A mesterséges intelligencia térnyerése egyre gyakrabban kerül szóba nemcsak a munkaerőpiacon, hanem a pályaválasztás előtt álló fiatalok körében is. A technológia látványos fejlődése sokakban bizonytalanságot kelt, a kérdés továbbra is nyitott: valóban elveszi az AI a munkánkat, vagy inkább új lehetőségeket teremt?

Amikor 11. osztályos diákokat kérdeztünk arról, milyen pályát választanának, válaszaik meglepően hagyományos képet mutattak. Volt, aki masszőrnek készül, más pedagógusnak, óvónőnek vagy éppen rendőrnek. A jövőről alkotott elképzelések tehát első ránézésre nem változtak drasztikusan. Amikor azonban a mesterséges intelligencia szerepéről kérdeztük őket, már megjelent a bizonytalanság: volt, aki szerint nincs olyan szakma, amit a mesterséges intelligencia átvehetne, mások viszont úgy gondolják, hogy veszélyt jelent a zenei szakmára, az újságírásra, a művészetekre vagy akár a fordítói szakmára nézve is. Azt viszont egyhangúan megállapítják: a mesterséges intelligenciát lehetne jól használni.   

Bojoievschi Éva, a Gyulafehérvári Caritas marosvásárhelyi kirendeltségének munkába állást segítő szakembere szerint az egyik legnagyobb tévhit, hogy a mesterséges intelligencia megszünteti a szakmákat. „Ilyen nincs. A szakmák nem szűnnek meg, hanem átalakulnak” – fogalmaz.

Ami valóban eltűnhet, az a rutinszerű, ismétlődő feladat: az adatbevitel, az egyszerű adminisztráció vagy minden olyan tevékenység, amely szabályok mentén automatizálható. Ezeket egyre inkább átveszik a gépek, de ez nem a munka végét jelenti, hanem annak átalakulását.

A szakember szerint a kulcs abban rejlik, hogyan viszonyulunk ehhez a változáshoz. A mesterséges intelligenciát lehet ellenségként kezelni, de lehet eszközként is tekinteni rá. Ha utóbbit választjuk, akkor nem elvesz, hanem hozzáad: időt szabadít fel, hatékonyabbá teszi a munkát, és lehetőséget ad arra, hogy az emberi tényező erősödjön. Egy pedagógus példáján keresztül ez különösen jól látható: a jelentések és statisztikák elkészítése ma már percek alatt megoldható, így több idő marad a diákokra, a kapcsolódásra és a kreatív munkára.

„A mesterséges intelligencia egy dolgot nem tud: embernek lenni” 

Ez a felismerés egy mélyebb szemléletváltást is magával hoz. „Ma már nem az a kérdés, hogy milyen szakmát válasszak, hanem az, hogy milyen problémát szeretnék megoldani” – mondja. Az érdeklődési kör és az értékrend válik meghatározóvá: van, akit a környezetvédelem, mást az egészségügy, az oktatás vagy éppen a technológia vonz. Ezek a területek hosszú távon is relevánsak maradnak, miközben az adott szakmák folyamatosan változnak.

Ez a változás egy másik, korábban alapvetőnek hitt elképzelést is megkérdőjelez. Az a modell, amelyben valaki fiatalon szakmát választ, majd ugyanazon a pályán dolgozik nyugdíjig, ma már egyre kevésbé érvényes. „Nem azt a korszakot éljük, hogy 18 évesen eldöntöm, mi leszek, és abban maradok nyugdíjas koromig” – fogalmaz. „Folyamatosan tanulni kell, és újra kell értelmezni magunkat.”

Az informatika területén zajló változások is ezt erősítik. Bár világszerte és Romániában is voltak elbocsátások, a szakember szerint nem egy szakma eltűnéséről van szó, hanem annak átalakulásról. Azok tudnak érvényesülni, akik képesek alkalmazkodni, tanulni és rendszerekben gondolkodni.

Fontosabbá válnak a készségek

Ezzel párhuzamosan egyre nagyobb hangsúlyt kapnak az emberi készségek. „A problémamegoldás, a rugalmasság, az együttműködés, a kommunikáció és az empátia olyan képességek, amelyeket a mesterséges intelligencia nem tud helyettesíteni” – mondja. Sőt éppen azáltal, hogy a monoton feladatokat átveszi, lehetőséget teremt arra, hogy ezek a tulajdonságok nagyobb szerepet kapjanak.

A generációk közötti különbségek ugyanakkor egy másik fontos jelenségre is rámutatnak. A szakember szerint a középkorosztály sok esetben kevésbé fél a változástól, mint a fiatalok. Ennek oka éppen az, hogy ők nem a digitális világban nőttek fel. Ők menet közben tanulták meg használni az online teret, ezért eszközként tekintenek rá, nem pedig az identitásuk részeként.

A tanácsadó szerint ezzel szemben a mai fiatalok már ebben a világban építik fel önmagukat. Az online jelenlét, a visszajelzések – például a lájkok – könnyen az önértékelés alapjává válnak. „Ha kapok visszajelzést, értékes vagyok, ha nem, akkor kevésbé” – foglalja össze a jelenséget. Ez a bizonytalanság pedig könnyen átfordulhat félelembe is, különösen egy olyan gyorsan változó világban, ahol a jövő kiszámíthatatlannak tűnik.

Nem az online, hanem a valós ÉN megy dolgozni

A megoldás nem a tiltás, hanem a tudatos jelenlét. Olyan helyzetekre van szükség, ahol a fiatal megtapasztalhatja az együttműködést, a kommunikációt és a konfliktusok kezelését.

Ebben a szülők és pedagógusok szerepe kulcsfontosságú. A Gyulafehérvári Caritas munkatársa szerint a mai fiatalok technológiai szinten majdnem „zsenik”: természetesen mozognak az online térben, gyorsan alkalmazkodnak az új eszközökhöz, és olyan kompetenciákkal rendelkeznek, amelyek a korábbi generációk számára nem voltak adottak.

Éppen ezért a felnőttek feladata nem az, hogy ezt a világot elutasítsák, hanem hogy kapcsolódjanak hozzá. „Nem lehurrogni kell a fiatalt, hanem megkérdezni: mutasd meg, mit csinálsz” – fogalmaz a szakember. Ez a fajta kíváncsiság és nyitottság teremtheti meg azt a hidat, amelyen keresztül valódi kapcsolat alakulhat ki.

Ugyanakkor legalább ennyire fontos, hogy a fiatalokat ki tudják billenteni az online térből. Valós élményekre, közös programokra, beszélgetésekre van szükség, amelyek segítenek visszakapcsolni őket a valódi élethez. Egy kirándulás, egy közösen megélt helyzet vagy akár egy egyszerű beszélgetés is hozzájárulhat ahhoz, hogy a fiatal ne csak az online térben, hanem a valós kapcsolatokban is otthonosan mozogjon.

A cél nem az, hogy elvegyék tőlük a digitális világot, hanem az, hogy megtanítsák őket egyensúlyban élni benne. Mert végső soron nem az „online ÉN” fog helytállni a mindennapokban, hanem az a valós személyiség, amelyet ezek a tapasztalatok formálnak.

Van megoldás az ÉN megtalálásában

A mentor munkájában nap mint nap találkozik ezekkel a dilemmákkal. „Amikor bejön hozzám egy fiatal, nagyon gyakran azt mondja: fogalmam sincs, mit akarok. És ez teljesen rendben van” – mondja.

Egy ilyen helyzetben a segítség nem gyors válaszokat jelent, hanem egy hosszabb, sokszor érzelmileg is megterhelő folyamatot. Egy pályaválasztás előtt álló fiatal esetében akár fél év közös munka is szükséges ahhoz, hogy valóban megszülessen egy irány. „Nem szakmákat kezdünk el sorolni. Hanem azt próbáljuk kideríteni: ki ő egyáltalán” – hangsúlyozta.

Az első hónapok az önismeretről szólnak. Beszélgetések, kérdések, visszajelzések mentén próbálják összerakni azt a képet, amely sok fiatalban még csak töredékekben létezik. „Foszlányokból áll össze az önképük. Nincs stabil érzésük arról, hogy igen, ez vagyok én” – mutatott rá.

Amikor ez az alap kezd megszilárdulni, következik a tapasztalatszerzés. Itt már nemcsak beszélgetnek, hanem kipróbálják magukat valós helyzetekben, gyakran önkéntes munka keretében. „Meg akarom mutatni neki, hogy képes rá, hogy értékes.”

A folyamat végére általában kirajzolódik egy-két irány. Nem külső nyomásra, hanem belső felismerésből. „Nem azt mondom meg neki, mit válasszon. Hanem együtt nézzük meg, mi az, ami valóban hozzá tartozik” – fűzte hozzá.

A mentor szerint azonban ez a folyamat sokszor túl későn kezdődik. Ideális esetben már 9–10. osztályban el kellene indulnia, hogy legyen idő tapasztalni, hibázni és tanulni.

Bojoievschi Éva hangsúlyozza, nem azt kell eldönteni, hogy mik leszünk, hanem azt, hogy milyen problémák megoldásában szeretnénk részt venni. És, ha erre megszületik a válasz, a szakma már csak egy eszköz lesz hozzá.