Gyimes a keleti Kárpátok ékköve, patakvölgyekbe bújó csodaország, ahol egyszerre van jelen múlt és jövő. A hegyek közé zárt apró falurészek, „patakok” a legkeletibb magyarlakta tájegységgé állnak össze, lakói hagyományosan mezőgazdasággal, főleg állattenyésztéssel foglalkoznak. A Pro Economica Alapítvány pályázatának köszönhetően több tucat gyimesi gazda kapott lehetőséget gazdasága fejlesztésére, eszköz- vagy állat-vásárlásra. Az alapítvány a napokban végezte a pályázatok megvalósulásának ellenőrzését, a Maszol munkatársai egy napig csatlakozhattak a terepbejáráshoz (Fotók: Gábos Albin).

Szerdán kora reggelre beszéltünk meg találkozót Kelemen Eleonórával (a továbbiakban Nóra), a Pro Economica Alapítvány csíkszeredai munkatársával, valamint Fülöp Zsolttal, aki a Székely Pirostarka Szarvasmarhatartó Egyesület részéről vesz részt szakértőként az ellenőrzési folyamatban. Úti célunk Gyimes, ahol az alapítvány támogatásának köszönhetően vásárolt eszközöket, haszonállatokat kellett szemügyre vennünk. A terepbejárás az utolsó momentuma a pályázati folyamatnak, bár a pályázatok lezártával is vannak kötelezettségei a kedvezményezett gazdáknak, de erről majd később. A Csíkszeredától Gyimesközéplokig tartó bő fél órás úton nem csak az derült ki, hogy a kutya errefelé tényleg nem eszi meg a telet, hanem azt is megtudtuk: harmadik napja tartott a gyimesi ellenőrzés. A „traktorosok” javarészt lejártak, így alkalmunk nyílik bepillantani néhány helyi gazdálkodó portájára, biztattak útitársaink.

A völgy, ahol elengedhetetlen a helyismeret

A Fügés tetőt elhagyva a kezdeti hószállingózás előbb sűrű havazássá, majd valóságos hóviharrá alakult, nem éppen ilyen március végi időjárást képzeltek el, amikor „tavaszra” időzítették a helyszíni ellenőrzéseket – mesélte Nóra. Célunk a völgy központi települése, Gyimesközéplok volt. A község központjához közeledve feltűntek az első traktorok az úton, a gazdákkal ugyanis a gyorsabb ügyintézés érdekében úgy állapodtak meg, hogy hozzák el egyszerre a járműveket. Míg a gazdák a turisztikai iroda melletti térségen gyülekeztek, beköszöntünk a polgármesteri hivatalba. Gergely Károly polgármester szívélyesen üdvözölte kis csapatunkat és megismerhettük helyi kísérőnket, Attilát. Őt a község vezetője „rendelte” csapatunk mellé és közreműködése nélkülözhetetlen ahhoz, hogy gördülékenyen haladjon a helyszínbejárás.

A patakországnak is nevezett tájon ugyanis nem könnyű eligazodni az idegennek. A Tatros folyót jobbról-balról körülvevő völgyekben csörgedező patakok mentén meghúzódó kisebb-nagyobb településrészek zegzugaiban számos egyforma vezeték- és keresztnevű ember éli életét. A gyimesi emberek ezért leginkább ragadványneveik segítségével különböztetik meg a névrokonokat egymástól. A gyakran generációkon át viselt melléknevek utalhatnak testi-, lelki tulajdonságokra, jellemző viselkedésre, szójárásra, szakmára, eseményre és még számtalan dologra. Gyakran az apa, nagyapa nevét is fel kell sorakoztatni a pontos beazonosítás érdekében. Például, ha a Tankók közül Bitang Pétert keresnénk, a legbiztosabb így beazonosítanunk: Bitang Gyurka János Pétert szeretnénk megtalálni, azaz a Bitang melléknevű Pétert, akinek a nagyapja Gyurka, apja pedig János volt. Persze, ez már haladó szint, ne ijedjünk meg, ha elsőre bonyolultnak tűnik!

Attilával átfutottuk a névsorokat, átnéztük, milyen falurészeket, azaz patakokat kell bejárni ezen a napon. Egészen lenyűgöző, ahogy a hivatal munkatársai néhány fél mondatból beazonosították a felkeresni kívánt családokat és Attila minden jegyzetelés nélkül bólintott és intett, hogy indulhatunk. A traktorosok a község nemrégiben felépített turisztikai információs irodájának formás épülete melletti területen gyülekeztek. Hangos, vidám beszélgetéssel töltötték az időt a gazdák, míg mindenki sorra került. Ugyanis egyenként meg kellett szemlélni a járműveket, beazonosítani és megvizsgálni, hogy megfelelnek-e a megírt pályázatnak, fotók is készültek annak bizonyságául, hogy megvalósult a támogatott beruházás. A traktor-tulajdonosok megnézegették egymás gépeit, elismerően szóltak egyet-egyet, a „betyár” általános jelző volt a gépek dicséretére.

Amíg az ellenőrzés tartott, alkalmunk volt bekukkantani a turisztikai irodába is, ahol Prezsmer Fülöp, az önkormányzat turisztikai referense építgeti a gyimes-völgyi idegenforgalmat. A hidegségi fiatalember elmondta: bár a táj egyedi és valóban lenyűgöző, nem könnyű vendégeket csábítani a Gyimesekbe. A kirándulók java részét a világjárvány kitöréséig a magyarországi látogatók adták, ők azonban már több mint egy éve nem utazhatnak ide. Van ugyan érdeklődés belföldről, azonban a román nemzetiségű turistákat egészen más dolgokkal lehet "megfogni", mint az anyaországiakat. Számukra program és minél több szolgáltatás kell, nem érinti meg őket a gazdag népi kultúra, vagy a "Nagy-Magyarország nosztalgia".

Patakok útvesztőiben

A jegyzőkönyvek aláírása után végre belevethettük magunkat a patakok világába. Gyimesben ugyanis nincsenek a szó hagyományos értelmében vett utcák, a völgy központi folyójába, a Tatrosba futó mellékvizek mentén kiépült településrészeket egyszerűen patakoknak nevezik. A patakokat általában nemzetségekről, családokról, vagy éppen valamilyen jellegzetességről nevezték el. Első úti célunk Antalok-pataka volt, ahol négy támogatást nyert családot kellett meglátogatnunk.

Attila a főútról egy alig látható szűk utcácskába terelte járművünket és máris egy egészen más világban érezhettük magunkat. Egymást érő porták, végtelen deszkakerítések szegélyezték utunkat, ahogy kanyarogtunk tova. Némileg csak akkor bizonytalanodtunk el, amikor vezetőnk félhangosan megszólalt: csak ne jöjjön szembe senki! Végül baj nélkül eljutottunk az első családhoz. Fiatal házaspár udvarára gurultunk, vagy inkább csúsztunk be. A házigazda már mutatta is az utat az istálló felé, mint elmondta: öt tejelő marhát vásároltak a pályázat segítségével a meglévők mellé. Az állatok lefényképezése, és egy gyors aláírás után folytatnunk kellett az utunkat. Ezután kaszálógépek következtek. A gyimesi hegyoldalakon nem könnyű a gazdálkodás, a kaszálás a mai napig is főképp kézi erővel történik, géppel nehezen lehet megközelíteni a meredek lejtőket. A széna behúzatásához, azaz hazaszállításához pedig a legtöbben lovakat használnak. Ennek ellenére, aki tehette és olyan helyen van területe, vásárolt kisebb kaszálógépet, rendsodrót. Érdekes, hogy több egyforma gépet kellett ellenőriznünk, a pályázók egymás nyomában járva rendeltek hasonló eszközöket.

A Pro Economica Alapítvány legutóbbi "de minimis" mezőgazdasági támogatási programja során során 866 pályázatot támogatott a csíki térségben, összesen mintegy 3, 35 milliárd Forint értékben. A támogatottak többnyire erőgépek, kapcsolható eszközök (pótkocsik, kaszálógépek, bálázók), szarvasmarhák vásárlására adtak be igénylést. A Maszol érdeklődésére Kozma Mónika, az alapítvány ügyvezető igazgatója elmondta:  Az ún.”de minimis” mezőgazdasági támogatási program célja, a kisebb vállalkozások, családi gazdaságok eszközfejlesztésének segítése. "Úgy tapasztaltuk, hogy ez a mezőgazdasággal foglalkozó réteg kevésbé aktív máshol elérhető pályázatokon, ezért egy egyszerűsített, online hozzáférhető program keretében szerettük volna megerősíteni bennük, hogy érdemes a mezőgazdaságba fektetni, van jövő a romániai, erdélyi, csíkszéki gazdálkodásban. Emellett arra biztattuk, sikerrel a pályázókat, hogy vásároljanak tenyészállatokat, hiszen ahogyan azt több helyen is hangsúlyoztuk, az integrált gazdasági rendszerek kíépítéséhez elengedhetetlen a jó minőségű nyersanyag, legyen az tej vagy hús vagy gabona stb., és lehetőleg közelről, kevés szállítással jusson a feldolgozókhoz, ezzel is védve a környezetünket és fenntarthatóvá téve a székelyföldi mezőgazdaságot" - tájékoztatott az ügyvezető.

Miután kikeveredtünk Antalok-patakáról, utunkat a jól csengő nevű Boros-patakon folytattuk. Hogy honnan az elnevezés, nem derült ki, Gyimes nemigen gyümölcstermő vidék, legfeljebb néhány fagytűrő almafajta küzd errefelé a túlélésért. Elsőként itt is egy tejtermelő gazdához tértünk be. A fiatalember miután körbevezetett bennünket, előadta panaszát: a megvásárolt tehenek közül az egyik semmiképp nem tudott megtermékenyülni, pedig fontos lenne a borjak születése is. A pályázat azonban szigorú előírásokat tartalmaz, többek között bizonyos idő eltelte előtt nem lehet a megvásárolt állományt csökkenteni, jószágot eladni. Utunk a Borospataki Skanzen Panzió mellett vezetett, a „békeidőben” oly’ forgalmas, közkedvelt üdülőhely most tavaszi-téli álmát aludta.

Akik beleszülettek a gazdálkodásba

Boros-patakáról a „hegy túloldalára” Gáborok-patakára autóztunk. Két szimpatikus fiatalemberrel ismerkedhettünk meg, ők angus húsmarhákat vásároltak a pályázat segítségével. Kérésünkre ki is terelték az állatokat az istállóból, a számukra kialakított szabadtéri karámba. A fiúk beleszülettek a gazdálkodásba. Hogy szeretik ezt az életformát, mondaniuk sem kellett, ahogy az állatokról meséltek, egyenként elmondták a tulajdonságaikat, abból sugárzott a hozzáértés és az, hogy gazdálkodónak születtek. Hamarosan megjelent a fiúk édesapja is. Reggel disznót vágtak, akadt munka bőven, de azért a házigazda is szakított ránk néhány percet. Az angus marhák tartása hosszú távú befektetés. A megvásárolt állatok hamarosan világra hozzák első utódaikat, majd talán azok eladásával lehet némi jövedelemhez jutni utánuk, addig csak esznek, mint megtudtuk, nem is keveset. Elköszöntünk a szimpatikus családtól, mint megtudtuk, a fiatalembereknek még nyolc testvérük van. Elkötelezettségük, hozzáértésük, lelkesedésük biztató lehet Gyimes völgyének jövője szempontjából.

Utunk Gyimesfelsőlokra vezetett tovább, itt találkoztunk a következő gazdával. Mint megtudtuk, a fiatal férfi nyáron szívinfarktuson esett át, ezért állatait átmenetileg ismerősére bízta, aki hasonló állománnyal rendelkezik. A száz állat között nem kis feladatot jelentett beazonosítani a pályázati támogatásból vásárolt egyedeket. Zsolt közel fél órán át próbálkozott a fülszámok lefényképezésével. Mi pedig néztük a kavargó hóesést. A fel-feltámadó szél csak pillanatokra engedte látni a bennünket körülvevő természeti csodákat. Nóra és Zsolt még folytatták útjukat, mi pedig búcsút intettünk útitársainknak. Ahogy magunk mögött hagytuk a gyimesi völgy hóesésbe burkolózó világát, a havazáshoz hasonlóan kavarogtak bennünk a gondolatok, érzések. Attila szavai csengtek a fülünkben: innen nem mentek el olyan sokan külföldre, és akik elmentek is, inkább itthon építkeznek, és igyekeznek hazatérni. Nem is kívánhatunk mást, mint hogy legyen szerencséjük, erejük és egészségük az itt élőknek, hogy életben tarthassák az egyik legkeletebbi magyar közösséget.