azért mert rengeteget kapok azoktól az emberektől, akikkel leülök beszélgetni.

Az első könyved, az Úrilányok Erdélyben, amely itt íródott Erdélyben, Zabolán, gyakorlatilag egy gasztro-regény. Nagyon sok szál fut össze benne: az önéletrajzi vonal, az évszázados receptek, az erdélyi arisztokrácia történelmi távlatokat nyitó alakjai és történetei, és nem utolsósorban a fikció, a történet kitalált elemei. Mindezeket te sodrod egybe, egy könyvvé. Mesélj egy kicsit az Úrilányokról, hiszen ennek a sikere táplálta, gondolom, a további kitartó írói munkádat.

Hosszú-hosszú évekkel ezelőtt megtaláltam nagyanyám kézzel írott szakácskönyvét, amelyben benne volt dédnagymamám receptgyűjteménye is. Elképesztő, hogy milyen hozzávalókat használtak, például ananászt vagy kapribogyót, és még sok más különleges fűszert, gyümölcsöt. Lehet, hogy a mai világban nem tűnnek különlegesnek ezek az alapanyagok, de gondoljunk bele, hogy száz évvel ezelőtt, egy mezőségi faluban bizony annak számítottak. Ezt szerettem volna kiegészíteni és kiadni. Hozzáírtam néhány családi anekdotát, amelyeket ismertem és gyűjtöttem. Ezek kerültek be később a regénybe – dőlt betűs részekként. Magyarországon megtetszett az ötlet egy kiadónak, és azt az ajánlatot kaptam: ha írok belőle egy gasztro-regényt, akkor megjelentetik. Persze, amikor megjelent, mindenki a saját történetemet látta benne, illetve fölismerni vélték az anekdotáknak a szereplőit, mindenki titokban megsúgta nekem, hogy egyik vagy másik szereplő a könyvemből kiről is van mintázva. Sokat szórakoztam annak idején, mert természetesen, ezek nem hús-vér alakok voltak, csak olyan tulajdonságokkal ruháztam fel őket, hogy mindegyik családban akad belőlük hozzájuk hasonló karakter. Nemrég jelent meg az Úrilányok második kiadása, és újra kellett olvasnom a kéziratot. Nagyon nehéz volt, mert lépten-nyomon úgy éreztem, hogy sok mindent másképp írnék most. Mégis, az hogy ismét megjelentették, arra enged következtetni, hogy az olvasók kedvelik. Végül is ez a fontos.

Az Úrilányok Erdélyben egyértelműen bestseller lett, és ezen nehezen lehet túllépni. Az olvasói és kiadói elvárások miatt könnyen beskatulyázódhat a szerző, már az első kötet után. Neked mégis sikerült elmozdulnod egy másik műfaj felé. Azt hiszem, hogy számodra itt jelentkezett az igazi kihívás. Kutatnod kellett, hiteles koordináták között kell mozgatnod a szereplőket… Hogyan jutottál el az Úrilányoktól az Erdélyi menyegzőig?

Mindenképpen meg szerettem volna szabadulni az Úrilány címkétől. Még azon is gondolkodtam, hogy krimit fogok írni, hátha akkor már nem velem azonosítják a könyv főszereplőjét, mint tették ezt az első könyv esetében. Az erdélyi menyegző előtt még írtam egy levélregényt közösen Meskó Zsolttal. Az is egy rendkívül érdekes munkafolyamat volt. Aztán kitaláltam, hogy olyan könyvet akarok írni, amit magam is szívesen olvasnék. Az erdélyi múlt érdekességeinek a kutatása gyakorlatilag már az Úrilányok megírásakor jelentkezett, persze csíraformában. Aztán mégsem hagyott nyugodni ez a múlt, egyre többet olvastam, levéltáraztam, és kerestem az utam. Végül kipattant az ötlet, hogy igenis, olyan nőalakokról fogok írni, akik ott vannak ezekben a történetekben. Állandóan felbukkan a nevük, de keveset tudunk róluk, vagy rosszul, félreértelmezve rögzült számunkra történelmi szerepük. Báthory Annára esett a választásom legelőször, és nem azért, mert őt már „megírta” Makkai Sándor és Móricz Zsigmond. Hanem éppen azért, mert nem hittem el nekik azt a szerelmi történetet, amit kitaláltak. Egy nő nem szerethet egy olyan férfit, aki azt állítja róla, hogy „ördög, gyilkos kurva”, mint ahogy Bethlen Gábor fejedelem tette. Makkai esetében pedig a testvérszerelmet éreztem meredeknek. Ezért én kitaláltam egy másik történetet, amely szerintem jobban “működik”.  Két évig, azután még egy évig kutattam a korabeli forrásokat, hogy olyan könyv legyen, ami nem mond ellent semmilyen, ma ismert történelmi ténynek. De persze, amiről nincs adat, azt nekem is ki kell találnom. Ahogy kitalálta a maga változatát Móricz vagy Makkai. A helyzet az, hogy  fogalmunk sincs, kibe volt szerelmes Báthory Anna, vagy hogy mikor ment másodszor férjhez, volt-e több gyereke vagy csak egy. Az Esterházyval való szerelme is - amire én építettem a történetem - teljes fikció. De ezeknek a regénybeli szálaknak valamilyen tényszerű adatmorzsa az alapjuk. A testvérszerelemnek az, hogy Bethlen Gábor ezzel vádolta az akkor erdélyi fejedelem Báthory Gábort a portánál, amikor magának akarta megszerezni a trónt. Vagy az Esterházy-szerelemnek az, hogy Báthory Anna az ő udvarába küldte a fiát, még egészen kicsi korában, hogy ott nőjön fel. Bár a korban megszokott, hogy máshol nevelkednek a főúri örökösök, itt mégis szokatlanul kicsi még ez a gyerek. Vagy az, hogy 1636-ban Esterházy Miklósnál kér és kap menedéket Báthory Anna.

Az Erdélyi menyegző után A nádor asszonyai is megjelent, és nagyon várják az olvasók a harmadik, befejező részt, te mégis úgy döntöttél, hogy egy másik történetet írsz meg, a Hollóasszonyt, aki nem más, mint Szilágyi Erzsébet.

Egy véletlennek köszönhető, hogy elkezdtem Szilágyi Erzsébettel foglalkozni. Baráti beszélgetésben került szóba, hogy Hunyadi János történetét szeretnék filmre vinni, de régóta küzdenek az anyaggal, nem találják rajta a fogást. Mire rávágtam, hogy persze, mert megint megfeledkeztek a nőkről. Próbáljátok meg Szilágyi Erzsébet szemszögéből megcsinálni a történetet! A beszélgetés folyamán az is felvetődött, hogy akkor írjak egy szinopszist ennek megfelelően. Ez végül nem készült el, de elkezdtem utánanézni, ki is volt ez az asszony, és izgalmasnak találtam pár dolgot.

Éspedig?

Elsősorban azt, hogy amikor Hunyadi János meghal Nándorfehérvárnál, akkor a történelmi logika szerint szét kellene esnie az egész Hunyadi-birodalomnak. Ez volna törvényszerű, hiszen az örökös, Hunyadi László, aki abban az életkorban van, hogy kézben tarthatná, alkalmatlannak bizonyul erre a feladatra: belesétál egy meglehetősen egyszerű csapdába, és lefejezik. Az, hogy a birtokrendszer mégis egyben marad, elsősorban Szilágyi Erzsébetnek és a bátyjának, Szilágyi Mihálynak köszönhető. Márpedig meggyőződésem, hogy nem lehet egyik pillanatról a másikra felnőni egy ilyen nagyságrendű feladathoz. Ha valaki egész életében hímezget és fonogat, az nem tud egyik napról a másikra rablóvezérekkel, zsoldos katonákkal egyezkedni, hadsereget szervezni, politikai játszmákban így lavírozni. Érdekelni kezdett, hogy hogyan érett olyan nővé, aki így állja a sarat, ilyen okosan manőverezik, nem adja át a királyi várakat, és tovább működteti a rendszert. Itt uradalmakat kell vezetni, gazdaságokban a munkát szervezni, jövedelmeket beszedni egy országnyi területen. Komoly politikai ellenszélben.

Valóban nagyformátumú politikus lehetett. És egy rendkívül erős egyéniség…

A második pont pedig az, amikor Szilágyi Erzsébet életének – az én szubjektív véleményem szerint – a legnagyobb kudarca bekövetkezik, és nem tudja megmenteni az elsőszülött fiát. Tudjuk ugyan, hogy ír egy kétségbeesett levelet a királynak, V. Lászlónak, de utána nem tördeli a kezét a sarokban ücsörögve, hanem gyakorlatilag polgárháborút robbant ki. Mintha magam előtt látnám, ahogy nekigyürkőzik a harcnak maga elé mormolva, hogy – Ti akartátok ezt, hát akkor bokszoljuk le. Végül pedig trónra emeli a kisebbik fiát, Mátyást. Menet közben pedig leginkább az kezdett érdekelni, hogy milyen a hatalomhoz való viszonya, és az, hogy ez hogyan változik. Ezt próbáltam lélektanilag megragadni. Hunyadinál egyértelmű, hogy víziója van, küldetéstudata, nála a hatalom eszköz arra, hogy megvédje az országot mindenáron. Szilágyi Erzsébetnél az érdekelt, ő hogyan kapcsolódik a hatalomhoz, mi a kiindulási pont, és mikor uralkodik el rajta a saját hatalma. Talán az eddigi legnehezebben megtalált karakterem, komolyan birkóztunk egymással.

Nagyon érdekes, energikus, erőskezű asszonyokat választottál ki: Báthory Anna, Várday Katalin, Esterházy Julianna, Szilágyi Erzsébet… mesélj egy kicsit róluk, mivel „fogtak meg” téged? Vannak-e kedvenceid közöttük?

Az egyik nagy kedvencem Várday Katalin. Nyugat-Magyarország egyik leggazdagabb örökösnője. Kisvárda, Beregszász és még számtalan birtok úrnője, a megreformált hit harcos támogatója, költők, prédikátorok bőkezű mecénása, Báthory István országbíró kedvenc unokahúga, és nem utolsósorban Esterházy Miklós nádor anyósa. Aki számított a 17. század elején Bécstől Brassóig, levelezett vele, kikérte a véleményét. Többek között az imént említett Esterházy is. Nos, ha egy ma élő politikusról azt mondanák, hogy ország ügyekben anyósához fordul tanácsért, akkor én nagyon kíváncsi volnék arra az anyósra. A gond az, hogy ezekről a nőkről csak morzsányi információink vannak, mert a történelmet, ugyebár, a férfiak írták. Szerencsére fönt maradt a levelezések egy része, úgy a Várday Katalin, mint mások asszonyok esetében, és lassan-lassan sikerül egy arcképet megrajzolni.   De ott van a lánya is: Nyáry Krisztina, Esterházynak a felesége, aki amiatt nagyon érdekes, hogy naplót vezetett. Rengeteg érdekfeszítő részletre bukkantam Nyáry Krisztina feljegyzéseiben. Vagy Szilágyi Erzsébet. Ő nem tartozik kimondottan a kedvenceim közé, sokat harcoltunk egymással, amíg a könyvet megírtam, és az olvasói visszajelzések is azt mutatják, hogy nem lett egy szerethető asszony. Valóban így van. De a magyarázat abban rejlik, hogy én kimozdultam abból a sablonból, amelybe mondjuk az Arany János balladák bekényszerítették ezt a történelmi karaktert. Ugye, legtöbben arra emlékszünk, hogy Szilágyi Erzsébet sírdogálva keres egy futárt, aki levelet vinne a fiának. Elfelejtik, hogy ő emelte trónra Mátyást, és hogy nagyon nehéz helyzetekben döntött nagyon okosan.

Mikorra várható a trilógia harmadik része? És ki lesz a középpontjában?

Természetesen nők.  Többek között Brandenburgi Katalin, aki rövid időre ugyan, de egyetlen női fejedelme volt Erdélynek. Egy újabb érdekes női sors, Bethlen Gábor fejedelemnek a második felesége, akit Bethlen nagyon szeretett, és emiatt is nevezte ki örökösének, Katalint azonban nem egészen egy év múlva lemondatták, és Bethlen István foglalta el a fejedelmi széket. Mindenestre úgy érzem, hogy „a szoknyás fejedelemnek” is emléket kell állítanom. A regényt most júniusban kezdem el írni, eddig tartott az előkészítő része a folyamatnak, a levéltárazás, a dokumentálódás, a szereplőim megtalálása. Amúgy én elég gyorsan írok, csak el kell jutnom addig a pontig, amikor elvonulhatok valahova a laptopommal, és csak az írásra koncentrálok. Kizárom a külvilágot, a tévézést, az egyéb nyilvános szerepléseket, és a szereplőimmel élek. Ebben természetesen nagy segítségemre van a családom, akik messzemenően segítenek abban, hogy megengedhessem magamnak azt a „luxust”, hogy napi 12 órát írjak, ha arra kerül sor.