Köhög, lázas, koronavírustesztet végeztet, negatív. Felszusszan, mert egészséges, mégis azt érzi, valami nincs rendjén: súly van a mellkasán, szaporán lélegzik, szomorú. A fotelbe ülve dühös kommentet hagy az egyik oltásról vagy tesztelésről szóló cikk alatt, lehordja ismerősét, káromkodik. A lelki egészség világnapján ideje arról is beszélni, hogy hiába a testi épség, ha a lélek megtépázott, nem egészséges az ember. Dégi László Csaba egyetemi oktatóval, a Nemzetközi Pszichoonkológiai Társaság igazgatójával beszélgettünk a járványhelyzet okozta lelki problémákról, és arról, hogy a dühös reakciókat gyakran a csalódottság, kilátástalanság szüli.

Különös csengése van a lelki egészség világnapjának. Sokan zavarukban nem tudják, mit kezdjenek ezzel a szókapcsolattal. A testi épség mindenki számára érthető, a lelki azonban sokaktól távol áll. Mit takar pontosan?

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) elsőként mondta ki a ’60-as években, hogy a betegség hiánya nem jelenti az egészség meglétét. Ez volt az első olyan paradoxon, amely felhívta a figyelmet arra, hogy az egészség több, mint a konkrét testi működésünk, és az optimális társas-lelki-fizikális élet szempontjából tágabban kell meghatározni.

Lelki egészség nélkül nem beszélhetünk egészségről – ez az, amit az Egészségügyi Világszervezet sok évtizeddel ezelőtt megfogalmazott. Az egészség ugyanis a teljes testi, lelki és szociális jólét, ami kiegészül értelemkereső magatartásunkkal. Értelemkeresésünk többletmotivációt ad, lehetőséget a továbbhaladásra, azaz megteremti a spiritualitást. A lelki egészség tehát arra vonatkozik, hogy mennyire tudjuk önmagunkban megteremteni azt a működőképességet, hogy feladataink ellátása közben egyensúlyérzetünk fennmaradjon. Apró hidak kötik ezeket össze az életünkben, és az önműködésünket számunkra elfogadható szintre emelik: ha vitamint szedünk, ha este imádkozunk, ha rendszeres szexuális életet élünk, ha sétálunk, akkor fejlődünk, lelkileg egészségesek vagyunk. A fejlődés ugyanis a léleké, a növekedés pedig a testé, amennyiben rendelkezésünkre áll az összes híd és összekötő pont.

Arra a kérdésre, hogy miért nehéz értelmezni a lelki egészség szókapcsolatot, egyszerű a válasz: megtanultuk letagadni lelki szükségleteinket, holott a lelki élet karbantartása nem működik alapos rutin, rendszeres étkezés, rendszeres mozgás, vállalások és prioritások, a különböző nyomások kezelése, a stressztűrő képesség nélkül. Tehát ugyanannyi energiát igényel, mint a testi épség, mégis megtanultuk, hogy nem kell annyira komolyan venni. Ha valaki észlel a testén egy sebhelyet, pár nap után pánikba esik, nem vár ki egy hónapot, hogy a tünetét kivizsgáltassa. Viszont, ha valaki egy hónapon keresztül nem tud megfelelően aludni, és ettől napközben érezhetően frusztrált, nem tesz semmit ellene – mert meggyőződése, hogy nem szükséges vizslatni a belső történéseket. Ennek egyik oka a társadalomban való elfogadottsági szint, ami lelki jelenségek esetén egészen más, mint testi tüneteknél.

Valóban hajlamosak vagyunk címkézni: ha valaki kitárulkozik lelki dolgairól, ráhúzzuk a „túlérzékeny”, „túlgondoló” minősítéseinket. Vagy azt mondjuk, „a fiúk nem sírnak”, a probléma „katonadolog”. Ugyanezt lejátsszuk gondolati síkon is, elcsitítjuk a mélyebb megéléseket. Levetkőzhetjük valaha a rossz beidegződéseket?

A társadalom számára igazi kihívás, megtanulni a lelki tüneteket nem lesöpörni az asztalról, és elsajátítani, hogyan nem kell ignorálni a lelki életet. Mivel gyakori, hogy a belső történéseket, tapasztalatokat elfojtjuk magunkban, bizonyos esetekben a lelki tünetek felerősítik a testi tüneteket: ha valaki nagyon lázas, azt érzi, elveszítette teste fölött a kontrollt, és megijed, különböző félelmek, negatív gondolatok lesznek úrrá rajta. Mindez azzal magyarázható, hogy felcseperedése folyamán nem tanítják meg az embert arra, hogy egyformán kell értékelnie almát és körtét egyaránt. Így aztán egyiket fontosabbnak találja, mint a másikat, és máris felborul az egyensúly.

Tapasztalataim szerint egyáltalán nem vagyunk jók abban, hogy magányunkat, bizonytalanságunkat, erkölcstelenségünket, kontrollvesztettségünket, és az ezekkel való megküzdésünket el tudjuk fogadni. A tudomány szereti magát úgy megmutatni, mint akinek mindenre van válasza: legyen bármilyen tünete az embernek, akár lelki gondja, a tudomány biztos gyógyszert ajánl. De ez általában nem valós. Elárasztjuk a világunkat azzal a tévhitünkkel, hogy mi abszolút kézben tudjuk tartani a fájdalmat és a szenvedést. Az ember a testi szenvedéssel annyira nem tud mit kezdeni, hogy felhatalmazza az orvostudományt, és azt mondja, „ő meg tudja ezt oldani”. Ha meg mégsem tudja, akkor fogszorítva üvölt, hogy „kell lennie még valami lehetőségnek, nem lehet úgy meghalni, hogy ne legyen tucatnyi alternatíva az életben maradásra.”

Tehát testi egészségünket az orvostudományra bízzuk, lelki egészségünket pedig jó mélyre temetjük. Nem megterhelő ez számunkra? Mintha egyáltalán nem maradna az ember markában kapaszkodó, bizonyosság. Ami most, a járványidőszakban még egy plusz teher…

Az orvostudomány nagy segítség az élet testi szenvedéseiben, de a lelki résszel kapcsolatosan a dolgaink kevésbé biztosak és kevésbé kezelhetőek. A koronavírus időszakában letaglózta az embereket az a felismerés, hogy az orvostudománynak nem mindig vannak válaszai, és ha vannak is, azok nem biztos, hogy örökérvényűek. Rá kellett jönniük, hogy a tudomány változó, alakul, és az eddig bizonyított tények nem feltétlenül lesznek igazak ma vagy holnap, mert időközben új adatok jelennek meg. Ez a fajta bizonytalanságőrület eddig ismeretlen volt a nem tudományos téren munkálkodók körében. Akik tudományos szférában tevékenykedtek, tudták, hogy a tudománynak van szkepticizmusa, limitáltsága – a többség mégis azt az oldalát szereti olvasni, amelyik az élet megmentéséről szól.

Ki kell tartani, annak ellenére, hogy a koronavírus naponta arra figyelmeztet, az embernek nincsenek eszközei, az élet pedig szenvedés. Ilyenkor kell észnél lennie mindenkinek, és meggyőződésként kezelnie, hogy az élet olyan szenvedés, amellyel lehet kezdeni valamit, amiből lehet fejlődni. Konkrét dolgok gátolnak meg bennünket abban, hogy a testi-lelki tünetekkel felelősebben foglalkozzunk: nincsenek erőforrások, nincsenek szakemberek, akikhez fordulhatunk, hosszúak a várólisták – és amikor nincs hova fordulni, sokaknak talán könnyebb azt mondani, hogy „inkább észre sem veszem, mert, ha nem látom, akkor nem létezik”, és, „ha elhanyagolom, majd csak lesz valahogy”.

Nem arról van szó, hogy rosszul viszonyulunk az élethez, hanem arról, hogy az ember szenvedéshez való viszonya sokrétű, több ezer éves, és meghatározza, hogy a probléma kezelési módszeréről „mit gondol a közösség”. Ezért nem hallani, hogy a járványhelyzetben pszichológusok szólalnak meg a hírműsorokban: nem helyénvaló, hogy a 21. században nem tudunk mit kezdeni a terhekkel, és a konkrét számok, nyomasztó halálesetek kapcsán nem szólaltatnak meg pszichológusokat az illetékesek. Pedig most már ott tartunk, hogy naponta feleannyian halnak meg Romániában covid-fertőzésben, mint daganatos betegségben. A sokkhatás alatt fontos a lelki szenvedés feltárása, megértése, beazonosítása, illetve annak a személyes határnak az ismerete, amin túl az ember már segítségre szorul. Ezek hiányában, a sokkhatás és a hétköznapjainkat ellehetetlenítő érzelmeink következtében könnyű átsiklani egy másik dimenzióba, ahonnan eszközök nélkül egyre lejjebb kerül az ember. Tudni kell segítséget keresni és kérni.

Az emberek egy része nehezen érti meg, hogy a pszichológus úgy szükséges a lelki problémákhoz, mint az orvos a testi tünetek kezeléséhez. Ez a járványhelyzet kilátástalanságában még sajnálatosabb, mint általában, mert rengetegen tapasztalják meg naponta a veszteséget, sokan mégsem mernek segítséget kérni a feldolgozásban.

Naponta rezzenéstelen arccal hallgatjuk végig a pandémia számadatait, olvasunk a fertőzöttek és elhunytak statisztikáiról, és a csapból is a veszteség folyik, ezért a számszerű tájékoztatók mellé szükség van egy pszichológusra, aki elmondja, hogy sokan elveszítik a munkahelyüket, hogy az élet önmagában megváltozott, és amit jelenleg tenni lehet az az, hogy menetközben tanuljunk és alkalmazkodjunk – ezek megvalósulnak Amerikában már a pandémia kezdete óta. Itthon ennek nincs hagyománya, pedig erőteljes üzenet lenne, hogy egy pszichológus kiáll a nagyközönség elé, és érzelmekről, azok megéléséről, kezeléséről beszél, mert megnyugtatóan hat, biztosítja az érintetteket arról, hogy nincsenek egyedül, vannak lehetőségeik, van valaki, aki elismeri és kimondja a nehézségeket. Szükségük van megerősítésre az egyedülállóknak, a betegeknek, a hátrányos helyzetűeknek, a munkanélkülieknek, a frontvonalban dolgozóknak és mindenkinek, akit érint a változás, mert esetükben sokkal magasabb annak az esélye, hogy nem csak fizikailag, hanem lelkileg is belefáradnak a keserűségbe.

Az teljesen biztos, hogy hétköznapi szinten az emberek többsége két nagy végletet között csapong: míg egyesek a változással foglalatoskodnak, addig mások a bemerevedéssel próbálnak megharcolni. Átalakulóban van az élethez és halálhoz való hozzáállás, illetve az egészséghez való viszonyulás, amelynek következtében sokan belemerevedtek a „pillanat művészete” című tragikomédiába. Ez az a jelenség, amikor elmennek nyaralni akkor is, ha ott halnak meg a tengerparton, és nem a negyven fok meleg miatt, hanem negyven fertőzött személy felelőtlenségétől. A pillanat művészeinél az értelemkeresés, -találás, az önmaguk és mások védelme közötti finom egyensúly megbillent.

Ennek kapcsán fontos üzenet, hogy ha bárki úgy kecmereg ki a pandémiaidőszakból, mintha mi sem történt volna vele vagy a világban, az rossz, a legrosszabb. A járványidőszak ugyanis két éve a változás, a minden átgondolása, a minden újraépítése irányába terelget, és bár jelenleg nagyon intenzív szenvedésnek teszi ki az embereket, engedi megtapasztalni, hogy ha a változás egy kis részét beengedik az életükbe, azaz nem menekülnek – mert menekvés az a fajta nemtörődömség is, hogy nyaralni mennek annak ellenére, hogy körülöttük mindenki vírusos –, és jelen vannak a saját életükben, akkor minél közelebb kerülhetnek az ellenőrizhető valósághoz. És valójában ezt jelenti a lelki egészség.

Mindig van egy ellenőrizhető valóság: minél közelebb áll az ember a lelki reakcióival, az életstílusával és a napi rutinjával az ellenőrizhető valósághoz, annál nagyobb a lehetősége arra, hogy lelki egészsége ne sínylődje meg a járványidőszakot. Ez a folyamat együttműködést alakít: amikor kívülről üvölt a változás szele, akkor az a jó, ha mi is beengedjük a változást az életünkbe, és elfogadjuk, hogy mostantól egészen másként kell a bizonytalansághoz viszonyulni. Elfogadjuk, hogy az életünk egyik része a bizonytalanság, és ebből nem menekülni kell. Ellenkezőleg: ki kell mondanunk, hogy ez az a része az életünknek, amin nem tudunk, és nem is kell tudnunk megváltoztatni. A pandémia mindenki számára esélyt ad, hogy olyasmivel foglalkozzon, amire azelőtt nem volt ideje vagy lehetősége. Ha tehát úgy ér véget számunkra, hogy semmit sem jelentett, akkor valamit nem csináltunk jól.

A pandémiával együtt nőtt a rosszindulat, félelem, kétely, tehetetlenség az emberekben, különféle táborok alakultak ki: szkeptikusok, tagadók, bizakodók, oltottak, oltatlanok, segítőkészek, elutasítók…. Ha elfogadással tekintenénk a helyzetünkre, kevesebb lenne az egymásnak feszülés?

Az ösztöneink sokszor előbbre járnak, mint a bizonyosságunk abban, hogy mi ennél többre vagyunk képesek – ez határozza meg, hogy hogyan reagálunk egy félelemkeltő, ismeretlen helyzetben. Úgy kell beszélnünk és viselkednünk, hogy az másoknak és nekünk is jó legyen, ebben egyébként a nagyvárosi környezetek nagyobb kihívást jelentenek, mert több az ember, az új helyzet, így állandóan mérlegelni kell.

Ebben a helyzetben továbbra is működést hoz, ha az agresszivitásunkat nem tartjuk értéknek, erénynek, mert agresszív bárki tud lenni, akinek az ösztönei eléggé hangosak. Az erőszakosság a kétségbeesettség jele, ezzel pedig foglalkozni kell: ki kell mondania az elszenvedőnek, és ki kell mondatni az agresszorral is, hogy „lehetett volna jobb stratégiát használni”. Fogadjuk el, hogy néha az ösztöneink felülkerekednek, de ebből tanulságot vonjunk le, hogy később ennek ismeretében tudjunk jobban cselekedni.

Világunkban a változás kényszerítő hatással bír, akkor leszünk dühösek, erőszakosak, ha fenntartjuk magunkban, hogy van egy látszat, egy ideális világ, és nem akarjuk elfogadni azt, hogy a valóság megváltozott. Tudatosan kell hozzáállni, nyomatékosítani kell magunkban, hogy ha kimegyünk az utcára, elképzelhető, hogy találkozunk olyan emberrel, aki fáradtabb, frusztráltabb, dühösebb. Mit tehetünk mi? Azt mindenképpen, hogy elutasítjuk az erőszakot, nem használjuk eszközként. Ha nincs más lehetőségünk, akkor a konfliktushelyzetből lépünk ki, vagy szólunk, hogy „lehet másként is megbeszélni, tárgyaljuk meg”.

Azt ritkán emlegetjük, hogy a járványhelyzet illúziókat is rombolt, és a csalódottságnak köszönhető a rengeteg támadó hozzászólás, vélemény, a sok veszekedés, elutasítás. Tudunk-e valaha másként tekinteni a pandémiaidőszakra?

Fájdalmas, hogy bizonyos helyzetekben képtelenek vagyunk elengedni annak a képzeletbeli világnak a képét, amiben élni szeretnénk. Most azonban nem abban a világban élünk, hanem a valóságban, ahol az idealizmusoknak nincs helyük, csak a túlélés és a változásra kényszerítő mindennapi valóság adott. Ezekben a helyzetekben érthető, hogy ha valakinek valamiről le kell mondania, az haragot szül, mert veszteség. Mindenki a maga módján gyászol: mi most gyászoljuk a tudományba vetett aranybiztos hitünket, az egészségről, életről, halálról alkotott képünket, és megharcolunk a digitális világ „örökkévalóság” illúziójával – ebben a kavalkádban az ember saját helyének meghatározásával is küzd.

Előbb-utóbb érkezik a változással egy újfajta elbeszélés, jön egy újfajta értelmezése azoknak az értékeknek, amiktől emberek vagyunk, amiktől egészségesek vagyunk. Az is egy nagy életképesség, hogy egy ilyen helyzetben még mindig le tudod fektetni a gyerekedet, még mindig fel tudod hívni a kollégádat, a családtagjaidat, még mindig vannak személyes és szakmai sikereid, és az is nagy dolog, hogy az évszakok és napszakok még mindig lehetővé teszik a rutint, van egyfajta biztonság, mert nincs háború, elérhetőek a táplálkozáshoz szükséges feltételek. Valóban sok borzalmon megyünk keresztül, beleértve a politikai bizonytalanságot, az anyagi biztonság ingadozását, az egészségügyi veszélyeztetettségünket – ezek naponta emlékeztetnek bennünket arra, hogy „ma is veszélyben vagyunk”.

Ennek ellenére a társadalom többsége képes ezzel együttélni. Nem szabad elfelejteni, hogy az elmúlt időszak azt bizonyította, hogy egy ilyen borzalmas vírushelyzetben jelen tudunk maradni. Igen, sok a szenvedés, a trauma, ezért sem szabad elengedni azokat az embereket, akik ebben a történetben másként élik meg a dolgokat, másként látják a történések súlyát. Mindent meg kell tenni, hogy életben maradjunk: a túlélésnél nagyobb érték nincs, nem számít, ha már nincs hangunk, ha nem a régi a testünk, ha nem tudunk már mosolyogni, csak az, hogy kinyitjuk reggel az ablakot, és beszűrődik az élet zaja, mi pedig halljuk. Ezek az apró rezdülések kemény kapaszkodók napjainkban, amikor mindenki fél, de küzd, mert nem akar meghalni.