Sokáig azt gondoltuk a bántalmazásról, hogy annak nyoma van. Hogy egy kék folt, egy sérülés, valami látható bizonyíték kell ahhoz, hogy elhiggyük: valakit bántanak. Pedig nem minden bántalmazó emel kezet. Van, aki elhiteti veled, hogy túl érzékeny vagy. Hogy rosszul emlékszel. Hogy te vagy a hibás. És van, amikor évekbe telik rájönni, hogy amit átélsz, annak neve is van: rejtett bántalmazás. Dobray Sarolta erről szóló, Üvegfal című regényével elsöprő sikert aratott, most pedig megjelent a történet folytatása, a Léna, ami megmutatja, mennyire nehéz kilépni egy ilyen rohasztó kapcsolatból.

„Miért nem lépsz ki?”. Talán az egyik leggyakoribb kérdés, amit egy bántalmazó kapcsolatban élő ember megkap. És talán az egyik legrosszabb is. Mert ez a kérdés azt feltételezi, hogy a helyzet egyszerű, a döntés szabad, a kiút pedig ott van az ember előtt, csak valamiért nem akar élni vele. Pedig egy bántalmazó kapcsolatban éppen ezeket a kapaszkodókat veszíti el a bántalmazott fokozatosan: a saját döntéseibe, az emlékeibe, a valóságérzékelésébe vetett bizalmát. És amikor végre felismeri, hogy mi történik vele, még akkor sem biztos, hogy készen áll arra, hogy azonnal mindent hátrahagyjon. Lehetnek gyerekek, anyagi függés, jogi ügyek, félelem és egy egész intézményrendszer, amely nem mindig tudja jól kezelni azt, amiben az ember benne van. A Léna éppen ezt a sokszor láthatatlan küzdelmet mutatja meg. Azt, hogy a felismerés nem a történet vége, hanem sokszor csak a kezdete. Dobray Sarolta második regényében ezért nemcsak a bántalmazásról beszél, hanem arról is, hogyan lehet lassan visszaépíteni azt az embert, akit egy ilyen kapcsolat éveken át leépített.