Paul Bilbao Sarria, a Spanyolország részét képező Baszkföld egyik civil ernyőszervezetének vezetője szerint egy jogaiért küzdő kisebbségi közösségnek mindenekelőtt kitartónak kell lennie. Még ha értelmetlennek is tűnik a küzdelme, nem szabad feladnia jogai követelését, illetve az őt érő sérelmek folyamatos szóvá tételét. Azt is megkérdeztük tőle a bálványosi ET-fórumon: milyen üzenettel oldaná a románok félelmeit a magyar autonómiakövetelésektől? Interjú.

Az európai uniós csatlakozása előtti időszakban Románia két fontos, a kisebbségvédelem tekintetében jelentős európai dokumentum szabályozásait is beemelte jogrendjébe. Gondolok itt az európai kisebbségvédelemi keretegyezményre, valamint a regionális és kisebbségi nyelvek európai chartájára. Azóta azt tapasztaljuk, hogy az ezek tiszteletben tartását monitorozó országjelentések a hiányosságok orvoslásának egyazon ajánlásait ismétlik meg újból és újból. De semmi nem történik. Mit tehet egy kisebbségi közösség, hogy az illető ET-tagállamot további lépések megtételére sürgesse?

Továbbra is kitartónak, meggyőzőnek kell lennie. Mert bizonyos kérdésekben mi is ugyanazokkal a problémákkal küszködünk: a baszk nyelv tekintetében ugyanezt teszi a spanyol állam. Mi az említett európai charta ötödik jelentésénél tartunk, és azt tapasztaljuk, hogy a szakértői bizottság, valamint a miniszterek tanácsa ugyanazokat az ajánlásokat tette az első négy alkalommal is. Van, aki azt mondja, hogy semmit nem lehet tenni az előrelépésért, de ez nem igaz. Továbbra is ugyanúgy el kell mondanunk, hogy az állam nem teljesíti az ajánlásokat. És mindezt azért, mert az államok időnként azt gondolhatják, az elég is, ha ratifikálták az illető dokumentumot. Ha sem a keretegyezmény, sem a charta tiszteletben tartásának nincs kötelező jellege, és az állam látja is, hogy semmi nem történik, ha nem teljesíti a benne foglaltakat, nekünk akkor is el kell ezt mondanunk újból és újból. Románia és Spanyolország is hajlandóságot mutatott ezek betartására az Európa Tanács tagjaiként, de nem teljesíti vállalásait.

A civil társadalom képviselőjeként is fontosnak tartom a jelentések elkészítését, a szakértői bizottság helyszíni látogatását és az adatgyűjtést arról, hogyan is viszonyul az Európa Tanács illető tagállama valójában ezekhez a jogokhoz. Mert különben azt mondhatja, hogy betartja ezeket a jogokat, holott nem ez az igazság. Hallgattam éppen, hogy mit mondanak itt, Bálványoson a magyarok és románok viszonyáról, és azt hiszem, hogy ez némiképp hasonlít a spanyolországi helyzetre.

Bálványosi előadásában szemléletes példát hozott fel arra, hogyan kellene használni a kisebbségi nyelveket a közigazgatásban: azt mondta, ha önt itt, Székelyföldön letartóztatnák, akkor európai polgárként joga lenne tolmácshoz, hogy a jogait ismertessék önnel a rendfenntartók. Azonban ha egy magyarral történne ugyanez, akkor vele viszont a hatóságoknak anyanyelvén, tehát magyarul kellene ismertetniük a jogait. Bár van nyelvhasználati törvényünk, nálunk ez nem így van, és ebben állandó érv, hogy nincs pénz a kisebbségi nyelvi jogok gyakorlatba ültetésére…

De itt miről is beszélünk tulajdonképpen? Egy jogról. Mégpedig nyelvhasználati jogról, ami egy alapvető emberi jog. Amikor az állam amellett döntött, hogy egy jogot elismer, akkor ebbe be is kell fektetnie – és itt alá szeretném húzni azt, hogy pénzt kell áldoznia – arra, hogy közpolitika formájában is megjelenítse azt a jogot. Ja, hogy a jogok gyakorlatba ültetéséhez általában pénz kell… Hát, persze!

Így van ez a többi közpolitika terén is, ahol szintén erre van szükség egy bizonyos jog gyakorlatba ültetéséhez. Vegyük például a nemek közötti esélyegyenlőség jogát, ahol szintén befektetés szükséges. Amikor a nyelvi jogokról beszélünk, akkor nem valamely, az állam által önkéntesen megítélt jogot értünk ezalatt, hanem azt a jogot, hogy az emberek annak az illető területnek a nyelvén éljék az életük. Amit én már több rendben is aláhúztam ebben a tekintetben, az a nyelvi közösség gondolata. Mert itt is tulajdonképpen egy történelmileg létrejött nyelvi közösségről beszélünk.

Tehát: ha egy közösség nyelvi jogait elismerik, azzal együtt jár az anyagi befektetés is. Mert itt nem az egyénről van szó, akinek prioritásai lehetnek a pénze felhasználását illetően, hanem az államról, amelynek igenis pénzt kell áldoznia a közpolitikákra, ha valódi esélyegyenlőséget akar elérni. Korábban éppen ezt hangsúlyoztam beszédemben itt, Bálványoson, hogy a nyelvi jogok tiszteletben tartása egyenlőséget, emberi méltóságot és a sokszínűség megfelelő menedzsmentjét jelenti tulajdonképpen.

Néhány napja a Román Szenátus elutasította a magyar közösség autonómiatervezetét, ami tulajdonképpen a többségi társadalom viszonyulását is mutatja ehhez az elképzeléshez. Ön mit mondana nekik a saját tapasztalataiból? Miért nem kell félniük ettől a közigazgatási formától?

Spanyolországban is azt mondják erre a közösségi jogra, hogy általa kiváltságokat követel a közösség. Pedig nem, mi tulajdonképpen azt kérjük, hogy egyenlők legyünk, ehhez pedig egyenlő jogokat is akarunk. Ezzel nem akarunk többek lenni a többségnél, hanem tulajdonképpen a nyelvi közösségek közötti egyenlőséget védjük. Persze, a többségi közösség gyakran fél attól, hogy ezzel uralkodni akarunk fölötte, de ez nem igaz, mert mi csupán a valódi egyenlőséget védelmezzük. Nem félhetnek az egyenlőség megteremtésétől, ami az alapvető emberi jogok egyik elve, és így nem jelenthet sem nyelvi, sem faji, sem szexuális megkülönböztetést. Persze, nekünk pedagógiai eszközöket is kell használnunk ennek megértetésére, ami nehéz, hiszen a közmédia és a közoktatás is az állam befolyása alatt áll. De miért ne tanítanák meg az iskolában a diákoknak például azt is, hogy Romániában létezik egy magyar közösség, és miért ne mutatnánk meg nekik a magyarok lakta terület sokszínűségét? Persze, ettől általában nemcsak Romániában félnek, hanem szerte Európában.

Spanyolországban mitől félnek?

A katalán és a baszkföldi követelésektől. Attól, hogy mi például azt akarnánk, hogy a baszk nyelv kötelező legyen, pedig szó sincs erről. Csupán azt kérjük, hogy a mi területünk nyelvét használjuk a mindennapi életben. Persze, ez azt jelenti, hogy ehhez anyagi befektetés szükséges és megfelelő közpolitikák. A baszkföldi autonóm közösség például érdekes nyelvi intézkedéseket ültet gyakorlatba a nyelvi jogok biztosítására. De az is igaz, hogy valahányszor valamely újszerű, haladó intézkedést próbálnak meghonosítani, akkor a spanyol hatóság mindig azt mondja, hogy nem, ezt nem lehet. Mindig ott van a spanyol alkotmánybíróság, amely rajtunk tartja a szemét, és azt mondja, hogy igen, jogotok van a nyelvhasználati politikáról dönteni, de nem minden tekintetben.

Ön a kezdeményezője a donostiai nyelvi egyezménynek, annak a dokumentumnak, amelyet San Sebastian, baszkföldi nevén Donostia 2016-os európai kulturális főváros minőségében fogadott el az európai kisebbségi nyelvi sokszínűség védelmére. Lehet ebből hivatalos európai dokumentum?

Nem, nem annyira hivatalos európai dokumentumnak szántuk, mint inkább a nyelvi jogokat védő reprezentatív eszköznek, hiszen Európa harminc nyelvi közösségének több mint száz civil szervezete, mozgalma dolgozta ki az egyezmény szabályozásait. Jövő héten (ezen a héten – szerk. megj.) ismét Erdélyben leszek, Kolozsváron, ahol egy civil szervezet alá is fogja írni ezt az egyezményt. A dokumentum központi elve az, hogy a nyelvi jogok részei az alapvető emberi jogoknak, és hogy egy új Európát kell építenünk, amely a minőségen, a sokszínűségen és nyelvi jogokon alapul.

A címlapfotó forrása: Vargyasi Levente felvétele