Magyaros estélyikben csillogott az elit, pattogatott kukoricából készült jelmezben szórakozott az ifjúság Erdélyben a két világháború között. A farsang akkor volt igazán sikeres, ha fotó is készült róla.

A cikk a Maszol és az Erdélyi Audiovizuális Archívum Időutazó című közös sorozatának része. Az Erdélyi Audiovizuális Archívum célja az erdélyi és Erdélyhez kapcsolódó audiovizuális örökség megőrzése, az archív felvételek, amatőr fotók és filmek szakszerű gondozása. Megmentendő, megőrizendő archív képekről (fotó, film, videó) itt lehet értesíteni az archívum munkatársait, a már digitalizált fényképek online adatbázisa pedig a rekollekt.ro oldalon érhető el.

Az erdélyi arisztokrácia és polgárság számára a farsangi bál hosszú ideig a párválasztás, a társadalomnak való bemutatkozás fóruma volt. Az 1930-as évek végén és a második világháború első éveiben egyre kevesebbeknek telt fényűzésre, változni kezdtek a párválasztási szokások is, a farsangi bálok mégsem maradtak el, csak átalakultak a békebeli jólét iránti nosztalgia, a nemzeti öntudat ünnepévé.

A farsangi bálokat különböző egyesületek szervezték, legtöbbször jótékonysági céllal: a bevételt olyan szegény diákok vagy árvák segélyezésére fordították, akik kimaradtak a mulatozásból. Voltak hagyományos, estélyiruhás „úri mulatságok”, jelmezbálok, és divatba jött a „magyar bál” is. Ilyent szervezett a 1941-ben a Kolozsvári Atlétikai Klub is, a Fotofilm felvételeivel pedig a Magyar Világhíradó is beszámolt róla:

„A mai bál szerepe már nem a házasságok összeboronálása. Régen csakis a bálok adtak alkalmat arra, hogy az ifjúság egymást megismerje. Ma már azonban más a helyzet... Lányok és fiúk együtt ülnek az egyetem padjain, együtt „gürcölnek" a hivatalokban, – sport, kirándulások, mind megannyi alkalom arra, hogy egymást felleljék” – írja 1938. február 24-én a Keleti Újság.

Ennek ellenére a báli szezon főszereplői továbbra is a nők voltak: a szervező, ruhát tervező kreatív és egyben felelős „bálanyák”, és a fotóriportok főszereplői, az elsőbálozó lányok. Évente három hónapon keresztül, januártól márciusig a sajtó közzétette a bálok időpontjait és felhívásait, majd beszámolt az eseményekről. A két világháború között Kolozsvárról szerkesztett Keleti Újság című romániai magyar napilap 1936-tól vasárnapi képes melléklettel egészült ki, amelyben a világ történelmi eseményeiről (pl. Hitler, Mussolini találkozóiról), a legújabb vívmányokról (pl. újonnan felavatott óceánjáró), a legújabb látványosságokról (pl. egy hollywoodi film vagy filmcsillag) és a helyi eseményekről közöltek fotókat. Az átvett sajtófotók mellett felbukkannak a lapban a kolozsvári műtermi és amatőr fotósok képei, névsorukat összeállítva valójában a korszak fotóriportereinek a lajstromát kapnánk. A műtermek közül a Fotofilm munkái mellett gyakran fordulnak elő a Sárdi fotó termékei, reklámjai, különösen a farsangi bálokról szóló tudósításokban. A Sárdi fotó műteremről azonban kevés információt találni, szívesen fogadunk bármilyen kiegészítést olvasóinktól.

A farsangi időszak nem csak bálozóknak, hanem a fotósnak is jó reprezentációs lehetőséget jelentett. Sárdi Elemér a téli lapszámokban „A Szépasszonyok fényképészete” címen hirdette Ferdinánd király (Híd) utcai műtermét, többek között a Magyar Színház primadonnája, Ürmössy Magda egészalakos, estélyis portréjával (jobbra).

Míg mások mulattak, a fotóriporter, aki nem csak a műtermi beállított képekhez, hanem a spontán beállításokhoz is értett, dolgozott.

Az újságíróknak ezzel szemben egyetlen fontos feladatot kellett teljesíteniük, és már át is adhatták magukat az éjszakának: „A báli tudósítás lényege természetesen a névsor. A többit, a „szószt”, ahogy szerkesztőségi nyelven mondják, bármelyik jófantáziájú riporter hozzá tudja írni „hasból” is. A névsor lényege az, hogy teljes legyen. Mert jaj annak a báli tudósítónak, akinek a névsorából egy ifjú hölgy neve kimaradt.” (1940. február 11.)

Január-februárban a színházi beszámoló, a divattippek, a receptek is a farsanghoz kapcsolódnak az újságban. A háború előtti években a szerkesztők megpróbáltak egyensúlyt teremteni a párizsi és hollywoodi mintájú csillogás és a „Szegények vagyunk, de jól élünk!”-típusú önvigasztalás között: „Hogy ha nehezek is viszonyaink, ha bajjal, kínlódással élünk is, kedélyünket azért még nem veszitjük el. Egész heti robot után szombat este kicsípjuk magunkat, elővesszük a háromszor átalakított báliruhát és „farsang van“ jelszóval bálba megyünk. Nagyon fontos, hogy hangulatunk megmaradjon.”(1938. február 14.)

Az „elitbálok” mellett, mint amilyen például a Kolozsvári Atlétikai Klubé, nyomdászbálról, iparos bálról, sőt az első postásbálról számol be a Keleti Újság. „Nem szabad elmulasztani azt a kedvező alkalmat, hogy a hivatali ablak mögött oly zordan és fensőbbségesen elzárkózó postáskisasszonyokat egyszer mi, közönség is amúgy istenigazában megtáncoltassuk.”

A hagyományos kolozsvári szezonzáró eseményt 1939-ben azzal népszerűsítik, hogy híres amerikai filmproducer vesz majd részt rajta „új filmcsillagok felfedezése érdekében.” „Mivel a nevezetes férfiú még a rendezőségnek sem árulta el, hogy jelmezben fog-e megjelenni, vagy anélkül, ajánlatos minden vonalon résen lenni, mert az est bármely pillanata döntő lehet egy-egy karrier kialakulásában.” (1939. február 15.)