Szövetkezeti rendszer Erdélyben – milyen volt és milyen lehetne újra?

Erdélyben magyar szövetkezetek százai alakultak a huszadik században, a természetes fejlődésüket az államosítás törte meg. A StudCoop kolozsvári egyesület célja a szövetkezeti szerveződések népszerűsítése, de hangsúlyt fektetnek az egészséges táplálkozásra, és civil akciókkal is készülnek. Dr. Hunyadi Attila Gábor történésszel a szövetkezetek működéséről, múltjáról és jelenéről beszélgettünk, valamint a többedmagával alapított StudCoopról.

A szövetkezetek túlélték a 19. századot annak köszönhetően, hogy olyan egyetemes elveket követtek, mint például az emberközpontú vállalkozás elve – a szövetkezetekben ugyanis minden tag egy szavazattal rendelkezik, a közösség iránti elkötelezettség, így ezek a szervezetek valahol az egyesületek és a vállalkozások közötti metszés-zónában helyezkednek el. A jövedelemből bizonyos százalékot a tagok képzésére, iskoláztatására fordítanak, a környezetvédelemre is odafigyelnek, illetve együttműködnek más szövetkezetekkel.

Reményik temploma és iskolája mellett mindig is működött a falvakban egy bírói hivatal, vagy mai néven önkormányzat, a közösség negyedik kereke pedig egy gazdakör vagy szövetkezet volt. Ezek a 19. század első felében jelentek meg elsősorban német és angol területeken előbb karitatív célú egyesületekként, a lefektetett alapokat pedig 1895-ben nemzetközi alapelvekként fogalmazták meg, megalakítva a Szövetkezetek Nemzetközi Szövetségét, Londonban.

A szövetkezetek és a baloldal

A szövetkezetek szinte megelőzték a baloldali mozgalmakat: a Rochdale-i takácsok szövetkezetének megalakulása (1844) előtt a kapitalista vállalatok munkásai kötelezően a vállalatnál kellett levásárolják a bérük egy részét – ennek ellenében hozták létre a takácsok a saját szövetkezeti üzletüket, törvényi változásokat követően. Korábban ugyanis a Combination Act tiltotta a munkások szervezkedését.

Charterek, vagyis petíciók megfogalmazásával a nagytömegű munkásság elérte azt is, hogy törvényes reformokkal a gyárosok monopóliumait megszüntessék, és maguk a gyárosok is belátták, hogy éhbéren dolgoztatni napi 12-14 órán át nem lehet dolgoztatni a munkásokat, mert korán halnak meg – sokan egyébként is az Egyesült Államokba vándoroltak ki. „Ez egyfajta konstruktív szocializmus volt, sőt nagyon sok szövetkezetfejlesztő keresztényszocialistának vallotta magát” – magyarázza Hunyadi, aki szerint ugyanakkor Marx, majd később Lenin „görbén nézett” ezekre a szövetkezetekre, mert az osztályharcot nem élezték, hanem tompították a konszenzuskereső politikájukkal.

Virágzó Erdély

Kolozsváron 1825-ben alakult az első szövetkezeti biztosító társaság Kolozsvári Gondoskodó Társaság néven. Ez a nyugdíjalapot képező társaság 1948-ig, a májusi államosítási rendeletig élt, amikor minden magánvállalkozást megszüntettek. A kolozsvári példa mellett számos más takarékpénztár működött német modell alapján.

Termékfeldolgozással foglalkozó szövetkezetek elsősorban hitelszövetkezetként jöttek létre, mezőgazdasági válságok után – „amíg a golyó nem fütyül a fülük mellett, az emberek nem nagyon hajlandók együttműködésre”, fogalmaz Hunyadi Attila. „Amikor az 1890-es években egész Európa, s benne Erdély szőlészetét tönkretették járványok (filoxéra, peronoszpóra), akkor a szőlőtermesztők a kihalt dombokon teheneket kezdtek el legeltetni. Kezdtek megjelenni azok a hitelszövetkezetek, amelyek gép-, állat-, földvásárlásra nyújtottak csak hitelt. Ezek idővel kiterjeszkedtek a polgárosodó, gazdagodó lakosság irányába is, így olyan egységeket hoztak létre, amelyeken belül a pénzügyeket intézték. Idővel ezek a falusi hitelszövetkezetek gazdasági alosztályokat hoztak létre, amelyek például cséplőgépeket és tejszeparátorokat vásároltak közösen, illetve állatokat, épületeket és termést biztosító ágazatát is bevezették.”

1901-ben Brassóban már tejszövetkezet működött, 1909 előtt pedig Maros megyéből tojást exportáltak Németországba. Az első világháború előtt már több száz szövetkezetet hoztak létre Erdélyben – mindennek nagy löketet adott, hogy 1902-ben Tusnádfürdőn, a Székely Kongresszuson számos szakosztály mellett hitelügyi és szövetkezeti szakosztályt is létrehoztak, ennek eredményeképp pedig egy minisztériumi kirendeltséget Marosvásárhelyen és megyei ügynökségeket a székely vármegyékben. Nagyenyeden így olyan saját szárnyvasúttal rendelkező logisztikai raktárat hoztak létre, amely köré saját gyárak és borpincészet épültek.

A két világháború közötti állandó jogi bizonytalanság, politikai befolyásolás, adókedvezmények és állami hitelek hiányában a kisebbségi szövetkezetek elsősorban tagságuk, valamint a keretintézmények támogatásához folyamodtak. Az újjászervezési munkát a korábbi szövetkezeti és minisztériumi kirendeltségek Erdélyben maradó tisztviselői vállalták magukra, a mozgalom szócsövei a Hangya naptár,Szövetkezés s a Szövetkezeti Értesítő szaklapok voltak 1948-ig.

Az 1930-tól megmutatkozó gazdasági és pénzügyi válság okozta pénzügyi veszteségek mutattak kiutat a magyar szövetkezeti mozgalom számára. A harmincas években Marosvásárhelyen, majd Székelykeresztúron tejfeldolgozót épített magyarországi kölcsönnel a kolozsvári GHSz, amelynek hatására a tejszövetkezeti hálózat fellendült: egy évtized alatt, 1939-ig 133 tejszövetkezet jött létre főleg Udvarhely és Maros megyékben és Kalotaszegen. A Transsylvania márkával ellátott tejtermékeket, pasztőrözött vaj Románia nagyvárosaiban és külföldön (Anglia, Görögország, Palesztina) talált piacra. Más mezőgazdasági és erdészeti termékeket (gyógynövény, erdei gyümölcs, fa) feldolgozó és exportáló szövetkezetek is szép számban alakultak, akárcsak kisipari termelő, nyersanyagbeszerző és áruértékesítő szövetkezetek is. A harmincas évek végére több száz iskola- és diákszövetkezet is alakult.

Egy korszak vége

1948-ban több mint 1100 magyar szövetkezetet olvasztottak be az országos szövetkezeti hálózatba, elveszítve önkormányzatiságuk, demokratikus jellegük, és mindent a tervutasításos rendszernek rendeltek alá. „Valójában már 1945-ben elindult a szövetkezeti vezetőségek vegzálása, a magyarok 1946 novemberéig, a választásokig még meg tudták védeni a szövetkezeteket, de ezt követően végrehajtották az államosítást” – teszi hozzá Hunyadi Attila kiemelve, hogy ez a folyamat törvénytelen volt, hiszen egy szövetkezet csak a tagjai döntésével, közgyűlési határozattal oszolhatott fel vagy olvadhatott volna be.

1990-től máig

A rendszerváltás utáni restitúciós törvények viszont nem vonatkoznak ingó vagyonokra, így csak egyéni úton lehet perelni. Mára a régi népházak boltokként működnek, de nem olyan szervezett módon, mint régen. Ráadásul egyoldalú a működésük: a széles fogyasztási cikkeket falura szállítják alternatíva híján, de a szövetkezetek egyúttal azt is vállalnák, hogy a falusi termékeket városra szállítják – ez pedig ma nem működik így.

Az EU-s csatlakozást követően Románia fel kellett vállalja, hogy támogatja a szövetkezeteket, de közel nem tartunk ott, ahol 1948-at előzően. „Sem az a közel 300 magyar bank, sem a többezer vállalkozás nem került vissza az örökösök tulajdonába, és ez érvényes a szövetkezeti vagyonra is” – mondja el a történész, aki a Keresztúri történetével illusztrálja, hogy sok próbálkozás után a szövetkezeti rendszer kialakítása milyen előnyökkel jár a termelők és a vásárlók számára.

A Székelygyömölcsben – amelynek köszönhetően Madéfalván, Zetelakán és Farkaslakán feldolgozó központ működik – mindenki beviszi a gyümölcstermését a manufaktúrába és annak a 15 százalékát (vagy az árát) beadja a közösbe a feldolgozó, csomagoló szolgáltatás ellenértékeként.

A helyi tulajdonlású vállalkozások olyan munkahelyeket képesek létrehozni, amelyek az elnéptelenedő falvakat segítik, odafigyelhetnek a környezetre, vagy akár a gluténérzékenységre, ahogyan az említett keresztúri szövetkezet is így jár el. Ráadásul a szövetkezetek horizontálisan, egymást is ellenőrzik, és együttműködnek: például amellett, hogy a profit egy hányadát képzésre fordítják, a többi pénzt tartalékalapba teszik, így hálózati szinten akkora összeget gyűjtenek, hogy nagyobb beruházásra – például szennyvíztisztításra – is elég lesz. Ez az egymástól elszigetelt vállalkozások esetében nem működik.

Hunyadi Attila szerint az a kérdés, hogy mikor jutunk el a kritikus tömegig: „ahhoz képest, hogy a két világháború közötti Romániában közel 10 ezer szövetkezet működött, most gyakorlatilag sehol sem vagyunk”. Közben megváltozott a világ: egy globális infrastruktúrában próbálunk helyi szövetkezeteket létrehozni úgy, hogy egy tejgyárnak olcsóbb külföldről hozni a tejet, mint egyenként begyűjteni a helyi gazdáktól. Az embereknek rá kell jönniük, hogy csak összefogva tudnak megrendeléseket teljesíteni, de összefogni csak akkor érdemes, ha külön nem megy – csak pénzért nem lehet, mondja Hunyadi.

Egyesülettel a szövetkezetekért

A StudCoop 2015 májusában jött létre, Kolozsváron.  Hunyadi Attila 18 éve kutatta a témát, amikor úgy döntött, hogy más érdeklődőkkel együtt nonprofit egyesületet alapít, a szövetkezeti értékek és az egészséges táplálkozás népszerűsítésére. Részt vettek számos rendezvényen, illetve idén már az EduKitchen programmal is jelentkeztek, amelyet a Slow Food Torda elnöke Pozsonyi Márta szakács koordinál.

Az elmúlt időszakban sikerült helyi, de a kolozsváriak számára addig ismeretlen termelőket megismertetni a tudatos vásárlókkal. Ilyen például Csekefalváról Moldován-Szeredai Noémi, aki levendulatermékeket és szörpöket értékesít, vagy a mezőkeszüi Veress család, akik tejtermékekek készítenek, de léteznek olyan facebookos önellátó csoportok, amelyeknek köszönhetően Bánffyhunyad környékéről vásárolnak be kolozsváriak egy brit házaspár közreműködésével.

A StudCoop számára fontos még petíciók, civil akciók szervezése. A tej-kifli programmal szemben szeretnének lépni például, mert ahelyett, hogy helyi, egészséges tejet adnának a diákoknak, tejsavóból és tejporból meg tartósítószerekből készült italt szállítanak az iskolákba. Emellett nem javítottak a szegények élelmezési viszonyain, mert falun nem isszák meg ezt az italt, a legrosszabb esetben pedig patakok kanyaraiban találjuk meg az egymásra tornyosuló tejesdobozokat.

Az iskolabüfékben is változást szeretnének elérni: szinte minden iskolában létezik kávéautomata, amelyet sajnos korlátlanul használhatnak a diákok, a büfék pedig tele vannak tartósítószerekkel tömött szendvicsekkel. Ehelyett azt javasolják, hogy lisztből, tejből, friss gyümölcsből állítsanak elő tízóraikat az iskolákban, és gyümölcslevet forgalmazzanak. Ehhez a termelők összefogására volna szükség, hogy a minőséget és a mennyiséget is tudják biztosítani.

(Címoldali illusztráció forrása: erdelyihangya.blogspot.ro)

Kapcsolódók

Kimaradt?