Székelyföldtől messzebb, az újonnan létrejött (de a békeszerződés által még nem szentesített) Románia északnyugati peremén, Szatmárnémetiben máshogy történt a hatalomváltás, mint a történelmi Erdély területén. Egyrészt öt hónappal később zajlott le, másrészt a városnak – szemben az elsöprő többségében magyarok lakta Székelyudvarhellyel vagy Marosvásárhellyel ellentétben – volt egy magyar közegben szocializálódott görögkatolikus román értelmiségiekből álló rétege, amely átvehette a városházát a magyar elittől. A folyamatot Sárándi Tamás történész tárta fel, őt kérdeztük arról, hogy melyek voltak a partiumi, szatmárnémeti hatalomváltás jellemzői.

Attól a pillanattól kezdve, hogy az erdélyi településekre bevonultak a román hadsereg alakulatai és mindaddig, amíg 1920-ban aláírták a trianoni békeszerződést, bő másfél év telt el, amelynek a mikrotörténete is nagyon érdekes, hiszen minden városban más és másként zajlott. Mikor vonult be a román hadsereg Szatmárnémetibe? Mit tudunk az akkori eseményekről, hogyan zajlott maga a bevonulás?

Szatmárnémeti esete eltér az erdélyi nagyvárosokétól, olyan értelemben, hogy Erdélyben már 1918-ban lezajlik ez a folyamat, és megtörténik a román hadsereg bevonulása. Szatmárnémeti esetében csak 1919. április 19-én kerül sor erre.1918 folyamán igazából nem történik semmiféle olyan „fontos esemény”, amely alapvetően befolyásolná a város életét. Sőt, arra is esély mutatkozott, hogy a magyar közigazgatás rendezni, konszolidálni tudja sorait, és van egy kósza remény a lakosság soraiban arra nézve, hogy talán mégsem fog bevonulni a román hadsereg, és Szatmárnémeti megmaradhat Magyarország részeként. Érdekes megfigyelni, hogy a magyarok reménykedésével párhuzamosan megjelenik a csüggedés a helybéli román elitben, hogy valóban esélytelennek látják azt, hogy Szatmárnémetit is Romániához csatolják. Azaz hiába volt minden erőfeszítésük, hiába vettek részt a gyulafehérvári nagygyűlésen, hiába szavazták meg a csatlakozást Romániához, Szatmárnémeti ki fog maradni.

Minek köszönhető, hogy olyan későn érkezett a román hadsereg Szatmárnémetibe?

Fontos megemlíteni, hogy ebben a periódusban a Székely Hadosztály egységei is ott állomásoznak a megye területén, főhadiszállásuk a városban működött. 1918. december közepén Henri Mathias Berthelot tábornok, a francia Dunai Hadsereg parancsnoka engedélyt ad a román csapatoknak, hogy átlépjék a belgrádi katonai konvencióban megállapított demarkációs vonalat, és előrenyomuljanak a Máramarossziget–Szatmárnémeti–Nagykároly–Nagyvárad–Arad vonalra. A megszálló csapatok ugyan viszonylag lassan haladnak, ám folyamatosan. A szervezés alatt álló Székely Hadosztály, amely ellen akar állni a konvenciót megsértő román csapatoknak, Kolozsvárról kénytelen volt nyugat felé visszavonulni. Az alakulat Kratochvil Károly vezetése alatt végül a Vaskoh–Csucsa–Zilah–Nagybánya–Máramarossziget vonal – nagyjából a történelmi Erdély és Magyarország határa – mentén foglalt állást. Az egység tisztikara 1918–1919 telén a pillanatnyi szünetet kihasználva a frontvonalak mögött intenzív toborzásba kezd. A mozgósítás azonban vegyes eredményeket hoz.

Szatmárnémetiben viszonylag sok katonát sikerül mozgósítani, míg az Alföld belső régióiban élők – több mint négyévnyi háborúskodás után – nem sok lelkesedést tanúsítanak a fegyveres honvédelem iránt. Ruszkay Gyula ezredes visszaemlékezése szerint az egyik szatmári faluban „csak 30 emberünk vonult be, a toborzás sovány eredményeként. Nincs már a magyarban lelkesedés, megunta a hosszú háborút. Pedig most kiverhetnénk az oláhokat.” Muzsnai Zoltán szakaszvezető később, a két világháború között így számol be a lakosság hangulatáról. „A férfiaknak fegyvert, ruhát kínáltunk, hogy álljanak közénk, feltartóztatni az oláhokat, ne nézzék tétlenül legalább az Alföld megcsúfolását […] felhívásunknak alig volt foganatja, […] azt felelték: ha ide mernek jönni, megvédjük mi a saját falunkat.” Minden probléma és nehézség ellenére 1919 tavaszára a Székely Hadosztály lett a legnagyobb magyar harcoló alakulat, amelyben összesen 11 353 fő teljesített szolgálatot.

Habár Károlyi Mihály a Székely Hadosztálynál járva hirdeti meg az ország védelmét a március 2-i szatmári beszédében, a hadosztály katonái csalódnak a Népköztársaság vezetésében. A proletárdiktatúra hamar csalódást kelt a hadosztály katonáiban, ezért ellenforradalmi elképzelések is megfogalmazódnak a tisztek között. Ezeket a terveket az április 16-i román támadás teszi zárójelbe. A diktatúra vezetésével is folyamatos konfliktusokat vállaló hadosztály az április 20–22-i mátészalkai ütközet után április 26-án Demecsernél leteszi a fegyvert.

Szinte egy időben történik mindez a szatmárnémeti bevonulással. Ennek köszönhető, hogy a város békésen fogadja az érkező, ellenséges csapatokat?

Miután Budapesten kikiáltják a Tanácsköztársaságot, akkor Szatmárnémetiben is több mint egy hónapig tanácsuralom van. Amikor bevonul a román hadsereg, a város zaklatott időszakon van túl, ugyanis csak két nappal korábban, április 17-én szabadul meg a lakosság a Tanácsköztársaság képviselőitől. Ennek köszönhetően a várost a román hadseregnek a kommunisták által felfüggesztett, és most újjászerveződő magyar közigazgatás adja át, élén Lénárd István polgármesterrel.

Egy küldöttség megy ki a román csapatok fogadására, a csapatok vezetője pedig azzal az utasítással küldi vissza őket a városba, hogy nyugtassák meg a lakosságot, hogy nem lesz atrocitás, nem lesz sarcolás, minden a legnagyobb rendben fog lezajlani, és a város polgárai nyugodtan várhatják a csapatoknak a bevonulását.

A kolozsvári bevonulásról számtalan emlék maradt fent, és egy nagyon drámai pillanatként maradt fent az emlékezők leírásában. Egészen furcsa azt tudatosítani, hogy Szatmárnémeti esetében ellenkező előjellel történt mindez.

A találkozó a bevonuló sereg hadvezére és a városi notabilitások között, valamint az ott elhangzottak leírása egy emlékiratban maradt ránk. Ferencz Ágoston vagy Augustin Ferențiu – annak függvényében, hogy hogyan akarjuk mondani a nevét – későbbi polgármestertől származik a memoár, aki 1924-ben írta meg visszaemlékezéseit. Ez a román nyelvű dokumentum Aurel Popp festőművész hagyatékában őrződött meg, és az eddigi kutatások alapján elmondhatjuk, hogy az egyedüli részletes beszámoló a bevonulásról és az azt megelőző napokról. Ferențiu leírja, hogy a katonák felsorakoznak a város főterén, az ezredes pedig bemegy a polgármesteri hivatalba. A bevonulást követő első városi tanácsi ülésen Lénárd polgármester önként lemond, arra hivatkozva, hogy nem beszél románul, ami az uralomváltás folyamatának első lépéseként értelmezhető.

Délután háromkor a polgármesteri hivatal épületében összeült a városi tanács, és nem 30, hanem legalább 100 városi lakos. Davidoglu tábornok pontosan 3.20-kor érkezett. A főtéren, a polgármesteri hivatal előtt Andrei Doboși ügyvéd köszöntötte. A terembe belépve, mindenki állva fogadta a tábornokot és „Éljen!” felkiáltással köszöntötték. A tábornok megköszönte az üdvözlést, majd az elnöki szék mellett állt meg. Állva hallgatta végig Lénárd István polgármester-helyettes beszédét, amit Ionel Coloajă volt kapitány fordított románra. »Nem tudjuk – mondta Lénárd – hogy a román uralom mennyiben fogja biztosítani a város magyar nyelvű lakosságának anyanyelvét, de tudjuk, hogy a bolsevik hülyeséghez képest, Önök, uraim, a nyugati civilizációt s kultúrát hozzák el.« Davidoglu tábornok úr a következőket válaszolta: »Nem mint ellenség jöttem, hanem mint testvér, az Antant parancsára, hogy elfoglaljuk a demarkációs vonalat. Tiszteletben tartunk minden becsületes embert, s csak a bolsevizmus az ellenségünk. A román hadsereg érkezésével vissza fog állni a forradalom előtti rend. A tisztviselők különbségtétel nélkül elfoglalhatják állásaikat, a hivatalok pedig ismét elkezdhetik működésüket a megjelenő parancsok betartásával. Bizalommal várjuk az Antant döntését, bármi is legyen az. A lakosság nyugodt lehet, a becsületes polgárokat békén fogják hagyni. A várost felmentik a sarc alól, mivel önként megnyitotta kapuit a román hadsereg előtt. Senkit sem fognak internálni. A csapatok tovább fognak vonulni, csak annyi marad a városban, ami a rend biztosításához szükséges. Amennyiben nyugalom lesz a városban, semmilyen igazságtalanság nem fog történni. Mától kezdve azonban az emléke is törlődjön el a bolsevizmusnak.« A beszédet gyakran taps szakította félbe. Hogy a magyarok is megértsék, a tábornok minden mondat után megállt, hogy Coloajă kapitány lefordíthassa azt. A beszéd után a tábornok tisztjeivel visszavonult a polgármester irodájába, ahol tárgyalt a Román Nemzeti Tanács, illetve a városi tanács tagjaival. (Augustin Ferențiu emlékiratai. Közli: Sárándi Tamás)

Míg Kolozsvárra a csapatok leharcolt öltözékben vonultak be, addig Szatmárnémeti esetében már odafigyelnek rá, hogy öltözékük kifogástalan legyen, illetve hogy semmilyen atrocitás se történjen a bevonulás során. Ennek elsődleges oka a front közelsége lehet, de megkönnyíti a későbbi konszolidálódás folyamatát is.

Arról is olvasni, hogy a város lakossága nemcsak, hogy nem ellenségesen, hanem valóságos örömmel fogadja ezeket a csapatokat. Hogyan kell ezt értelmezni?

Hogy Szatmárnémeti lakossága nem érezte át a drámaiságát a román bevonulásnak, arra egyik magyarázat lehet a direktórium, a kommunista uralom. Nem tudják pontosan, hogy mi következik utána, de abban reménykednek, hogy az, amit az egy hónapnyi kommunizmus alatt megtapasztaltak, az államosítások, a vagyonelkobzás, és az ehhez hasonló túlkapások meg fognak szűnni.

A lakosság abban reménykedik, hogy ha nem is lehet kiszámítani, hogy mi lesz hosszú távon, de legalább bevonul egy szervezett hadsereg, és a direktóriumhoz képest egy nyugodtabb periódus fog beköszönteni. Persze, mindenki azt reméli, hogy ez az állapot ideiglenes, és a román hadsereg mindössze addig fog állomásozni a környéken, amíg a békeszerződés aláírásával nem tisztázódik a helyzet, és akkor majd a Partium végérvényesen vissza fog térni Magyarországhoz.

Ezek tehát azok az okok, amelyek miatt Szatmárnémetiben másként veszi kezdetét az impériumváltás, mint a történelmi Erdély területén, például Kolozsváron, ahol nem volt meg ez az intermezzo a Tanácsköztársasággal.

Valamikor 1919 májusában a román királyi pár is a környékre látogat, és ha Szatmárnémetibe nem is jutnak el, de Nagykárolyba és Nagyváradra igen, és a román történészek szerint a környékbeli nemesség odasereglik, hogy megköszönje a királyi párnak, hogy megmentette őket a magyar bolsevikoktól. Miközben a bolsevikok egy határvédő harcot folytatnak a román hadsereg ellen. Ennyire kuszák a viszonyok abban a periódusban?

A királyi pár azért Nagykárolyt látogatja meg, és nem Szatmárnémetit, mert akkor még a vármegye hivatalos központja Nagykárolyban van. És amikor megtörténik ez a látogatás, akkor a magyar polgármester is azt mondja, hogy reméli, hogy ezek után egy civilizáltabb világ fog beköszönteni. Nyilvánvalóan ezt nem az 1918 előtti Magyarországra érti, hanem arra, amit a Tanácsköztársaság hozott magával.

Mit tudunk a város, Szatmárnémeti román lakosságáról, annak tükrében, hogy valóban ezrek sereglenek össze Nagykárolyban, a királyi párt fogadni?

Szatmárnémetiben nagyon kevés volt a román lakosság: 100-1500 főről lehet beszélni. A helybéli román elit esetében elmondható az, hogy többségük elmagyarosodott, magyarul beszélnek, magyar kultúrát fogyasztanak, sok a vegyes házasság, tehát családon belül is a magyar nyelv a fő kommunikációs nyelv.

Szinte kivétel nélkül görögkatolikusok, és számukra fontosabb az elithez való tartozás, mint az etnikai identitás, legalábbis látszólag. Már 1918 előtt a városi magyar elithez tartoztak tehát mind közigazgatási, mind kulturális tekintetben, jobbára „románnak” tekintett felekezetük azonban elkülönítette őket a város magyar uraitól. Amikor azonban megtörténik a bevonulás, akkor egy váltás következik be ennek a román elitnek a mentalitásában.

A magyar polgármester amiatt mond le, hogy nem tud románul, ezért nem tudná ellátni a feladatait a megfelelő módon, így nevezik ki a már említett Ferențiut polgármesterré, és az addigi polgármester a következőkben alpolgármesteri tisztséget fog betölteni. A fontos szerephez jutó román elit ezután is gondosan ápolja kapcsolatait a magyar középosztállyal, közbenjárnak a magyar ismerőseikért, igyekeznek enyhíteni azokat a terheket, amelyeket a Kormányzótanács, a hadsereg vagy a központi kormányzat ró a városra, ugyanakkor lelkesen részt vesznek a város románosításában. A szatmárnémeti hatalomváltás különlegessége az, hogy ez a kettősség egyszerre volt lehetséges.

Mit kell tudnunk a városi elitről, kik azok, akik „számítanak”? Kikre hallgat a város lakossága?

Szatmárnémeti püspöki székhely, a római katolikus püspöknek itt van a rezidenciája, de Meszlényi Gyula püspök éppen betegeskedik ebben a periódusban, emiatt aktívan nem vesz részt az eseményekben. A helyi református lelkész, Bélteky Lajos viszont igen, és mellette állnak azok, akiknek a helyi közigazgatásban is szerepük van. Mellettük ott van a román elit, azonban hangsúlyozni kell, hogy tényleg mindössze pár főről van szó, de az uralomváltáskor megalapítják helyi szinten is a Román Nemzeti Tanácsot. Ebből a szűk körből kerül ki később a vezetői tisztséget vállaló román közigazgatási elit.

A teljes vármegyében ilyen könnyen zajlott le a hatalomátvétel, mint Szatmárnémetiben? A prefektus kiválasztása is ugyanilyen egyszerűen zajlott le?

Nem, ebben az esetben hónapok telnek el, mire a Kormányzó Tanács nevesíti jelöltjét, Alexandru Filip Racoţit, aki román kisnemesi családból jön, a megye másik végéből, az egykori Kővár-vidékről. Kinevezését vélhetően annak köszönheti, hogy a helyi magyar sajtóban csak Rákóczi Filep Sándorként emlegetett tisztviselő családja jó viszonyt ápolt Alexandru Vaida-Voievod román nemzeti párti politikussal.

A prefektusként rövid ideig működő Racoţi utódja aztán az az Ilie Carol Barbul lesz, akinek testvére, Eugen Barbul a budapesti Egyetemi Könyvtár munkatársa és a korai magyar antiszemitizmus egyik fórumának, A Cél című folyóiratnak a szerkesztője volt, majd az impériumváltás után a kolozsvári egyetemi könyvtár első román igazgatójává nevezték ki. Barbul prefektus, aki természetesen küldöttként részt vett a gyulafehérvári nagy nemzetgyűlésen is, a helyi román nemzeti tanács azon két tagjának egyike volt, aki román nőt vett feleségül, és otthonában is románul beszél.

A polgármester meg a prefektus gyakorlatilag a csúcsai egy komoly közigazgatási szerkezetnek. A hatalomváltáshoz azonban elengedhetetlenül szükséges, hogy olyan köztisztviselők dolgozzanak a rendszerben, akik hűséget esküdtek a román államra. Ez hogyan és mikor következik be?

Szatmárnémetiben a városháza hivatalnokai 1919 májusában teszik le a hűségesküt a román királyra: ebben szerepet játszhatott az új prefektus azon állítása is, miszerint a magyar kérdés területi része a békekonferencián már eldőlt. Erre a hivatalnokok mindnyájan leteszik az esküt – ez azonban nem kíméli meg őket a későbbi elbocsátásoktól. 1920-ban azonban a városházán még csak két román hivatalnok dolgozik, és arányuk még 1923-ban is éppen csak eléri a 20 százalékot.

A vármegye járási hivatalnokai is csaknem kivétel nélkül leteszik a hűségesküt – egyedül a nagybányai járásban tapasztalható bizonyos ellenállás. A prefektusi hivatalban, a volt vármegyeházán hamarabb elindul a románosítás, ott 1920-ban jórészt már csak románok dolgoznak. A városháza ügykezelése 1919-ben még magyar nyelven zajlik, aztán 1920-tól fokozatosan vált kétnyelvűvé, majd románná. A városi tanács határozatait kezdetben szintén magyarul hozzák, és tanácskozásait is magyarul folytatják. Az első román feliratú körbélyegzőt 1919 novemberéből találjuk, míg a tömeges román pecséthasználatra 1920 végétől kerül sor. Ami pedig a postai bélyegzőket illeti: bőven találunk még magyar nyelvűeket 1922-ből is, és nem csak falusi vagy kisvárosi hivatalok esetében.

Ezek szerint az átállás, az átmenet nem olyan drasztikus, mint amilyet tapasztalni lehetett 1918 folyamán a történelmi Erdély területén.

A románosítás valóban nagyon lassú ütemben zajlik itt. A polgármesterhez többször érkezik sürgető felszólítás a prefektúra részéről, aki folyamatosan azt válaszolja, hogy meglesz minden a maga idejében, de nem éri meg elsietni a folyamatot. Az egyik konkrét esetet a Ferențiu polgármester által 1921 nyarán a prefektushoz írt levéltervezetből származó részletből ismerjük. A levél előzménye egy, feljelentés volt, amelynek szerzője kifogásolta, hogy az Ipartársulatban a hivatalos nyelv továbbra is a magyar. A polgármester érvelése hasonló, mint a közigazgatás esetében: fontosabb a Társulat jó működésének megőrzése, mint a román nyelv erőltetett bevezetése.

Éppen emiatt az első kötelező nyelvvizsgákat 1924-ben tartják meg, de addig érvényben marad az, hogy többnyire magyarul kommunikálnak, a gyűlések nyelve magyar, csak a hadsereggel, illetve a kormányzattal folyik román nyelven a kommunikáció. Aztán bevezetik a kétnyelvűséget, olyan értelemben, hogy a gyűlések még mindig magyarul zajlanak, viszont a határozatokat két nyelven, magyarul és románul is megjelentetik. Az első kizárólagosan román nyelvű tanácsi jegyzőkönyv csak 1924-25-ben jelenik meg.

Amint a fentebb bemutatott elégedetlenség jelzése is mutatja, egy ilyen átmenetkor, hatalomváltáskor szinte természetesnek tekinthetők a zavargások, tüntetések, incidensek. Mit mondanak a források erről? Sikerült-e teljes nyugalomban átvészelni ezt a periódust?

Nincsen nyoma atrocitásoknak. A városban nagyon hamar megszervezik a nemzeti gárdát, amely a rendért felel, és valószínű, hogy ennek köszönhető, hogy nem kerül sor olyan rendbontásokra, amelyeket más városok esetében sokszor tapasztalni. Egyetlen egy gyilkosságról lehet tudni ebben a periódusban a megye területén, és amúgy igen, van egy feszült viszony a román és a magyar lakosság között a megyében, de tettlegességre nem kerül sor.

A gyilkosság során, amelyet említettem, egy helybéli görögkatolikus papot ölnek meg, de a dokumentumokból nem derül ki, hogy a Székely Hadosztályhoz, vagy pedig a helybéli lakosság valamilyen elégedetlenségéhez köthető-e az emberölés. Viszont ez egy elszigetelt eset, és egyáltalán nem jellemző sem a megye egészére, Szatmárnémetire pedig főként nem.

A szimbolikus térfoglalás minden városban lezajlott, egészen drámai fordulatokkal, mint például Kolozsváron, ahol fölrobbantottak egy szobrot, vagy Székelyudvarhelyen, ahol elégették. Ezt követte az utcanevek románosítása, a magyar szimbólumok betiltása. Mit tudunk erről Szatmárnémeti esetében?

1920 decemberében kerül sor Kölcsey Ferenc mellszobrának a megrongálására. Mivel ebben a periódusban Szatmárnémeti főtere még piactérként funkcionál, ott gyakorlatilag nincs egyetlen nevezetes szobor sem, nincs parkosítva, nem történt meg egyelőre az átrendezése ennek a térnek. A Himnusz költőjének szobra egy félreesőbb helyen, a Láncos templom mellett található, egy kisebb téren, és ahogy az lenni szokott, egy éjszaka, ismeretlen tettesek ledöntik. Az eredeti szobor helyén ma egy Kölcsey-mellszobor található.

Milyen hétköznapi gondokkal szembesülnek ebben a periódusban a városlakók?

Mint minden városban, Szatmárnémetiben is szénhiány van, és ezt nem tudják megoldani. Egy érdekes esetre bukkantam, a román csapatok bevonulása előtt egy városi küldöttség utazik le tárgyalni a Kormányzótanáccsal, amelynek román tagja is van. A tárgyalások látszólag sikeresek, s ígéretet kapnak rá, hogy a város ellátását megoldják a petrozsényi bányákból, a szén azonban sosem érkezik meg a városba. Szakadozik a világítás, illetve a villamosközlekedés. A város Avasi-medencében lévő erdeiből behozott fával igyekszik pótolni azt a hiányt, amelyet a szénellátás okozta nehézségek miatt kezelnie kell. Élelmiszerhiány is van, sem a Tanácsköztársaság idején, sem a román megszállás alatt nem sikerül ezt orvosolni, illetve, a jegyrendszer bevezetésének köszönhetően a város mezőgazdasági birtokairól sikerül biztosítani a minimális napi fejadagot.

A trianoni békeszerződés aláírásának híréről és az ahhoz kapcsolódó reakciókról sikerült-e valamit felkutatni?

A városnak még a dualizmus korából egy fontos hírforrása van a Szamos napilap, amely azonban nagyon hiányosan maradt fent. Például az 1920. június 4-i lapszámot eddig nem sikerült beszerezni, nem tudjuk, hogy létezik-e még valahol, tehát nem tudhatjuk, hogy 100 évvel ezelőtt mit és milyen formában kommunikáltak a város lakosságával a trianoni békeszerződésről. Ennek ellenére megkockáztatom azt a kijelentést, hogy ennek híre senkit sem ért váratlanul, hisz 1920 januárjától gyakorlatilag már mindenki tudta, hogy Romániának milyen területi követelései vannak.