Lebombázott és újjáépített családi ház, ingázás közben kötött ismeretségek, a kolozsvári Gyerekváros rénszarvasai, tévé tetejére állított karácsonyfa, házi fotólaborok és a forradalom: a Ceaușescu-korszak és a rendszerváltás utáni első évek karácsonyaiban mindez benne van. A válogatás két meglepetést is tartalmaz 1989-ből: egy igazán „sűrű” marosvásárhelyi utcai fotót és egy különleges videofelvételt a forradalmi lázban égő Kolozsvárról. Az Erdélyi Audiovizuális Archívum családi fényképeket, hozzájuk tartozó történeteket, szövegeket, illetve korabeli illusztrációkat gyűjtött, és rendelt egymás mellé, így rajzolta ki a város téli ünnepkörhöz kapcsolódó „idővonalát” 1900-tól a jelenig. A 20. század elejének kolozsvári karácsonyi hangulatát itt, a második világháború előtti és utáni téli ünnepeket pedig itt mutattuk be.

Az Erdélyi Audiovizuális Archívum célja az erdélyi és Erdélyhez kapcsolódó audiovizuális örökség megőrzése, az archív felvételek, amatőr fotók és filmek szakszerű gondozása. A Maszol válogatássorozatot közöl az Erdélyi Audiovizuális Archívum 100 év karácsony. Kolozsvári kép-történetek a 20. századból című kiállításának anyagából (kurátorok: Blos-Jáni Melinda, Mira Marincaș, Ferenczi Szilárd, Újvári Dorottya). A kiállítás 2018. január 10-ig látogatható a Sapientia EMTE kolozsvári, Tordai úti épületében.

A Dolgozó Nő az államszocialista Románia legjelentősebb, legigényesebb női magazinja volt. A folyóirat címlapjai a kor lenyomatai, egy olyan magazint képviselnek, mely egyensúlyozott a központi szabályok és a „kiskapuk” megkeresése között. A címlapok alakulásának, változásainak íve a romániai társadalmi, politikai helyzet tükröződése, a kultúra, propaganda és cenzúra helyzetét láttatja a különböző időszakokban. A folyóirat második korszakának kezdetét Sztálin halála jelezte. Az ötvenes évek második felétől a fotó válik dominánssá, a képekből eltűnik a pátosz. Köznapi témák jelennek meg, életképek, családi jelenetek, a szabadidő, a nyaralás, a családi sport, a játék egyre fontosabbak lesznek. A karácsony csak nyomokban tűnik fel, felsejlik egy-egy fenyőág, gömb által. A tél a család, a téli sportok időszaka, amikor együtt örül a család. Az újév kezdete, illetve a szilveszter éj az évszak legfontosabb pillanata, a szilveszteri menü, smink és ruházat egyaránt központi témák. Ez a képi világ egészen a hetvenes évek közepéig jellemző. (Tóth Gödri Iringó kutatásai nyomán)

„Pleşa Anna (szül. Bálint), Bálint Anna és Ferenc egyetlen lánya. Született 1956-ban, Kolozsváron. A kép a Donáth úti házukban készült, 4 éves korában. Az Arta jucăriilor-ban dolgozott, 2-3 évig karácsonyfa gömböket festett, majd irodai munkába került.”

„A képen látható személyek: Id. Medvéssy Lászlóné Herzeg Ida, és lányai: Almășan Fábiánné Medvéssy Iboly és Losonczy Mihányné Medvéssy Erzsébet. A kép bal szélén van dédnagymama, három lánya volt, de a képen csak kettő látszik. Egyiküknek Losonczy Mihály volt a férje, akit ma vívóként ismernek.  Losonczy Erzsébet férje mészáros volt, Iboly néni férje pedig kereskedő volt, és örmény-román származású. Nekik bodegájuk volt az Egyetem utcában, azon a sarkon, ahol most a TIFF-ház van. A Jókai utcában laktak, s a Virág utcai kijáraton keresztül vitték át a kész ételt a bodegába. Ez egy lábonálló volt, délben oda mentek a hivatalokból falatozni az emberek. Medvéssy-bodegának hívták.”

„Ez a mi első karácsonyunk. Férjemmel, 1963-ban, s itt is van egy kutya, Csutika. Ez a ház az állomásnál volt, lebombázták 1944-ben. Amikor lebombázták a házat, anyámék nem voltak otthon. S a nagybátyám a kerekdombon volt egy élelmiszerüzletben, ott dolgozott. Amikor megtörtént a bombázás, az a kiskutya elrohant a nagybátyámhoz a kerekdombra, messze, amerre szoktak menni gyalog sétálni, és húzta a nadrágját a nagybátyámnak, hogy jöjjön. Így megtudta, hogy valami baj van.

A bombázás után apám a Sétatéren a Státuszházakban kapott lakást, közösen valakikkel. Megteltek poloskával, nem lehetett kiirtani. Aztán kaptak kölcsön annyi pénzt, hogy költözzenek vissza, újra tudták építeni az állomás melletti házat. Amikor a nagyszülők meghaltak, akkor a házat eladtuk, de kutyástól együtt, azt eladtuk, és átjöttünk a nyárfasorba. A kutya nagyon szerette a rumos csokoládét, aztán egy darabig vittünk neki, valahányszor meglátogattuk.”

„A képen 14 éves voltam. Keveseknek volt otthon fényképezőgépük, nem sokat fényképezkedtünk. Nekünk 1972-ben lett fényképezőgépünk, amikor a lányom született.” (Gabriella Leu jelenleg Albertirsán él, és Kolozsvár történetéhez kapcsolódó fényképeket tesz közzé az igencsak népszerű Facebook-oldalán.)

Barazsuly Gerő 7 éves magyarlónai fiú több évben is meglátogatta a kolozsvári Gyerekvárost, amely akkor a Széchenyi/Mihai Viteazul téren volt. A téren rénszarvason, gyerekautóban és Mikulásokkal lehetett fotó-emléket készítettni. A fényképész moziba illő jelenetet ragadt meg: a fiú cowboy öltözetben vezeti a rénszarvasokat.

Ez a fénykép egy különösen összetartó osztályközösség albumából származik. 1957-ben ballagtak el a Református Kollégium diákjaiként, a tizedik osztály végén. Az albumot 1967-ben Szabó T Attila készítette a 10 éves osztálytalálkozó alkalmából, és azért ajándékozta az osztálynak, mert elhatározták, hogy a két végzős osztály 1968-tól évente együtt rendezi meg a találkozóit. Az osztályok, sőt a megözvegyült feleségek azóta is összetartanak; az idén rendezték meg ilyenformán Kolozsvárott a 60. osztálytalálkozót és ekkor alapították „okosan viselkedő” tanáraik emlékére a „Gyűjtsd a Tudást” ösztöndíjat. Az 1967 után szervezett találkozókon a résztvevők újabb fotókkal vagy bejegyzéssel gazdagították az albumot. Így kerülhetett az albumba ez a karácsonyi fotó is.

„Édesanya, Medvéssy Erzsébet, matematika tanárnő volt, és lehúzott 20 évet ingázással, csak azután került be Kolozsvárra. Sokat ingázott Jegenyére, ahol a vonattól 4–5 kilométert kellett gyalogolnia. Sokan ingáztak, sok ismerősünk van arról a vonatról. Édesanyáék végigélték a pionírkorszakot, a legelőtakarítást, minden héten szombat délig tanítottak, s vasárnap gyakran vissza kellett menni kultúrprogramot szervezni. Édesapa tanítóbácsi volt, ő is ingázott, Jegenyén ismerkedtek meg. Aztán bekerült Bácsba.”

Január 21-én a Gyerekvárost kereste fel a család.

„A kis bébit elhozta a Jézuska, nagy az öröm a családban. A karácsonyfát tömbházlakásban állították a tévére.”

A fényképet Killyéni Péter atlétikaedző készítette, aki amatőr fényképész volt, saját kis házi fényképlaborral. A kép a Papp és Killyéni család karácsonyán készült, a két család egy kolozsvári belvárosi bérházban lakott, három generációs családként: Papp Miklós nyugalmazott főügyész, később jogtanácsos, felesége Mária nyugdíjazott bírónő, később jogtanácsos. Ugyanitt lakott két lányuk, Gyöngyike és Hajnalka, illetve előbbinek családja, Killyéni Péter férje és András fia. „Rengeteg régi üvegdíszünk volt még az 1960-as évekből, ilyenkor a család mindig együtt volt, emlékszem édesanyám és nagynéném főztek, finomabbnál finomabb falatokat. Nagytatám szánkón vitt ki a Sétatérre, s mire hazaértünk, már nagy meglepetésre jött az angyal.” (Killyéni András közlése)

A hetvenes évek második felétől beköszöntő, intenzíven Ceaușescu személyi kultuszára koncentráló korszakkal szinte „minden” eltűnik a folyóiratból. Többnyire eltűnik az irodalom, a szabadidő, az értékes kultúra és eltűnik maga a nő. A cikkek a párttitkárt és a pártot dicsérik, a megvalósításokat, a címlapokon is a vezetőt látjuk: télen, nyáron, kültérben, beltérben, életképszerűen, portrén. A nyolcvanas években a decemberi címlapokon már csak ritkán a nőt, többnyire Ceaușescut vagy a Ceaușescu-házaspárt látjuk, gyönyörű bundákban, akár szánon, a tél szépségeit bemutatva a szegény dolgozó nőknek. (Tóth Gödri Iringó kutatásai nyomán)

„Mikulásjárás az óvodában 1988 körül. Lányom itt sólyom egyenruhát visel. Sok jóra nem emlékszem abból a korszakról, a gyermekekkel nagyon nehéz volt, más volt megszervezni a karácsonyt. Szombaton mindig dolgoztunk, azt se tudtuk, hogy éjszaka tésztát csináljunk, vagy a töltött káposztát rakjuk össze. Álltunk sorba húsért, álltunk sorba mindenért. Nem volt könnyű dolog. Nem volt annyi szórakozási lehetőségünk, örvendtünk, ha a család össze tudott ülni. Az emberek segítőkészebbek, összetartóbbak voltak. A tasakban cukorkák vannak és egy alma. A narancsért sorba kellett álljunk. Annak idején a Herbák cipőgyárban dolgoztam, és ott volt egy Alimentara, aminek a hátánál álltunk sorba a banánért és a narancsért. Csokoládé vagy nápolyi szelet inkább volt, de kevés.”

„Utolsó rendszerváltás előtti karácsonyunk. Bár ezen a képen nem egyértelmű, a mi hajnal-negyedi tömbházunkban mindig olyan meleg volt, hogy rövidujjúban tudtuk várni az angyalt. A következő évben nagyszüleimnél karácsonyoztunk, és sokkal több ajándékot hozott az angyal, mert az épp disszidált unokatestvérünk is eljött Svédországból.”

A „sűrített történelem” példája: kidobott karácsonyfa, golyólyugatta villanyoszlop, a háttérben pedig a szocializmus városépítészete, olyan épületek, amelyeknek elítéltek ásták az alapjait.

1989 decembere, Kolozsvár. Szabó Imre és Hajdu György segélyt szállítanak Magyarországról Kolozsvárra.

„1992-ben már egyetemista voltam, Budapesten laktam az Eötvös Collegiumban. Az itt látható lakás a szombathelyi szomszédaink, a mindig mosolygós Kiss család otthona a Széll Kálmán utcában, minden karácsonykor áthívtak magukhoz, a kezdettől fogva nagy szeretettel fogadták a mi erdélyi családunkat, ma is tartjuk a kapcsolatot, ha arrafelé van író-olvasó találkozóm, mindig eljönnek.

A magyarországi karácsonyok nyolcvanhéttel kezdődtek számomra, 15 évesen, december 19-én kerültem át a családommal Magyarországra (útlevéllel). Az első karácsonyt Budapesten töltöttük a nagybátyámék hegyi lakásában, a lábunk alatt ott volt az egész gyönyörű Budapest, de otthonunk nem volt sehol az ég alatt. Viszont ott lettem először angyal – a felnőttség borzongató szépsége volt ez, hogy eszkábáltam tollseprű-szárnyakat, és fehér lepedőből ruhát, és a pár éves unokatestvéreim kijöttek a lépcső tetejére, én meg a hosszú lépcső aljából integettem nekik, el voltak bűvölve, és persze én is – megtanultam, hogy nemcsak angyalt várni jó, de angyalnak lenni is. Csoda volt, torokszorító öröm. Ajándéknak egy kókuszdiót vettem a családnak, csak arra volt pénzem, arcot rajzoltam rá, soha nem ettük meg, még évek múlva is megvolt, mint a jólét és a bőség mementója. Egy évvel később életünk legcsodálatosabb ajándékát hozta édesapám valahonnan egy külföldi konferenciáról, egy igazi nagy szintetizátort – rettentően vágytunk rá, mert egy mini-szintetizátort láttam már Kolozsváron; én is vettem aztán később egy ilyen elektromos zongorát a gyerekeimnek. A karácsony életem középpontjában áll gyerekkorom óta, a nagycsaládi közös éneklés és az ünnepi béke velem lesz, amíg élek.” (Szabó T. Anna közlése)

„1993 novemberében születtem, úgyhogy szinte az angyal hozott. Ma is emlékszem a kedvenc karácsonyi tárgyamra, egy rugózó sapkájú Mikulásra, ami egyben fadíszként is szolgált. Néha le is vehettem, ha megígértem, hogy nagyon vigyázok rá, mert az angyal vissza kellett vigye magával, amikor elvitte a fát. Az akkori monostori lakásunk hangulata ezeken a fotókon keresztül maradt meg az emlékeimben, a vörös és nagyon nehezen elhúzható bársonyfüggönyökkel együtt. Az 1990-es évek karácsonya tehát nekem az otthont, a családot és a különleges díszeket jelenti, amik csakis egy varázslatos lény tulajdonai lehettek.”