Egy másfajta gondolkodás, másfajta politikai és kulturális szemlélet arra is jó, hogy másként lássuk a saját társadalmunk problémáit, és azt, hogy milyen megoldások kínálkozhatnak ezekre. Andrew Dawson ügyvéddel, az Európa Tanács Egyesült Királyságot képviselő szakértőjével a bálványosi ET-fórumon beszélgettünk többnyelvűségről, kulturális különbözőségekről, és arról, mit jelent egyazon családhoz tartozni…

Egy korábbi, strasbourgi előadásában azt olvastam, hogy ön a Man-szigetről származik… 

Ez így van, a családom gyökerei odavalósiak több évszázadra visszamenőleg…

… és ha jól tudom, ott a helyi, kelta eredetű nyelv 1974-ben halt ki az utolsó anyanyelvű beszélőjével.  Mit kellene ebből a történetből a többi európai kisebbségi közösségnek megtanulnia, és mi a helyes intézményi megközelítés általában a kisebbségi nyelvek megérzésére?

A Man-sziget lakossága nagyon szegény közösség volt, de nagyon érdekes alkotmányos helyzete is volt mindig: soha nem volt az Egyesült Királyság része, és így az Európai Uniónak sem. Ezt abban a vonatkozásban is mondom, hogy most Nagy Britannia elhagyja az európai közösséget… A sziget a brit koronafüggőségek közé tartozik a viktoriánus időktől fogva. A brit hozzáállás kezdetektől fogva az volt, hogy segítse a szegényebb közösségeket a fejlődésben, de ebbe nem tartozott bele kezdetektől az angol nyelv föltétlen ismerete. Az 1970-es években azonban a törvénykezés megváltozott, és az angol nyelvtanulás kötelezővé vált, ez pedig gyakorlatilag a manx nyelv halálához vezetett. Néhány nemzedék alatt ez a nyelv mesterséges lélegeztetőre került, és rövidesen az anyáról leányra, apáról fiúra örökítése megszakadt.

Én nagyon szerencsés voltam, mert még megismerhettem az 1970-es évek elején az utolsó anyanyelvű beszélőt, hiszen a nagyszüleim utcájában lakott, még gyermekkoromban hallottam őt beszélni, és fel is vettük hangszalagra. Ez erőteljes hatással volt rám. Annál is inkább, hogy 1950-es években a szüleimnek el kellett hagyniuk a szegénysorban élő szigetet, hogy Liverpoolban keressenek munkát, ebben a városban pedig ma is népes Man-szigeti közösség él, amely szó szerint itt szállt le a hajóról elhagyva az otthonát. És mint mindenki, aki távolra kerül szülőföldjétől, a köteléket magam is jobban érzem. A nagyszüleimnek erőteljes hatásuk volt rám, a manx kultúra pedig fontos része annak, ami ma vagyok. Nagyon büszke vagyok brit állampolgárságomra, az az angol közösség pedig, amelyet képviselek, az otthonom. De soha nem tévesztem szem elől azt, hogy az őseim és a kulturális hátterem Man-szigeti. Mindhárom gyermekemnek, például, manx eredetű keresztneve van, és amikor az útleveleinket ellenőrzik a brit hatóságok, akkor mindig megkérdezik, hogy milyen eredetűek ezek a nevek, és amikor elmondom, akkor hatalmas mosoly jelenik meg az arcukon a sziget nevének hallatán.

Igen, ez másfajta viszonyulás, mint amit nálunk tapasztalni lehet…

Amikor az ember Kelet Európába jön, akkor itt egy teljesen más politikával, történelemmel találkozik: azzal, hogy vannak olyan modern nemzetállamok, amelyek alig van száz évesek, és hogy micsoda változásokat hozott a Habsburg Birodalom eltűnése, milyen kérdéseket hagyott maga mögött az első és második világháború, valamint a kommunizmus, és ez milyen nyomokat hagyott az emberekben. Mindez nagyon bonyolulttá és nehézzé teszi a dolgokat, ezáltal – úgy gondolom – senkinek sem szabadna becsapnia magát azzal, hogy a problémák megoldásai könnyűek lehetnek. Számomra mindez a kölcsönös tisztelet gondolatához vezet: próbáld magad a másik helyébe képzelni, és lásd azt, hogy ő, a maga részéről mit tekint problémának.

Az Egyesült Királyság egysége esetében például mindig az a vezérgondolat: gondoskodj arról, hogy a nemzetek és régiók – legyen az Wales, Észak Írország vagy Skócia – szeretettnek és tiszteltnek érezzék maguk. Anglia az Egyesült Királyság lakosságának 85 százalékát teszi ki, ő tehát a „nagyobbik testvér”. Ennek az ára pedig az, hogy többet is fizet azért, hogy a többiek kezdeményezéseit támogassa. Ára továbbá az is, hogy esetenként a „húgok” és „öccsök” irritáló ügyeit is tolerálnia kell. De ha családban akar élni az ember, akkor sokkalta fontosabb az együtt maradás gondolata és az irritáló dolgok menedzselése, hiszen a kötelék, ami egymáshoz fűz bennünket, sokkal erősebbek, mint azok a dolgok, amelyek elválasztanak.

A már említett előadásában hangsúlyozta azt is, hogy az Európa Tanács önkormányzati chartájában nem térnek ki a nyelvi kérdésekre. Erre külön charta van, amely e regionális és kisebbségi nyelvek használatát és védelmét szavatolja. Azonban abba a megközelítés kulturális jellegű, miközben egy kisebbségi nyelv elsőként kommunikációs célokat szolgál. Szükségét látja-e annak, hogy az európai szakértők körében is egyfajta mentalitásváltás következzen be ahhoz, hogy a kettőt egyformán fontosnak tekintsék?

Igen, én több rendben is hangsúlyoztam, köztük abban az áprilisi strasbourgi előadásomban is, hogy a kultúra védelménél tovább kell mennünk ebben a témában. Persze, a kultúra is nagyon fontos, de más elengedhetetlenül fontos dolgok is vannak: például abban segíteni az embereket, hogy kiegyensúlyozott és elégedett állampolgárok legyenek.

És erre ismét egy brit példával szolgálhatok: Cheshire megye, amelyet én képviselek, nagyon népes földművelő közösséggel rendelkezik, rengeteg lengyel munkás is dolgozik ezen a szakterületen. Meglepetésünkre és helyenként megrökönyödésünkre, az út szélén lengyel nyelvű útjelző táblák is megjelentek, amelyekből a helyi lakosság mit sem érthetett, s még kevésbé azt, hogy azok mit keresnek ott… Hát, azért voltak azok oda kihelyezve, hogy a lengyel kamionsofőrök biztonságban tudjanak haladni az úton. És ugyanakkor a helyiek azt is be kellett látniuk, hogy ez szorosan összefügg az ő biztonságukkal.

Mindemellett Nagy Britanniában külön „iparágnak” számított a közigazgatásbeli okiratok fordítása helyi nyelvekre, ami főként a gazdasági megszorítások miatt szorult kissé háttérbe, azonban a fontos iratokat még így is lefordítják. Mert továbbra is létezik az akarat és szándék, hogy a brit állampolgárok egyforma bánásmódban részesüljenek. És ha a cél az, hogy egy kiegyensúlyozott, összeforrott társadalmat hozzunk létre, akkor a demokrácia, egészségügy és biztonság szintjén ilyen jellegű támaszt is kell nyújtani. Természetes elvárás az, ha mindenkit arra kérünk, próbálja megtanulni az angolt, de az államnak is fel kell vállalnia, hogy támogatja az állampolgárt ebben, másfelől esetenként fogódzókat nyújt azon a nyelven is, amely az illető számára otthonos. Végső soron azt kell itt megérteni, hogy mi mind együtt vagyunk benne ebben a történetben, és így az a változat nem létezik, hogy „mást nem fogadok el, csak az én verziómat”.  

Van egy olyan szakterület, amelyen egyáltalán nem másodlagos az, hogy valaki megérti-e vagy sem mindazt, ami közölnek vele, és ez az egészségügy. Az utóbbi időben több olyan kórházi konfliktusról is tudunk, amelyben a páciensnek hátrányos megkülönböztetésben volt része, vagy nem kapott megfelelő ellátást amiatt, hogy hiányos volt az ország hivatalos nyelvének ismerete. Erre a helyzetre létezik törvény, de nincs még módszertana, a másik állandó érv a „megoldás” költséges volta. Hogy lehet meggyőzni a hatóságokat arról, hogy az egészségügyben ez nem egy olyan szempont, aminek számítania kellene?

Elnézését kérem, hogy nem a helyi példát boncolgatom tovább, de van erre egy nagyon jó kanadai párhuzam. Kanadában él egy nagyon erős, francia nyelvű közösség, az 1970-es években pedig arról döntöttek a hatóságok, hogy a teljes állam kétnyelvű legyen. Mi volt ennek az eredménye? Hát az, hogy amikor a quebeciek megszervezték a függetlenségi referendumot, nem volt sikere. Néhány kiegyensúlyozott és elfogadó nemzedék felnőtt azóta, amely megszokta, hogy még a kanadai dolláron is kétnyelvű a felirat.

Úgy gondolom, hogy annak az ára, hogy a másik közösség elfogadható törekvéseit nem vesszük figyelembe, egy nagyobb vágy lesz a szeparációra. Annak ára pedig, hogy segítünk neki abban, hogy az elfogadás által a társadalom részévé váljon, egy teljesebb integráció lesz.

Az egészségügyben egy ilyen fajta támogatás hiánya akár életveszélyt is jelenthet, és úgy gondolom, hogy egyetlen állam sem vállalhat szerepet abban, hogy állampolgára kevésbé érezze jól magát, vagy abban, hogy az illetőnek ne legyen esélye megkapnia a megfelelő orvosi ellátást. Az angol politikában van erre egy kifejezés erre: „érdemes-e kifizetni az árát”? És én úgy gondolom, hogy ebben az estben ezt az árat nem érdemes kifizetni. Ráadásul, itt egy alapvető emberi jogról is beszélünk.

Az utóbbi száz évben nálunk a legégetőbb vitatémák egyike a helységnevek két- vagy többnyelvű feliratának kihelyezése volt, de a magyar nyelvűeké különösen nagy gondot jelentett. Mit gondol ezek hasznáról, használatáról? Többet jelentenek-e ezek annál az egyszerű állásfoglalásnál egy közösség részéről, miszerint „hé, én is itt vagyok, és ezzel jó lenne számolnod”…

Nagyon sok minden benne van ezekben a feliratokban. Néhány mérföldre az én otthonomtól, Wales-ben, azt észrevételezhettem, hogy a kétnyelvű, angol és walesi feliratokban a megfogalmazások néhol csak kevéssé térnek el a másik nyelvben, más esetekben pedig viszont gondolkodtam, hogy ez az elnevezés honnan is származhat? És igen, egy angolul beszélőt még irritálhat is a walesi felirat. De aztán az ember fogja magát és felnő, és rájön, hogy ez szerves része annak, ami a walesi identitás. És tulajdonképpen az én kötelességem megérteni, amikor ezekkel találkozok, hogy mi is azoknak a helységnéveknek az eredete.

Viszont,  amit meg kell értenünk ebből a példából, az az, hogy mindenik ország más, mindenik kisebbség más, ahogy a kulturális háttér is különböző. És mindenik helyzetben mást és mást jelent a jó megoldás: ami Walesben működik, nem valószínű, hogy itt is működne. A történelem és a kultúra szeretete sok mindenben segíthet. Persze, felnőni egyáltalán nem egyszerű, de a kölcsönös tisztelettel ezt elkezdetjük, és ismét csak azt tudom mondani erre: próbáljuk meg beleképzelni magunkat a másik helyébe. És ha az illető társadalom egyetlen család, akkor ennek az empátiának működnie kell.