A romániai és globális ruhaiparról, a dolgozók bérproblémáiról, a rossz körülményekről, a megoldási lehetőségekről beszélgettünk a Clean Clothes Campaign szervezet Európa posztszocialista államaiért és Törökországért felelős Bettina Musiolekkel.

Kelet-Közép-Európa ruhaiparában a legtöbb dolgozó Romániában található. Mi az, ami jellemző az országra?

Így van, Románia a legnagyobb ruhagyártó Európában! Ha a bejegyzett és informálisan alkalmazott munkásokat vesszük (azokat, akiknek nincs szerződésük, társadalombiztosításuk és szakszervezeti védelmük), akkor nagyjából 450 ezer ember dolgozik körülbelül 10 ezer cipő- és ruhagyárban. A munkahelyi körülmények és bérek tekintetében Románia megszegi a nemzetközi törvényeket és az emberi jogokat. Sajnálatos módon ebben nem sokban különbözik az ország más kelet- és dél-európai államtól.

A következők a legfontosabb munkajogi és emberi jogi kihágások: nem fizetik ki a minimálbért a rendszeresen dolgozók számára (csak idővel érik el a dolgozók a legális minimálbért), ugyanakkor a bérek átlaga csak harmada a létminimumhoz szükséges összegnek, ami Romániában a 3500 lejt jelenti – ezzel szemben alighogy elérik a fizetések a szegénységi küszöböt a 2016-os adatok szerinti 1143 lejjel. (Erről több adat itt érhető el – a szerk.)

Gyakran nem fizetik ki a túlórát és kényszermunka is történik a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet meghatározása szerint: gyakran kényszerítik ugyanis a dolgozókat, hogy elérjék a gyártási normákat és a minimálbért megkaphassák. A munkahelyeken gyakran a szellőzés és a légkondicionálás hiánya tapasztalható, következésképpen rossz a levegő minősége a munkahelyeken, és gyakori az ájulás a nyári időszakokban. Tisztességtelen módon kezelik a dolgozókat, kiáltanak rájuk, megfélemlítik őket, önkényesen rónak ki munkát és béreket, emellett illegálisan vonnak le a bérekből.

A ruha- és cipőipar jellemzője, hogy rövidtávon „elhasználja” a női dolgozókat és katasztrofális hatással van a családjukra.

Amikor a sajtó egy titkos cipőgyárról írt Romániában, arra is fény derült, hogy a „Made in Italy” vagy „Made in France” jelzéseket lehet akkor is használni, ha a feltüntetett országban a gyártásnak csak az utolsó lépését vállalják. Ugyanakkor a CCC amellett érvel, hogy a „Made in Europe” címke is csak mítosz a társadalmi igazságosságról és felelősségteljességről.

Először is: az EU-ban nincsenek tisztán lefektetett szabályok arra vonatkozóan, hogy a végek mit írhatnak a címkéikre. Ráadásul a „made in” felirat eredetileg a hozzáadott értékhez kapcsolódott, azaz ahol a legtöbb értéket adták egy termékhez, azt az országot lehetett feltüntetni. A lényeg az, hogy a varrás nem egy nagyon nagy hozzáadott érték az alacsony bérek miatt, amelyek alacsony költségvetést is jelentenek a cég számára. Tehát mindössze a bérekre szánt összeg a hozzáadott érték a termékhez Romániában vagy más dél-kelet-európai országokban, beleértve Magyarországot is.

Ennek az oka az európai kereskedelmi rendszer, a kihelyezett gyártási kereskedelem (Outward Processing Trade), amelyet a hetvenes években a német és olasz textilipari lobbi vezetett be, hogy saját országaikban tarthassák az ipart, de a kelet-dél-európai országok olcsó munkaerejét használhassák. Ez a rendszer Romániában lohn-rendszerként is ismert, amelyen belül az ország gyárainak hetven százaléka működik (a szó német eredetű, bért jelent – a szerk.), és ez a rendszer okozza, hogy alacsony a hozzáadott az érték az országban. Ez okozza azt is, hogy Romániában a GDP kis százalékát adja a ruhaipar.

A „Made in Europe” címke egy másik kérdés: hosszú távú kampányoknak köszönhetően a nyugat-európai felhasználók tudják, hogy rettenetes körülmények között készülnek a ruháik Bangladesben, Indiában vagy Kínában. A különböző gyártók ezzel tisztában vannak, ezért sok márka és kereskedő azt a benyomást akarja kelteni, hogy termékeiket jó körülmények között gyártották, Európában. Ez egyszerűen egy eszköz arra, hogy elhallgattassák a nyugat-európai fogyasztókat.

Azt, hogy a ruházatok 20-25 százaléka szintén Európában, az ázsiai viszonylatokhoz hasonlóan szörnyű körülmények között készül, a CCC csak nemrég tárt fel, és ez mostanság került be a köztudatba.

Melyek a fő különbségek az európai és ázsiai ruhaiparban?

Európában a különbség a munkások valódi bérei és a decens élethez szükséges összeg között nagyobb, mint Ázsiában. Ez azt jelenti, hogy az európai ruhaiparban dolgozók szegényebbek, mint az ázsiaiak, amikor az anyagi körülményeket nézzük. Romániai dolgozók nagyjából annyit keresnek, mint indonéziai vagy kínai munkások, de sokkal kevesebbet, mint egy németországi vagy nagy-britanniai. (Az erre vonatkozó adatokról bővebben itt lehet olvasni – a szerk.)

Ugyanakkor sokkoló hasonlóságok vannak Ázsia és Európa között: az ájulás például régóta probléma volt kambodzsai vagy indiai munkások között, amelyet az alacsony bérezés miatti alultápláltság okozott. De egyre inkább ráébredünk, hogy ez a jelenség megszokott a Balkánon, beleértve Romániát is.

Meg kell jegyezni azt is, hogy a ruhaipar ellátásilánca globális, tehát független az adott kontinenstől. Ha Romániának kedveznek a beszerzői döntések, ha Srí Lankának, Kínának vagy Törökországnak, az nem Európa vagy Ázsia kérdése, hanem a vállalatok által kiszabott kondícióké. Egymás ellen uszítanak kontinenseket és országokat, hogy egymással küzdjenek az olcsóbb ajánlatokkal és a legstabilabb jogi keretrendszerrel, amely a munkaadóknak kedvez.

Annak a fő oka, hogy Románia olcsó és engedelmes a vállalatokkal szemben, a szakszervezetek gyengesége. A munkásoknak nincs hangjuk és nagyon félnek. A munkaadók és gyártók felhasználják ezt a szegénységtől való félelmet a (női) dolgozóknál.

Gyakran hallunk a H&M-ről vagy más márkákról, akik nem fizetnek eleget a dolgozóknak, mégis meglehetősen népszerűek maradnak. Mit gondol erről: mindez nem érdekli a fogyasztókat, vagy inkább nem tudnak a körülményekről, amelyek között dolgozni kell a ruhaiparban?

 Nem tudok mit mondani a romániai fogyasztókról, de a német és általában véve nyugat-európai emberek tudatában vannak ezeknek a körülményeknek, amelyek között a ruhák készülnek. A legtöbbjük pedig törődik is ezzel a kérdéssel, de nincsenek alternatíváik: nincsenek divatmárkák, amelyek „tiszta ruhákat” gyártanak, azaz tiszteletben tartva a munkajogot és az emberi jogokat. Ahogyan azt kifejtettem korábban, a gyártók a „made in Europe” címkével próbálják megtéveszteni őket, de ezzel együtt nem javulnak a dolgozói körülmények.

Alapvetően nem akarok egy bűntudatot kelteni a fogyasztók körében. Mindenki azt szeretné, ha decens körülmények között gyártott termékeket vásárolhatna, de nem a fogyasztók hibája, hogy a ruhaiparban nem így történnek a dolgok. A felelősség a gyártóké és kereskedőké elsősorban – együtt a kormányokkal és az Európai Unióval.

A román kormány alapvetően eltékozolja és leszegényíti a nőket és családjaikat azáltal, hogy ilyen olcsón „adja el” őket. Az EU pedig tolerálja a kettős mércét és a mély különbségeket, amelyek miatt az egyik része egyre szegényebb – ez pedig szembemegy saját elveivel.

Az önök gyártókhoz, kormányokhoz, az EU-hoz intézett fontos javaslatai között szerepel számos tétel, a bérek emelése, munkajogok megerősítése és így tovább. Hogyan érhető el mindez figyelembe véve, hogy az ipar gyakran erősebb kormányoknál, amelyek – mint ön is említette – egymással versengenek?

Mi magunk kell erősebbé válnunk, ez az egyetlen megoldás. Éveken át potenciális szövetségeseket kerestünk romániai szakszervezetek és emberi jogi szervezetek között, akik csatlakoznának ebben a küzdelemben. És nagyon lassan ébredeznek is.

Egy friss, a H&M-et érintő jelentésünk megírásához egy bolgár gyárban is végeztünk kutatásokat. Az, hogy a nemzetközi figyelem, amelyet a helyzetükre irányítottunk, használható-e a körülmények javítására, az ottani szakszervezeteken és emberi jogi szervezeteken is múlik. De az esetükben is megnyílt a lehetőség egy ablaka és rajtuk áll, hogy ezt kihasználják-e.