Pérez Báez és munkatársai – akik az őslakos nyelvek eltűnését kutatják – 245 nyelvőrző szervezet munkáját tekintették át világszerte: a megfigyelt programok mintegy egyharmada a kisebbségi nyelvek oktatásában látja a probléma megoldását. A legtöbb nyelvőrző program célja a nyelvet beszélők számának növelése, olykor a vágy az, hogy megakadályozzák a teljes kihalást és egy-egy közösségen belül megőrizzék a nyelvet. Iskolai különórákon, illetve speciális nyelvi kurzusokon tanítják az érintett közösségekhez tartozó gyerekeket és a felnőtteket az eltűnőben lévő nyelvekre. Akadnak, akik a médiába helyezik a bizalmukat, és a televízió és az internet (például nyelvoktató oldalak és programok) segítségével próbálják elérni, hogy minél többekhez eljussanak ezek a nyelvek. 

A többségi társadalom részéről azonban ma is tapasztalható megkülönböztetés: Ausztráliában például az orvosok és az őslakos páciensek közötti kommunikációs nehézségek sokszor akadályozzák a megfelelő ellátást. A brazil iskolákban egészen az 1980-as évekig tilos volt a nem portugál nyelven történő oktatás, Arizona államban pedig még ma is kizárólag az angolt használhatják tanulmányaik során a diákok – annak ellenére, hogy egy amerikai felmérés szerint jobb nyelvi képességekkel rendelkeznek a kettős anyanyelvű gyerekek.

Ezzel együtt néhol mégis javulni látszik a helyzet: Új-Zélandon például az utóbbi években reneszánszát éli a maori nyelv – a helyi közösségek ráeszméltek, mennyire gyorsan pusztul a nyelvük, ezért nagy hangsúlyt fektetnek az újjáélesztésére, igyekezetük pedig kifizetődni látszik. Pérez Báez úgy véli, a nyelvek sokszor nem tűnnek el, inkább csak „téli álmukat alusszák”, és a közösségek képesek felébreszteni őket, ha kellő energiát fektetnek bele.