Bár több fenntartása is van az Európai Bizottág által beterjesztett zöld megállapodással szemben, megszavazta a jelentést Winkler Gyula. Az RMDSZ-es EP-képviselőt a Green Dealről, a romániai vonatkozásairól és kivitelezhetőségéről kérdeztük.

Az Európai Parlament meglehetősen sokszínű nemcsak ideológiai tekintetben, de a tagállamok érdekeit, gazdasági helyzetét illetően is. Igennel szavazott a Green Deal-re, miért döntött így?

Összetett jelentésről van szó, rengeteg fejezettel és tartalommal, technikai részletekkel, amelyek egy része rendben volt számomra, egy része nem – de végül annak a szükségessége, hogy fenntarthatóság felé kell elmozdulni, nevezzük ezt zöld gazdaságnak, munkahelyeknek, az világos. Szükség van arra, hogy változtassunk a gazdaságon, szokásokon, gyártási módszereken, a mentalitásokon és így tovább, hogyha azt akarjuk, hogy – naivnak fog tűnni, de ez az igazság – az unokáinknak is legyen tiszta vize, friss levegője, zöld erdője. Ami a gazdaságot, munkahelyeket, technológiákat illeti, ez a váltás pénzbe kerül és stratégiát igényel. Innen kezdődik a bonyodalom, de arra a felvetésre, hogy szükség van váltásra, az én válaszom határozottan igen.

Melyek a fenntartásai a csomaggal szemben?

Frans Timmermans első alelnök, a Green Deal felelőse jött egy javaslattal a zöld megállapodás kivitelezéséhez szükséges összegekről, de mi csak egy keretről döntöttünk, a finanszírozás kérdése egy másik történet. Az ezer milliárd euró nyilvánvalóan egy becslés, a pontos összeget senki nem tudja eldönteni, de a nagyságrend valós, annyi kihívás van.

Vannak országok, amelyek gazdasági erejükből, struktúrájukból kifolyólag könnyebben átállnak majd, más országok nehezebben. Hogyha azt mondom, hogy szüntessük meg a széntüzelésű hőközpontokat, akkor kiderül, hogy Lengyelország 80 százalék erre építi az energiaellátását, tehát sokkal nagyobb gondban van, mint mások. Ezért szükséges a méltányos átállási alap, amelyet száz milliárd eurós értékre becsületek fel, ez a teljes költség tíz százaléka. A bonyodalom innen kezdődik, mert a pénz nem áll rendelkezésre, és nem is lesz olyan program, amelyben az EU vissza nem térítendő átállásként osztja ki ezt az összeget.

Az uniós költségvetésből 7,5 milliárd euró megszerezhető, országonként 2 milliárdban maximálva, de a 2 szorozva 27-tel nem 7,5… A felháborodás pedig onnan pattant ki, hogy a 7,5 milliárd euró a jelenlegi költségvetés a közös agrárpolitikából és kohéziós politikából származna, azaz Közép-Kelet-Európában van szükség a pénzre, hogy méltányos legyen az átállás, de a szintén Közép-Kelet-Európában legfontosabb két politikából vennék el.

Az is probléma, hogy rendben van-e, ha kimutathatóan egy tagállam érdekei szerint indulnak el a folyamatok? A földgáz miatt zajlott óriási vita, hogy fenntartható-e vagy sem a használata – a szénnél környezetkímélőbb –, és eldőlt, hogy ideiglenesen használjuk ezt is. De a földgázat Oroszországból hozzuk, mert épp rendelkezésre áll a vezeték, ezzel azonban kinek a zsebére játszunk…?

Vannak más kérdések is, például a szénadó, amelyet az EU nem tud egyedül megállapítani, mert kiiktatja magát a jelenlegi gazdasági folyamatokból. Ezeket a problémákat csak globálisan lehet megoldani, de a davosi világgazdasági fórumon sem úgy néz ki, hogy a kerek beszédeken túl döntések tudnának születni. 

Mi szükséges ahhoz, hogy komoly döntések szülessenek, hogyha az olyan katasztrófák után sem látni változást, mint amilyenek Brazíliát vagy Ausztráliát érik?

Nem hiszem, hogy a katasztrófák fogják kipattintani a globális változást, hanem sokkal inkább az együttműködés szorosabbra vonása. Biztosan lesz változás, de nem a közeljövőben, mert jelenleg nem az országok együttműködésének szorosabb együttműködése felé tartunk, hanem ellenkező irányba. Trump miatt, Irán miatt, Putyin miatt, Hszi Csin-ping miatt a protekcionizmus felé haladunk.

Nem mindenki ért egyet azzal, hogy két lovat lehet egyszerre megülni: egyrészt hatékony lépéseket tenni a klímaváltozás mérsékléséért, másrészt megtartani a gazdasági növekedést és versenyképességet. Mennyiben látja fenntarthatónak ezt?

Muszáj lesz megülni ezt a két lovat, mert hogyha lassul a gazdaság, akkor nem lesz miből finanszírozni az átállást. Hogyha munkahely hiány lesz, akkor nem lehet meggyőzni a társadalmat arról, hogy az átállás érdekében vállaljanak személyes felelősséget. Azok a technológiák, változások, amelyeket látunk, párhuzamosan történnek, összefüggenek egymással, ezekre pedig válaszolni kell. Ehhez szabályozásra van szükség, és intelligensre: ilyen volt például, amikor az EU megtiltotta az apró műanyag használati cikkeket, mert így máris új piacot generáltunk, hiszen ezeket új technológiákkal pótoltuk.

Mennyire múlik a román államon, hogy a vissza nem térítendő és hitelezett forrásokat hogyan költi el?

Itt egymásnak ellentmondó nézőpontok ütköznek. Van, aki azt mondja, hogy a jövőben kérdőjeles az autópálya, mert változni fognak a szállítás módszerek, és nem lesz ilyesmire szükség. Én az extrém álláspontokat zsigerből elutasítom, egészen biztosnak tartom azt is, hogy szükségünk van autópályára és olyan infrastruktúrára, amely az Unió más tagállamaiban már létezik.

A gond ott van, hogy az EU bonyolítani akarja a pénzügyi konstrukciókat, nem lesz már olyan egyszerű, hogy megírjuk a pályázatot vissza nem térítendő támogatásra, megnyerjük és befektetünk. Romániában azonban nincs meg a közigazgatási kapacitás és szakmai felkészültség, hogy nagy és bonyolult projekteket végrehajtsunk. Az ország most megint ott tart, mint az előző költségvetési ciklusban, hogy a nagy infrastruktúra operacionális programnál (POIM) gond van, nem tudják elkölteni a pénzt, a regionális fejlesztési programban pedig jobban állunk, mert helyi létesítmények és programok vannak, kisebb projektek. A kérdés, hogy Brüsszel elfogadja-e, hogy ne gátolja a közép-kelet-európai tagállamokat bürokratikus és összetett projektekkel, hanem tegye elérhetővé számunkra a forrásokat.  

Van még harminc év a kitűzött célok megvalósításáig, 2050-ig. Melyek a Green Deal buktatói?

A kérdés, hogy megmarad-e ebben az időszakban az EU globális befolyása. Erre azért van szükség, mert ha a többiek nem csatlakoznak a folyamathoz, akkor az Unión belül is lesznek, akik szerint nem érdemes nekünk áldozatot hozni. A másik kérdés az EU jelenlegi helyzete: szerintem most egymásnak feszülés van különböző témákban, legyen szó költségvetésről, a brexit hatásáról, migrációs válságról és így tovább. Közös nagy célokat összetartó csapat tud megvalósítani. A harmadik szempont az egyéni szint: hogyha mi a saját fogyasztási szokásainkon nem vagyunk hajlandók változtatni, elsősorban a fiatalok, akkor nehéz lesz végigmenni ezen az úton.