Maren Ade apa-lánya viszonyról szóló filmjében semmi nem úgy alakul, ahogy számítanánk rá, a végén mégsem történik semmi meglepő. A német rendező karizmatikus filmje kizökkent a megszokott kerékvágásból és azt üzeni: ne vegyük magunkat túl komolyan.

Maren Ade ígéretes fiatal német rendező, noha Münchenben végezte a filmiskolát, a Berlini iskolának nevezett csoport alkotóihoz (Angela Schanelec, Thomas Arslan, Christian Petzold) áll közel abban, hogy filmjeiben a német átlagpolgár elé tart tükröt. A ’90-es évektől alakul a német filmrendezők új generációja, akik a nemzeti identitás és a múlttal való szembenézés témáit feldolgozó filmekhez (Goodbye Lenin, A mások élete) képest általánosabb témájú, ugyanakkor húsba vágóbb, személyesebb hangvételű mozit művelnek. Ismeretlen vagy amatőr színészekkel dolgoznak, hosszú beállításokat használnak, nem zárják le egyértelműen a cselekményt, karaktereik összetettek.Ez utóbbi két jellemvonás Maren Ade filmjeire is jellemző. A Toni Erdmann több mint két és fél órás játékideje alatt a szereplők életében, viszonyában tulajdonképpen nem történik radikális változás, de éppen ettől lesz életszagú az egész. Maren Ade eddig a fiatal középosztállyal foglalkozott: első nagyjátékfilmje, a Sundance-en és a Torontói filmfesztiválon is vetített Der Wald vor lauter Bäumen 27 éves, beilleszkedési gondokkal küzdő tanárnőről szólt, a Berlinálén 2009-ben három díjjal is jutalmazott Mások vagyunk (Alle Anderen) egy Szardínián nyaraló fiatal német pár szerelmi vergődését mutatja be. A Toni Erdmann is ezt a vonalat folytatja.

Winfried Conradi, az idős, elvált német zenetanár (Peter Simonischek) rajtaütésszerűen meglátogatja Bukarestben stratégiai tanácsadóként dolgozó lányát, Inest (Sandra Hüller). A lehető legrosszabbkor: Ines minden percét lefoglalja, hogy megszerezze egy fontos potenciális üzleti partner bizalmát. Az apa eleinte akaratlanul, később tudatosan kínosabbnál kínosabb helyzetekbe hozza a lányát, hogy kifigurázza az üzleti elit törtető, sznob és üres világát, és rávezesse Inest arra, hogy nem érdemes esténként unalmas fogadásokon olajmágnás nagykutyák asztalánál kényelmetlen magassarkúban hallgatózni egy névjegykártyacsere reményében, miközben eltelik az élet.

Winfried jelmezt ölt, hogy lánya közelébe férkőzhessen, így lesz belőle Toni Erdmann, a kínosan fura személyes tréner, Ion Țiriac állítólagos közeli ismerőse, alkalomadtán német nagykövet. Ki ne vágyna egy olyan apára, aki képes akár hülyét is csinálni magából, hogy megmentse lányát a boldogtalanságtól? A borzos, kopott inget viselő, de karizmatikus Winfried Conradi tulajdonképpen meghatóan jó apa, de az emberi kapcsolatok lehetetlenségén nem sokat tud változtatni. Maren Ade a helyzetkomikum és az abszurd humor között lavírozva torokszorító valóságról beszél.A film egyik dramaturgiai fordulópontján egy bukaresti tömbházlakásba érkezünk, ahol a család épp húsvétra gyűlt össze. Mintha egy Cristi Puiu film jelenetébe lépnénk – Maren Ade látásmódjában, a hosszú beállításokat leszámítva, van valami a román újhullám objektivitásra törekedő és a mindennapi abszurditására rávilágító szemléletéből. Nem törekszik azonban a valószerűségre, erőssége éppen abban áll, hogy karakterei a lehető legbizarrabb reakciókat produkálják, miközben mégis hétköznapiak és hitelesek maradnak.A bukaresti tömbházlakás nem az egyetlen román valóságot felvillantó elem a filmben. A 85 százalékban Romániában forgatott film előnye, hogy a kelet-európai helyszín nem valamiféle egzotikum, és több a nyugati életmód szájbarágós ellentéténél vagy egyszerű komikumforrásnál is.

A bizarr, keserédes német komédia Toni Erdmannhoz hasonlóan karizmatikus, nem csoda, hogy nagyon jó visszajelzéseket kapott Cannes-i bemutatója után, ahonnan végül Aranypálma helyett a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetségének díjával távozott, általános felháborodás közepette.