_{„Csak akkor lehet igazán boldog ez a föld, ha a szabad demokrácia jelképéül egymás mellett lenghet a vörös, a román és a magyar lobogó.”}[1]

1945 első hónapjaiban Kolozsvár és Észak-Erdély az átmenetiség időszakában élt. Miután a szovjet hadsereg az előző évben, 1944. október 11-én bevonult a városba, az észak-erdélyi, addig marginalizált csoportok  illegális kommunisták és kevés befolyással rendelkező szociáldemokraták - lettek a város, majd a régió vezetői, élükön többek között Jordáky Lajossal. Hogyan került sor erre a fordulatra? Mi jellemezte az akkori közállapotokat? A korszak egyik legnagyobb politikai tüntetésén készült fotókkal mutatjuk be ezt a kevésbé ismert időszakot.

A Fortepan szerkesztője, Tamási Miklós keresett meg egy frissen digitalizált kolozsvári képanyaggal, hogy segítsünk azonosítani a megörökített eseményt. A Dőri Andrásnak, a temesvári színház fotósának hagyatékából előkerült fotókon Antal Róbert történész egy 1945-ös kolozsvári felvonulásra ismert rá. A cikk a Maszol és az Erdélyi Audiovizuális Archívum Időutazó című közös sorozatának része. Az Erdélyi Audiovizuális Archívum célja az erdélyi és Erdélyhez kapcsolódó audiovizuális örökség megőrzése, az archív felvételek, amatőr fotók és filmek szakszerű gondozása. Megmentendő, megőrzendő archív képekről (fotó, film, videó) itt lehet értesíteni az archívum munkatársait, a már digitalizált fényképek online adatbázisa pedig a rekollekt.ro oldalon érhető el.

A szovjet hadsereg 1944. október 11-én vonult be Kolozsvárra, majd rá egy hónapra 1944. november 8-án id. Teofil Vescan prefektus falragaszokon közölte, hogy „Észak-Erdély felszabadított része és így Kolozsvár municípium, s Kolozs megye a megszálló szovjet hadsereg közigazgatása alá kerül.”[2] Ekkorra a város lakossága az 1941-es 111 ezerről a háborús események (menekülés, vidékre költözés, háborús áldozatok) mellett leginkább a zsidók deportálása miatt 58 ezerre csökken.[3] A Világosság napilap novemberben kezdett el beszámolni arról, hogy a városból eltűnt körülbelül 20 ezer zsidó lakos.[4] A mozgó népesség leginkább a középosztályt érintette, míg a nagyüzemi munkásság a helyén maradt, megágyazva a baloldali fordulatnak – ha maga nem is elkötelezett szocialista volt, jó hivatkozási alapnak szolgált az észak-erdélyi baloldaliak számára.

Az észak-erdélyi adminisztratív különállás alatt, 1944 novembere és 1945 márciusa között a kétnyelvűséget Kolozs megye prefektusa, Vasile Pogăceanu egy 1945. február 10-én közzétett rendelettel szabályozta. A rendelet kimondta, hogy „Kolozsvár és Kolozs megye területén a hivatalos nyelv, mind a román, mind a magyar nyelv.”[5] Továbbá előírta, hogy a közigazgatás lehetőleg mindkét nyelvet beszélő egyénekből álljon, és összetételében tükrözze a nemzetiségi arányokat. Ekkor honosodott meg az a gyakorlat is, hogy mind a magyar, mind a román, mind pedig egy vörös zászló lobogott a középületeken.

A szovjet katonai közigazgatás alatt a baloldali pártok a koalíciós logikát követve 1944. december 1-én létrehozták az Országos Demokrata Arcvonal (ODA) Észak-Erdélyi Központi Tanácsadó Testületét. A negyvenhat fős testület elsősorban a Román Kommunista Párt (RKP), a Román Szociáldemokrata Párt (RSZDP), a Szaktanács, a Magyar Népi Szövetség (MNSZ), az Ekésfront, a Hazafiak Szövetsége, a Demokrata Zsidó Népközösség és a Népvédelmi Egyesület jelöltjeiből állt, és tizenkét helyet biztosítottak a nem baloldali román szerveződésnek – Román Demokrata Szövetség – ám az nem vett részt ebben.[6]

Idővonal:
1944. október 11. – a szovjetek bevonulnak Kolozsvárra
1944. november 8. – a megszállók közigazgatása alá kerül a város
1944. december 1. – létrejön az Országos Demokrata Arcvonal (ODA) észak-erdélyi alakulata
1945. február 12-15. – megszervezik az ODA észak-erdélyi konferenciáját
1945. március 6. – szovjet nyomásra ODA-kormány kerül Románia élére, a kormányfő Petru Groza
1945. március 15. – a román adminisztráció visszatér Észak-Erdélybe

1944 decemberében a Központi Tanácsadó Testületben felmerült, hogy össze kellene hívni „Észak-Erdély parlamentjét.” Végül az ODA észak-erdélyi konferenciájára 1945. február 12–15. között került sor, a román kormányválság kellős közepén. Ekkor ugyanis Bukarestben fegyveres összetűzéseket provokált ki az RKP a Rădescu tábornok vezette katonakormánnyal szemben, mivel az RKP azt követelte, hogy az mondjon le, és adja át a helyét egy ODA-kormánynak. 1945. február 13-án „általános helyeslés és szűnni nem akaró taps” közepette Jordáky Lajos beszédet mondott Kolozsváron, a Központi Tanácsadó Testület kongresszusán. Beszédében legelőször a munkásegységfrontot méltatta. Kitért az erdélyi földkérdésre is, úgy vélte, nem szocializálni kell, hanem földosztással az ipar és a kereskedelem fellendítéséhez kell hozzájárulni. Beszédét végül az észak- és dél-erdélyi menekültek (internáltak) ügyével fejezte be, mielőbbi megoldását követelve a szerinte tarthatatlan helyzetnek.[7]

Végül az ODA Központi Tanácsadó Testületének konferenciája létrehozta az ODA Észak-Erdélyi (Központi) Végrehajtó Bizottságát is, amely ténylegesen egy autonóm kormány csíráit jelentette. A „kormány” élén, mint társelnökök, ifj. Teofil Vescan és Jordáky Lajos állottak. Ez alatt a pár hónap alatt jelentkezett az a nézet is – főleg egyes szektás kommunistáknál, akik kisebbséget alkottak még a párton belül is – hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottsági rendelet hatására – amely kitiltotta a román közigazgatást – Észak-Erdélyben létrehozható a proletariátus diktatúrája, egyfajta Észak-Erdélyi Tanácsköztársaságként.[8] Ezzel a túlzó törekvéssel polemizált Jordáky, az általa szerkesztett Szakszervezet című folyóiratban: „Nagyon tévednek azok, akik elhiszik a félénk kispolgár véleményét, amely szerint itt szocializmus, vagy pláne kommunizmus van. Szó sincs erről. Itt polgári-tőkés társadalom van, természetes azonban, hogy a dolgozó osztályoknak a demokratikus szabadságjogok maximumát kell kikövetelniük. Természetes az is, hogy a szabadságjogok alapján a munkásságnak nemcsak joga, de kötelessége belenézni a termelésbe, ellenőriznie, s ott ahol szükséges, irányítania is kell azt.”[9]

A Központi Tanácsadó Testület utolsó, 1945. február 28-i ülésén Jordáky felvetette a Testület feloszlatását, mivel céljukat elérték, létrehozták a Központi Végrehajtó Bizottságot. Jordáky javaslatát elfogadták, és megszüntették a testületet.[10]

Mielőtt azonban a létrehozott „minisztériumok” munkához láthattak volna, Bukarestben és az ország életében gyökeres fordulat következett be. Egy bukaresti fegyveres tüntetés – a kommunisták provokálták az összetűzést – után, 1945. február 27-én Bukarestbe érkezett a szovjetek teljhatalmú biztosa, Andrej Visinszkij, akiNicolae Rădescu tábornok, kormányfő eltávolítását követelte, helyette pedig ODA-kormány kinevezését, Petru Groza vezetésével. Miután a román király vonakodott ezt a lépést megtenni, Visinszkij 1945. március 5-én fenyegetően kijelentette, ha a király nem Petru Grozát nevezi ki miniszterelnökké, akkor nemcsak Észak-Erdélyt veszítik el végérvényesen, hanem: „nem felelhetek azért, hogy Románia, mint független állam fennmarad.”[11] A kormányválság következtében a király rákényszerült Petru Groza kormányfővé való kinevezésére, cserébe Sztálin 1945. március 8-i táviratában engedélyezte Grozának, hogy Észak-Erdélybe ismét bevonulhasson a román közigazgatás.[12]

A román adminisztráció kolozsvári visszatérésének ünnepélyes aktusa az 1945. március 13-i „kihelyezett kormányülés” volt. A kormányülést követően a kolozsvári Fő téren nagy tömegeket megmozgató gyűlést tartottak. A kormány tagjai mellett Mihály román király, Visinszkij, a román és a szovjet hadsereg több tisztje, valamint a kolozsvári ODA vezetősége helyezkedtek el a dísztribünön. Ezen az 1945. március 13-i gyűlésen az ODA Észak-erdélyi VB nevében Jordáky magyar nyelvű beszédében üdvözölte a visszatérő román közigazgatást.[13] Jordáky mellett beszédet mondott még Teofil Vescan ODA VB társelnök, Groza miniszterelnök és Visinszkij.

A román kormány kolozsvári díszszemléjével pedig az észak-erdélyi baloldali önszerveződés, az autonómia korszaka is lezárult. 1945 márciusától az erdélyi magyarság érdekeinek képviseletét már nem önálló szereplők és intézményes keretek intézték, hanem a Román Kommunista Párt/Munkáspárt párttagjai, vagy azzal szorosan összefonódott „nemzetiségi káderek.”

A két világháború között működő, a magyar baloldali, kommunista kapcsolatokkal is rendelkező Magyar Dolgozók Országos Szövetségéből nőtte ki magát 1944 októberére az immár szélesebb, ún. népfronti – vagyis soraiban a „haladónak” tekintett polgári, illetve egyházi, vallásos elemeket, középparasztokat is tudó – Magyar Népi Szövetség (MNSZ). Az MNSZ 1944 végétől a teljes erdélyi (romániai) magyarság politikai képviseletének jogát magának vindikálta, emellett kezdetben az erdélyi magyar társadalom baloldali átformálását is propagálta. Később a román adminisztráció túlkapásai következtében sérelmi politizálást folytatott, ezen sérelmeket tematizálta Bukarestben. Az inkább „magyarnak” tekintett Kurkó Gyárfás elnököt – aki a magyar szövetkezetek és önálló magyar intézmények létét támogatta – 1947-ben el is mozdították pozíciójáról, majd az MNSZ 1953-ban meg is szűnt létezni. 1944–1953 közötti létezése során az MNSZ a magyar érdekek képviselete és a Román Kommunista Párt útmutatásaihoz, határozataihoz való feltétlen hűség pozíciói között ingadozott.

Az 1944 októbere és 1945 márciusa közötti időszak az önszerveződés időszaka. Miután 1944 végén a magyar közigazgatás visszavonult a területről, a román közigazgatás pedig (kezdetben) bevonult, ám a félkatonai alakulatok – amelyeket együttesen Maniu-gárdáknak ismerünk – által elkövetett atrocitások következtében a szovjetek kiutasították a román közigazgatást. Így a közállapotok és a fegyelem biztosítását az egyenruha nélküli, csak karszalaggal rendelkező Városi/Megyei Őrségek biztosították. Ezen őrségek általában a helyi közigazgatásnak voltak alárendelve, leginkább a munkáspártokhoz köthető, lojális kommunisták vagy szociáldemokraták voltak a tagjaik.

Ekkorra már lezajlott 1944 telének egyik legemlékezetesebb akciója, a fahordás. Ekkor a kolozsvári közintézmények kifűtése, tűzifával való ellátása a várost igazgató Szakszervezeti Tanács tevékenységéhez fűzhető. 1944 telén a város lakossága megmozdult: munkások, értelmiségiek, nők, férfiak hosszú sorokban, egymásnak adogatva hozták be a városba a környék erdőiből kitermelt tűzifát. Az akció a vasúti munkások kezdeményezésére indult, végül aztán a város teljes lakossága részt vett benne: „Hatvanéves öreg munkások és tizenéves, didergő református és katolikus gimnazisták adtak egymásnak találkozót ünnep szombatján a Szabadság-tér sarkán” – írta a Világosság tudósítójaként az eseményről a munkásíró, Nagy István.[14]

Ugyanerről az eseményről kicsit bővebben írt pár nappal később a sajtó: „A Kommunista Párt és a szakszervezetek felhívására közel tízezer férfi és nő indult el gyalogszerrel, már a korareggel Kolozsmonostor felé, ki a szentjánoskúti erdőbe, hogy önkéntes közmunkával biztosítsa a kórházak, iskolák és gyermekotthonok tüzelőfáját. Kézikocsik, hóstáti és monostori földészek szekerei, gyári járművek, CFR-gépkocsik sorakoztak fel egy völgyben s a rengeteg ember a hegygerincről le a járművekig hosszú láncokban csúsztatta kézről-kézre a fát. Munkások, földművesek, kisiparosok között egyetemi tanárokat, diákokat, orvosokat láttunk s a közigazgatás vezetői is vállukon fával jöttek haza, úgy, mint a többi tízezer ember.”[15]

1945 februárjára az élet szinte teljesen visszarendeződött a már megszokott kerékvágásba. Még 1944 októberében, Kolozsvár szovjet megszállását követő első napokban a szakszervezeti vezetők intézkedtek arról, hogy a városban ismét újraindulhasson a vezetékes víz- és áramszolgáltatás.[19] Ezek az első hetek – amellett, hogy a szovjetek atrocitásokat követtek el és elhurcoltak civileket – a közösségi érzésről, az önszerveződésről szóltak. A korábbi időszak marginalizált politikai csoportja, a munkásság pedig szolidaritásáról tett tanúbizonyságot: például a vasas szakszervezet szakszervezeti vagyonából ingyen kenyeret sütött, amelyet a kolozsvári rászorulók között osztott szét.[20] De igen hamar megszervezték az első népkonyhákat is, a jelentősen megnőtt nélkülözők ingyen ebéddel való ellátás céljából.[21] A magyar adminisztráció visszavonulása után, 10 nappal Kolozsvár szovjet megszállását követően a polgármesteri hivatal és az ideiglenes vezetőség büszkén hirdette: az öt legfontosabb területen (víz, villany, közellátás, közbiztonság és köztisztaság) lassan-lassan helyreállt az élet.[22] Az őszi időszakban pedig a város élelmiszerellátását biztosító sajátos kolozsvári társadalmi csoport, a város keleti külső kerületeit lakó hóstátiak összefogással, közösen végezték el az őszi földműves munkákat.[23] A közmunkával a városi helyreállítást, valamint a köztisztaságot tartották fenn.[24] November közepén például a visszavonuló németek által felrobbantott vasúti sínek helyrehozatalát követően helyreállt a vasúti közlekedés Kolozsvár és Nagyvárad között is.[25] Decemberre a város telefonhálózatát is helyreállították.[26]

A hétköznapok egyhangúságát viszont a szinte hetente egymást követő tömegtüntetések, politikai manifesztációk szakították meg. Az új helyzettel összhangban ezeknek leginkább baloldali (május 1., november 7., augusztus 23. stb.) tematikája volt.

[1] Az elmaradt főtéri nagygyűlés helyett a város öt különböző helyén tartott népgyűlést a kolozsvári demokraták egységfrontja. Világosság 1944. október 31. 1.

[2] Id. Teofil Vescan Kolozs megyei főispán 796/1944. számú rendelete a szovjet katonai közigazgatás bevezetéséről. In. Nagy Mihály Zoltán – Vincze Gábor (szerk.): Autonómisták és centralisták. Észak-Erdély a két román bevonulás között. (1944. szeptember – 1945. március). Kolozsvár – Csíkszereda, Erdélyi Múzeum Egyesület – Pro-Print Könyvkiadó, 2004, 172–173.

[3] Tibori Szabó Zoltán: The Holocaust in Transylvania. In: Braham, Randolph L. – Kovács András (ed.): The Holocaust in Hungary. Seventy Years Later. Budapest –New York: CEU Jewish Studies Program – CEU Press, 2016. 174.

[4] László Béla: Lepecsételt vagonok – ismertelen útirány. Világosság 1944. november 19., 2.

[5] Uo. 77.

[6] Uo. 79.

[7] „A földosztást örömmel köszöntjük azért is, mert az a román és magyar földműves közeledését jelenti”. Világosság 1945. február 14., 3.

[8] Csatári Dániel: Forgószélben. Magyar–román viszony 1940–1945. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[9] Szakszervezet 1945. február, 49–50.

[10] Az Északerdélyi Végrehajtó Bizottság a román–magyar együttműködés alapján lép harcba a sovinizmus ellen. Világosság 1945. március 3., 3.

[11] Rădulescu-Zoner, Șerban –Bușe,Daniela–Marinescu, Beatrice (szerk.): Instaurarea totalitarismului communist în România. București: Editura Cavallioti, 1995, 68.

[12] Orosz–román fegyverszüneti szerződés. 1945. 10–11.

[13] Románia demokrata kormánya hitet tett az együttélő népek teljes jogegyenlősége mellett. Népi egység 1945. március 15., 1.

[14] Gyerünk fáért! Világosság 1944. december 30., 1.

[15] Közös munka, jókedv és antifasiszta szolidaritás. Világosság 1945. január 2., 2.

[16] Kolozsvár népe törvényerőre emelte a földosztást és a nemzeti jogegyenlőséget. Harmincezer tüntető az Országos Demokrata Arcvonal kormányrajutását követelte a Szabadság-téren. Világosság 1945. február 16., 1.

[17] Határozott „Északerdély parlamentje.” Erdély 1945. február 19., 2.

[18] Uo.

[19] Kolozsváron ismét megindul az élet. Világosság 1944. október 20., 2.

[20] Közösségi szellem hatja át az üzemek munkásságát. Világosság 1944. október 18., 2.

[21] Tizennyolc népkonyhán látják el ízletes étellel a kolozsvári nélkülözőket. Világosság 1944. november 10., 2.

[22] Lázas újjáépítő munka a kolozsvári városházán. Világosság 1944. október 22., 2.

[23] A hóstáti földészek kalákában végzik el az őszi szántást. Világosság 1944. november 9., 2.

[24] Demeter polgármester nyilatkozata a közmunkák megszervezéséről. Világosság 1944. november 15., 3.

[25] Megiindul a vasúti forgalom Kolozsvár és Nagyvárad között. Világosság 1944. november 25., 3.

[26] Újévre elkészül Kolozsvár ideiglenes telefonhálózata. Világosság 1944. december 5., 2.

[27] Kolozsvár népe törvényerőre emelte a földosztást és a nemzeti jogegyenlőséget. Harmincezer tüntető az Országos Demokrata Arcvonal kormányrajutását követelte a Szabadság-téren. Világosság 1945. február 16., 1.