„Te azt gondolod, hogy a biciklizésből meg lehet élni? Helyette inkább tanulj, dolgozzál!” – hallgatta a dorgálást gyermekkorában Molnár Ede sepsiszentgyörgyi hegyikerékpáros, aki az évek folyamán borsot tört minden kétkedője orra alá: nemrégiben Európa-bajnoki címet szerzett, de tizenegy országos bajnoki cím és különböző nemzetközi versenyek dobogós helyei is nevéhez fűződnek. Eredményeit látva nem is gondolnánk, hogy mindezt milyen kíméletlen munka árán érte el: 14 évvel ezelőtt úgy határozta el, hogy a hegyikerékpározásból fog boldogan élni, hogy rajta kívül senki nem hitt az álmaiban. Hogy megmutassa, igenis sikerülhet, kamaszként Sepsiszentgyörgy és Bukarest útvonalon ingázott, éjszakánként kisbuszon utazva cipelte magával biciklijét és csomagját úgy, hogy egy szót sem beszélt románul. Szinte a semmiből építette fel a vágyott boldog életet, éppen ezért vallja, hogy a gyermekek álmaiban hinni kell, a gyermekek életében példaképnek kell lenni, és akkor bármi sikerülhet. Anélkül is, csak egy kicsit nehezebben. (INTERJÚ)

– Molnár Ede, Háromszék és Székelyföld első, Románia egyetlen székely hegyikerékpáros Európa-bajnoka. Illetve háromszoros Balkán-bajnok és tizenegyszeres országos bajnok. Gondoltad valaha, hogy ilyen címekkel illetnek még a harmincas éveid előtt? Honnan indultál, milyen utat tettél meg az Európa-bajnoki aranyéremig?

– Kamaszkoromban éjszakánként annyit fújtam a biciklikerekeket, hogy másnap elindulhassak! Később éveken keresztül ingáztam Sepsiszentgyörgyről Bukarestbe, éjjelente utaztam a maxitaxival (kisbusz szerk. megj.), közben rajtam kívül senki sem hitt abban, hogy én egyszer megélhetek a biciklizésből. Aztán egyszer csak, évek kemény munkájának köszönhetően a reptéren 16 hírcsatorna várt! Engem, a aranyérmes bajnokot, akinek az álmaiban még a saját családja sem hitt, hát akkor a környezete! Mindenki arra ösztökélt, hogy tanuljak inkább szakmát, végezzek egyetemet, különben senki sem lesz belőlem…

És sokáig minden a kétkedőket igazolta, évekig jártam versenyekre úgy, hogy már a megmérettetés előtt tisztában voltam azzal, hogy az adott versenyről nem hozok díjat. Mégis kitartóan dolgoztam, ehhez értettem, ezt szerettem, nem akartam feladni. Végül az első szerződésem után, 2015-ben egy bukaresti klubba hívtak, amelynek azóta is oszlopos tagja vagyok; a klub ma már a Dinamóhoz tartozik, de az Országos Kerékpáros-szövetség és az olimpiai szövetség tagságát is kiérdemeltem.

Noha ezek mind nagy eredmények, annak tudatában vagyok, hogy a kezdeti nehézségeim miatt más országok hegyikerékpáros versenyzőihez képest nagy a lemaradásom, ezért is meggyőződésem, hogy nem lehet egy Európa Bajnokságra eleget készülni romániai versenyzőként. Sokat edzettem, de nem feltétlenül azért, mert a bajnoki címre vágytam, hanem inkább a megnyugvásért, hogy én apait-anyait beleadtam a felkészülés és a verseny folyamatába. Az már mindennek a teteje volt, hogy végül aranyérmes Európa-bajnok lettem. Engem is meglepett. Főként azért, mert idén különös évem volt: több világkupán is részt vettem, ám sehol sem sikerült dobogós helyet szereznem.

Egy ilyen szezon után, amikor rengeteget utaztam, jártam a világot, ám nem sikerült egyszer sem pódiumra kerülnöm, nem is hittem, hogy pont az Európa Bajnokságon állnak majd úgy a csillagok.

– És láss csodát, hol tartasz ma! Rácáfoltál minden előítéletre, és még a saját bizonytalanságodon is felülkerekedtél! Említed, hogy nem hittek az álmaidban: nem lehetett könnyű ezzel a teherrel bejárni ezt az eleve nehezített terepet. Mivel magyarázod, hogy a saját magadba vetett hited nem ingott meg?

– Társadalmunk egyik legnagyobb hiányossága, hogy nem meri más színben szemlélni a világot. Mindent a munkaprogram, a kereset, a „beolvadás”, a „nincs idő” kereteiben nézünk. Így nem csoda, hogy kételkedünk a gyermekek választásában! Pedig csak annyi lenne a dolgunk, hogy éreztetjük velük, hogy ha kitartóak abban, amit szeretnek, bármire képesek. Ezt most már az életpéldám is igazolja.

De ez a meggyőződés valahogy akkor is elkísért, amikor nagy nehézségek árán tudtam csak haladni. Tizenhárom éve, 14 évesen kezdtem versenyezni, amikor Romániában még csak két hegyikerékpár versenyt rendeztek egész évben. A mountain bike sport tulajdonképpen velem együtt fejlődött, nem egy nagymúltú sportág az országban.

Eleinte én sem vettem komolyan, legalábbis nem hittem, hogy valaha bajnoki címet szerezhetek, csak bringáztam a barátaimmal, mint a legtöbb kisgyerek. Az viszont hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a biciklizés valahogy állandósult az életemben, miközben a többiek eltünedeztek mellőlem, és kerestek valami biztosabbat, én kitartottam.

Kedves emlékem és máig motivációt merítek belőle, hogy tízéves korunkban szokásunk volt elengedni a biciklikormányt. Ilyenkor széttártuk a karunkat, úgy suhantunk a lejtőkön, és nem kívántunk egyebet, csak azt, hogy ez örökké tartson. Közben eltelt lassan húsz év, és én azóta is ugyanezt teszem: széttárom a kezem, és azt kívánom, csak így maradjon. Sokkal felemelőbb ebbe belegondolni, engem ez az érzés hajt és nem az, hogy hány kupát szereztem az évek folyamán. A versenyzés ugyan szükséges volt ahhoz, hogy a szenvedélyem egyben a megélhetésem is legyen, de nem ez volt a hajtóerő. Hogy a sportból boldogan tudj élni, ahhoz muszáj nyerni. Mindennek ára van.

Már egészen korán rájöttem, hogy én nem az országomból származó sportolókkal versenyzek majd, hanem olyanokkal, akik külföldön születtek. Olyan helyeken, ahol a sportra áldoznak, ahol ennek múltja van, ahol egy-egy családban generációkra visszamenőleg mindenki bajnok volt. Nekem ezt a lemaradást kellett behoznom, és nem alkudhattam meg. Nem lehetett, hogy egyetemet végzek, szakmát tanulok, dolgozok és majd a sor végén egy kevés időt kerítek a sportolásra is. Mindent egy lapra kellett feltennem, és tisztában voltam azzal, hogy nem biztos, hogy sikerül.

– Tehát egy álmodozva bicikliző kisgyermekből váltál céltudatos sportolóvá. Kellett ehhez egy nagy adag kitartás, ha csak abból indulunk ki, hogy amikor elkezdted versenyszinten űzni a hegyikerékpározást, jóformán az ország is alig ismerte a sportágat. Hogyan reagált a választásodra a környezeted?

– Úgy meneteltem végig ezen az úton, hogy nem volt, akitől példát lássak. Sőt még azt sem hallottam, hogy „biciklizz nyugodtan, mert ebből kisülhet valami jó”. De azzal a kérdéssel elég gyakran szembesítettek például, hogy azt gondolom, hogy ha csak biciklizek, lesz belőlem valaki?

Nehéz volt mindent a saját bőrömön megtapasztalni. Olyan magától értetődő dolgokat és teendőket is, mint a biciklitakarítás, az összecsomagolás egy versenyre, vagy az, hogy kivel miként kell megismerkedni a sportolói világban. Talán egész életemben emlékezni fogok arra, hogy tinédzserként, amikor Sepsiszentgyörgyről Bukarestbe ingáztam a maxitaxival, eleinte nem tudtam, hogy a kisbuszra miként tehetem fel a biciklimet, és még csak abban sem voltam biztos, hogy ilyet egyáltalán lehet-e. Fáradalmas volt mindezeket végigbukdácsolni – én álltam a sarat, de biztos vagyok benne, hogy sok gyermeket elriaszt a sporttól, ha önmagára van utalva, és a felnőttek támogató jelenléte nélkül kell érvényesülnie.

Tizenhárom éves voltam, amikor az első versenyemen részt vettem, de akkoriban még annyira ismeretlen volt ez a sportág, hogy egyetlen lehetőségként a 14–18 éves kategóriában indulhattam, kiskamaszként kellett a már-már felnőttekkel összemérnem a tudásomat. Nem meglepő, hogy ilyen feltételek mellett tizenhétéves koromig várnom kellett az első győzelmemig, és tizennyolcéves voltam, amikor az első szerződésemet aláírhattam – 2014-ben a macedóniai Balkán-bajnokságon a harmadik helyen végeztem, ekkor figyelt fel rám a jelenlegi csapatom, a Dinamo BikeXpert Racing Team. Azóta már stabil tagja vagyok az országos válogatottnak is, de odáig hosszú és kemény út vezetett.

Az új generációknak nem kell már szoronganiuk az ilyesfajta akadályok miatt: mostanra ugyanis már akkorát fejlődött ez a sportág, hogy a gyerekeknek pedál nélküli biciklis megmérettetésre is lehetőségük van, páréves korukban, a saját korosztályukban indulhatnak.

– Noha a sportág ismertebb és népszerűbb lett az elmúlt húsz év folyamán, abban azért biztos vagyok, hogy ma is vannak szülők, akik nem hisznek gyermekeik álmában, nem támogatják őket megfelelően a sportolói pályán, vagy csak egész egyszerűen a választásukban…

– Ezért is tartom küldetésemnek, hogy az érdeklődő fiatalok minden kérdésére választ adjak, mert igenis lehet kapaszkodó az az ember az életünkben, aki a választott utunkat már előttünk kijárta! A legfontosabb, hogy a gyermekeket természet- és sportszeretetre neveljük, mert sajnos ez a generáció úgy érzi jól magát, ha egy szobában, egy viszonylag steril környezetben, a képernyő előtt ücsöröghet. Közben meg a felnőttek legnagyobb vágya, hogy gyermekeik mozogjanak. De ezt nem tudják értésükre hozni, legalábbis nem megfelelően.

Ahhoz ugyanis példát kellene mutatniuk. Az nem működőképes, hogy a gyermekeket sportra kötelezzük, mi meg folytatjuk a „semmittevést”: sörözünk a kanapé előtt, nyomkodjuk a telefont, bámuljuk a képernyőt. Én az a gyermek voltam, aki egyedül indult el a sportolói úton, és nagyon hiányzott egy felnőtt az életemből, aki megveregeti a vállam és azt mondja, „holnap ugyan esni fog, de mi akkor is kimegyünk edzeni, mert a kemény munka meghozza a gyümölcsét”.

A gyermekek életéből hiányoznak azok a sportemberek, akikre felnézhetnek. Ezért van az, hogy a tízéves öcsém osztálytársai kriptobányászok és youtuberek akarnak lenni. Tény, hogy vannak olyan szülők is, akik tehetősebbek, ezért igyekeznek „mindent megadni a gyermeküknek”: megvásárolják a legdrágább sporteszközöket, edzésekre íratják, versenyekre juttatják el, már két nappal a verseny előtt kimennek, hogy felmérjék a terepet, a szabadidőt is a kemény munkára és felkészülésre áldozzák. De ez ugyancsak hatalmas teher a gyermek vállán, mert azt érzi, hogy mindenáron teljesítenie kell, és máris erőt vesz rajta a szorongás. A középutat kellene megtalálni, az pedig a hegyikerékpározás esetében például az lehet, ha első lépésként a szülő a gyermekével együtt biciklizik, élményeket gyűjtenek, és szinte észrevétlenül fejlődnek közben.

Az öcsém olykor eljár hegykerékpáros versenyekre, ő a példám láttán akar sportoló lenni – és biztos vagyok benne, hogy azért, mert lerí rólam, hogy nem kényszerből, nem is ímmel-ámmal, hanem csupa szeretetből, lelkesedésből végzem a munkám. Esetében tudatosan kerülöm a kényszerhelyzeteket, mert tudom, hogy egy tízéves gyermeknek a teljesítmény miatt még nem szabad szorongania. Óvom a csalódástól és a kimerüléstől, ezért inkább olyankor íratom versenyekre, amikor nem olyan nagy a tét. Gyakran kerül egyébként a dobogó egyik-másik fokára, de nála még nem az a cél, hogy a legjobb legyen, hanem inkább az, hogy szeresse, amit választott magának, és kitartson akkor is, ha nehézségekbe ütközik.

A hegyikerékpározás egyébként egy költséges technikai sport, ma olyan fiatalok számára elérhető, akiknek a szüleik tehetősek. Ugyanakkor az én megítélésemben ez az egyik legnehezebb sportág. Nagyon sok időt és erőfeszítést vesz igénybe, hogy a sportoló jó legyen benne és feljebb jusson, közben pedig nagyon könnyen elveszíthet mindent, amiért küzdött. Ha egy másik sportban félrelépünk és kificamodik a bokánk, az nagy valószínűséggel begyógyul. De ha biciklizés közben egy követ a terepen árnyéknak látunk, akkorát eshetünk, hogy az véget vethet a karrierünknek.

– Sportolóként tapasztaltad magadon is a teljesítményszorongást, ezért próbálod óvni az testvéredet?

– Engem soha nem nyomasztott a versenyzés és a felkészülés, hiszen mióta az eszemet tudom, passzióból biciklizek. Illetve az volt a célom, hogy a saját időmmel rendelkezhessek, ehhez pedig kellett az, hogy pénzkereseti lehetőséggé alakítsam a szenvedélyemet. Ebben az egyik legnagyobb kihívás az volt, hogy olyan embereket találjak, akiknek a szenvedélyem számít annyit, hogy a pénzüket rááldozzák. Ezért kellett Bukarestbe igazolnom, mert otthon, Sepsiszentgyörgyön a foci és a kosár volt a népszerű sport, hegyikerékpárosként nem tudtam volna érvényesülni.

2014-ben, amikor még a székelyudvarhelyi csapathoz tartoztam, megnyertem a junior bajnokságot, aminek az lett az eredménye, hogy 2015-ben a bukarestiekhez igazoltam, méghozzá úgy, hogy sepsiszentgyörgyi székelyként egy szót sem tudtam románul. Hatalmas hátránnyal indultam: nem elég, hogy én voltam a legfiatalabb, a legtapasztalatlanabb, még a nyelvet sem beszéltem.

Szinte naponta ért atrocitás, sokat gúnyolódtak rajtam, de továbbra is a szemem előtt lebegett a célom, és talán ennek köszönhetem, hogy kitartottam. Még románul is megtanultam, hogy a lemaradásomat ilyen téren is behozzam. Hatalmas lecke volt ez is! Ennek hatására ma az öcsémet teljesen máshogy terelgetem ezen a pályán, minden szegmensére figyelek, és igyekszem elkerülni azokat az akadályokat, amiken én már keresztülmentem. Apróságokban nyilvánul meg ez, de egy lépéssel előtte járok, így enyhíthetem a rá váró nehézségeket. Például kirándulások alkalmával mindig elhívom egy román barátomat is, hogy a testvérem tanulja a nyelvet.

– Visszatérve a hegyikerékpáros sérülésekre: te 2022-ben elestél, és egy durva kulcscsont-törést szenvedtél el épp egy versenyed előtt… Nagyszerű, hogy még ekkor sem adtad fel! Pedig bőven akadt hátráltató tényező a sportolói karrieredben.

– Egyfelől dacból nem adtam fel, mert nem akartam, hogy azoknak legyen igazuk, akik nem hittek bennem, nem akartam azt hallgatni, hogy „én megmondtam”. Mondjuk 2022-ben, amikor elestem és eltörtem a kulcscsontomat, pont ezt kellett hallgatnom, és láttam a szánalmat, a felsőbbrendűségérzetet az emberek arcán. Holott én nem rémültem meg, mert egészen a balesetemig azt hallgattam, hogy „ha véletlenül leesel, akkor mi lesz?”. Leestem és abban a helyzetben találtam magam, amitől addig mindenki féltett, én is kíváncsi voltam, hogy mi fog történni.

Eltelt bő 9-10 év, miközben vállalkozásokat, szponzorokat, embereket képviseltem, és egyetlenegyszer sem estem el. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy amikor megtörtént a baj, sokan támogattak, voltak mögöttem emberek, akiknek megérte a felépülésem. Csak sodródnom kellett, mert képletesen szólva vittek a hátukon azok, akik a felépülésemet akarták. A műtétem utáni ötödik napon már folytathattam is a biciklizést. Biztos vagyok benne, hogy ezt annak is köszönhettem, hogy felelős és tudatos életet éltem: nem jártam éjszakai tivornyákra, nem fogyasztottam mértéktelenül alkoholt, és mindig is törekedtem az egészséges életmódra, amit a mindennapi sport tett kerekké, tehát nem csoda, hogy a szervezetem gyorsan regenerálódott.

Az munkált bennem, hogy az Eliminator Bajnokságot meg kell nyernem – ez lett volna a hetedik győzelmem egyhuzamban, és pont egy hónappal a verseny előtt tört el a kulcscsontom. Akkora volt bennem az akaraterő és a kitartás, hogy a sérülés és a műtét ellenére is sikerült. Nyertem.

Emellett nem akartam a körülményeim okozta nehézségekkel takaródzni, még csak belenyugodni sem akartam abba, hogy nekem ennyi jutott. Engem soha nem kellett „beintézni” sehova, nem kellett sumákolnia senkinek azért, hogy előbbre jussak. Folyamatosan dolgoztam, hogy a kevésből többet és többet, a hátrányból előnyt kovácsoljak magamnak, nem adhattam fel egy sérülés után! Biztos vagyok benne, hogy a székely virtusnak – vagy a „bükkfejűségnek”, ahogy itthon mondjuk – nagy szerepe volt a sikereimben. Megmutattam, hogy itthon is lehet. Magyarként is lehet. Úgy is lehet, hogy a szülők nem tehetősek. Úgy is lehet, hogy nagy a család. Hogy nincsenek relációik. Hogy senki sem hiszi.

– Apropó, székely virtus! Megmosolyogtatja az embereket, hogy Románia képviseletében, egy bukaresti klubbal a hátad mögött te kackiásan pödört bajusszal állsz pódiumra. Nem hiszem, hogy fityiszmutatás céljából növesztetted, de jól gondolom, hogy okkal viseled?

– Soha nem voltam az a mellveregető típus, nem hiszem, hogy több lennék bárkinél is. Nem akarok harcolni azért, ami a miénk volt, nem akarom nagy dobra verni a származásomat. Én belül tudom, hogy ki vagyok és mit kaptam az élettől, és az éppen elegendő. Én egy magyar közösségből származom, Sepsiszentgyörgyön születtem, onnan kaptam mindent, amire szükségem volt, de jelenleg egy román közösséget képviselek a sportban, és arra is tekintettel kell lennem. 2014-től egy év kivételével évente viseltem egy bajnoki mezt, amin ott volt a román zászló. A bajuszomat gyergyói nagytatám emléke miatt viselem, ő volt a nagybetűs férfi az életemben, a minta, aki egész életében kackiásan hordta a bajuszát. Gyermekkoromban csodáltam, ahogyan pödöri, tovább akartam vinni a szokását.

De azért megdobogtatja a szívem, hogy akárhová is megyek egy román megkülönböztető bajnoki mezben, ha a székelyember lát a képernyőn vagy a pályán, biztos megjegyzi magában, hogy „ez a miénk, he!”. Nem felejtettem el, hogy honnan indultam!

– Az élettörténeted hallgatva az az érzésem, hogy hidat képezel román és magyar között, felnőtt és gyermek között. Azt már tudjuk, hogy honnan és mekkora hátizsákkal indultál, de vannak terveid a jövőre nézve is?

– Vannak! De nem feltétlenül az, hogy minél több bajnokságot nyerjek. Helyette inkább azt szeretném, hogy tíz év múlva, ha egy versenyen célba érek, ne az én nevemet harsogják a mikrofonba, hanem azt, hogy a „Molnár-testvérek”. Nagy álmom ugyanis, hogy az öcsémmel együtt versenyezhessek egy csapatot alkotva.

Felelősséget érzek a fiatalok iránt. Nem akarok elutasító lenni, nem hiszek benne, hogy nekik is ki kell járniuk azt az utat, amit nekem. Én abban hiszek, hogy segíthetek, ha már előttük járok pár lépéssel: tanácsot adhatok, útbaigazíthatok. Hiszek benne, hogy a megszerzett tudásomat továbbadhatom, és a jövőre nézve dolgozni fogok azon, hogy ezt mihamarabb elérjem.