Erdély gazdasági pozíciója a régión belül keveset romlott egy évszázad alatt: Budapesttől, a Dunántúltól és Csehországtól arányaiban kb. ugyanannyira voltunk lemaradva, mint napjainkban. A horvátoktól ellenben tanulhatnánk, 1910-ben szegényebbek voltak nálunk, jelenleg azonban szeretnénk úgy élni, ahogy ők. 

Az erdélyi magyar közgondolkodás egyik megkérdőjelezhetetlen alaptétele, hogy szinte minden bajunk – a viszonylagos gazdasági elmaradottság éppúgy, mint a kezdetleges közlekedési infrastruktúra – Trianonban gyökerezik, a Közép-Európától való lemaradásunk az elcsatolással kezdődött. A gazdaságtörténeti kutatások fényében ez a szívünknek oly kedves axióma közönséges mítosznak tűnik.

Két tanulmány, az osztrák, bulgár, görög és román nemzeti bankok által készített, South-Eastern European Monetary and Enonomic Statistics from the Nineteenth Century to the World War II című, valamint Max Stephan Schulze munkája, a Regional Income Disperson and Market Potential in the Late Nineteenth Century Habsburg Empire egybehangzóan azt mutatják, hogy Erdély már százegynéhány évvel ezelőtt lóhosszal le volt maradva nem csak a kontinens nyugati felétől, hanem a térség fejlettebb régióitól is.

A Monarchia legszegényebb tartományai közé tartozott

1910-ben Erdély a Monarchia legszegényebb, legkisebb termelékenységű tartományai közé tartozott, az egy főre eső bruttó hazai termék a Királyhágón túl 16,6 angol fontnak felelt meg. Ennél kisebb egy főre eső GDP csak Dalmáciában (10,9 font), Bukovinában (13,3 font), Galíciában (14,1 font) és Horvátország-Szlavóniában (15,5 font) volt. Ez első látásra meglepőnek tűnhet, de ha belegondolunk, hogy számottevő ipar csak Nagyszebenben és Brassóban, valamint a Zsil-völgyében létezett, a domborzati viszonyok a mezőgazdaság fejlődésének nem kedveztek, a vasúthálózat pedig olyan fejletlen volt, hogy a fővárosból Székelyföldre eljutni kisebbfajta kalandnak minősült, akkor már kifejezetten hihető.

Erdélynél valamivel fejlettebb volt a Nagyváradot, Szatmárnémetit és a Máramarost is magába foglaló Tiszántúl, 17,2 font értékű egy főre eső GDP-vel. A tanulmányok a Dél-Alföldhöz csapták a Bánságot és a Bácskát, a térségben 17,8 font volt a GDP/fő. A történelmi Magyarország gazdaságilag legfejlettebb régiója a Felvidék egy részét is magába foglaló Duna-Tisza Köze volt, ahol minden egyes lakosra 25,7 fontnyi bruttó hazai termék jutott. Ez a tisztes gazdasági eredmény nagyrészt Budapestnek volt köszönhető.

Ebben az időben az élenjáró magyar tartomány gazdaságilag jobban teljesített, mint az osztrák Karintia (24,8 font), a napjainkban Szlovéniához tartozó Krajna (18,9 font) és a jelenleg szlovén és horvát fennhatóság alatt álló Tengermellék (24,9 font). A többi osztrák tartomány fejlettebb volt Magyarországnál, csakúgy, mint Csehország (31 font), Morvaország (27,4 font) és Szilézia (27,7 font). A dualista birodalom messze legfejlettebb térsége, Bécsnek köszönhetően, Alsó-Ausztria volt, 39,2 fontnyi egy főre eső GDP-vel.

Románia lemaradása nőtt Magyarországhoz képest

Nagy-Magyarországon minden egyes lakos átlagban 19,2 angol fontnyi értéket termelt meg egy év alatt, míg Ausztriában ez az összeg 25 font volt. A Román Királyságban ugyanezen gazdasági mutató értéke 18,5 font volt.

Hozzávetőleg 100 év alatt Románia lemaradása nőtt Magyarországhoz képest, ez utóbbi mellett ugyanakkor elhúztak a dél-szláv tartományok. Az akkoriban a Monarchia legnyomorultabb tartományának számító Dalmácia ma fejlettebb Magyarországnál, Szlovéniáról nem is beszélve. A fennálló politikai-közigazgatási kontextusban Erdély viszonylag jól boldogult az elmúlt évszázadban, jelenleg Románia legfejlettebb régiójának számít.