Varga László Edgár első verseskötetét mutatták be Kolozsváron, az Ünnepi Könyvhét zárónapján. Az Erdélyi Híradó Kiadó gondozásában megjelent kötet öt versciklust tartalmaz, ezekből olvasott fel a szerző a Bulgakov Irodalmi Kávéházban, ahol a versírás mikéntjéről és hogyanjáról Selyem Zsuzsa faggatta.

A költő polgári foglalkozása szerint szerkesztő a Krónika napilapnál, és a kérdező többek közt arra volt kíváncsi, mennyiben hasonlít az újság- meg a versírás? Mint kiderült: semennyire. A napilapos tempó nagyon pörgős, folyton szorít az idő, míg egy-egy verssort hónapokig, sőt, néha évekig őrizgetek, amíg megtalálom a helyét egy versben – mondta Varga László Edgár.   

A kötetben gyakoriak az utalások azokra a szerzőkre, akiket a fiatal költő mestereinek tekint: Király László, Parti Nagy Lajos, József Attila, Kovács András Ferenc, Babits Mihály, Petőfi, Vörösmarty – idézetek vagy ajánlások révén – mind „benne van” a Cseréptavaszban. A szerző vitába szállt Selyem Zsuzsával, aki azt állította, hogy a felsorolt mesterek első kötetének idején még fontosnak tartották a költészetet, ez a ma emberére már nem jellemző. „Szerintem ma inkább az olvasóhoz való eljutás mikéntjén van a tét: elektronikus könyv vagy nyomtatott? Több nyilvános felolvasás vagy teljes visszavonulás? Hogyan lehet aktuálisan eljutni az olvasóhoz? – ezen gondolkodnak manapság. De a költészet szerepe nem változott soha. Babitsék idején sem olvastak olyan sokan verset, talán csak annyi a különbség, hogy az ő idejükben az olvasók több visszajelzést adtak” – vélekedett VLE.

„Azért írok verseket, mert szükségem van a meditációs időre” – mondta a szerző. „És valószínű, hogy aki olvassa őket, az is ezért olvassa: hogy egy kicsit kivonuljon abból, ami aznap történt, hogy ne a villanyszámlára gondoljon meg ne arra, hogy most mosogassak-e vagy reggel. Hanem elgondolkodjon, visszatekintsen a saját életére.”

Az embernek ki kell taposnia a saját maga elfogadásához vagy jobbá tételéhez vezető utat, vélekedett korát meghazudtoló bölcsességgel a 28 éves költő, aki szerint ebben a folyamatban nagyon sokat segít a költészet. „Azt hiszem, hogy én magam is sokat fejlődtem azzal, hogy írni kezdtem: nemcsak formailag, hanem a személyiségem is.”

A kötet záróciklusát a magyar származású világhírű fotós, a 101 éve született Robert Capa ihlette. „Ha nem elég jó a képed, nem mentél elég közel" – e sokat idézett elve szerint élt és dolgozott a háborús tudósító Capa, nem csoda hát, hogy alig 40 évesen aknára lépett. „Munkám során többször írtam Capa-kiállításokról, és egyszer csak bekattant, hogy végre egy ember, aki stílszerűen halt meg” – idézte fel VLE a Capa-versek születésének kezdetét. „Volt egy teátrális mozzanat az életében: konkrétan a halála.” A fotós különben is teátrálisan és harsányan élt, híres embereket, csodált színésznőket fotózott, és könyvében vidáman meséli el a legnagyobb szörnyűségeket is, amik történtek vele. A költő viszont arra törekedett, hogy azokat a dolgokat „mondassa ki” versei hősével, amiket a valós Capa elhallgatott: a tépelődéseket és a magányt, ami életmódjával járt.

robert capa londoni nőjére gondol
három napja lőnek masinám kattog
a pusztulás precízen dokumentált
sikerem vagy halálom ad ma mattot?
ma minden rezdülésem determinált
akna robban – mintha villanna térded
piros hajú nőm úgy vágyom utánad
s hiába úsznám át a tengert érted
ha közben tekenőbe fojt a bánat
szegény jó capa – mondogatom olykor
míg le-lemaradok a hadi bolytól
hogy lefotózzak egy épen maradt fát
a mozdulat hogy át- vagy visszalépjek:
itt csak a halál londonban az élet
de a vaku fénye folyton visszaránt