Hogy a téli szünidő aktív pihenésben teljék, az elmúlt időszakban sok családban előkerült a síléc és a korcsolya: míg egyes szülők saját tapasztalataikra hagyatkozva okították gyerekeiket a téli sportokra, jócskán akadtak, akik biztonságosabb és célravezetőbb formáját választották a korcsolya- és sítanulásnak: oktatókat kerestek fel. Azonban a gyerekek kibontakozásával egyidejűleg arra is felfigyelhettek, hogy a téli sportoktatás módszere – ahogyan az iskolai tanítás – alkalomadtán vaskalapos szigoron alapul. Miért nem megfelelő fenyegetéssel és fenyítéssel oktatni a pár éves kezdő sportolókat? Meddig mehet el a tanár? Hogyan kezdhet hozzá a jégen való sikláshoz a gyermek? Mi a szülő feladata? Egyebek mellett ezekről kérdeztük Miklós Edit olimpikont és Kalamár Zsolt gyorskorcsolya-edzőt.

Az oktató lehet szigorú, de következetesen és nem fenyegetően. Az oktatónak a komolyságot kedvességgel és játékossággal kell enyhítenie – szögezték le interjúalanyaink egybecsengően, hogy milyen tanítókra van szükségük a jégre félve, kétkedve álló apróságoknak.

Mint megtudtuk, nem csupán zsigereikben érzik, hogy miként kell viszonyulniuk tanítványaikhoz a sí- és korcsolyapályákon, hanem gyakorlati tudásukból fakadóan is, mert képzésük folyamán módszeresen sajátítják el azt, tehát megalapozott tudásuk van az ijedt, síró vagy merész gyerekekkel való foglalkozásban. A játékos és laza tanítást kényszerítésmentesen végzik, ami napjainkban szinte minden oktató sajátja. Noha akadhatnak még vaskalapos oktatók, ők a régi rendszer szigorát viszik tovább, ezért fenyítik, fenyegetik a gyerekeket, és csikarnak ki eredményt a közös munkából, ami nem elfogadható – tették hozzá.

A korcsolya könnyed, játékos oktatással szerethető meg

„Az oktató célja a gyerek biztonságérzetének megalapozása. Ha jégbiztossá teszi a csemetét, kitárja előtte a sportágválasztás lehetőségét, legyen szó gyorskorcsolyáról, műkorcsolyáról vagy hokiról” – fogalmazott Kalamár Zsolt, a Csíkszeredai Sportiskola gyorskorcsolyaedzője, aki szerint a gyerekek félelmét, illetve sportolással szembeni tiltakozását a bizonytalanság alapozza meg. Az alig pár éves csemeték számára ismeretlen a környezet, és újszerű az összes inger, tapasztalat a jégen, ezek leküzdésében csakis az eséseket követő biztos felállás segítheti őket.

Elmondása szerint, amint megtanulnak a bukások után határozottan lábra állni, szertefoszlanak félelmeik, és a korcsolyázás újfajta jelentését ismerik meg: az örömöt, a kihívást, ami sikerélményekhez vezet. A tanulás folyamata emberileg is fejleszti őket, a sport ugyanis megköveteli művelőitől az alkalmazkodást, a valahová tartozás érzése pedig lelkesítően hat. Emellett az élet valós tartalmára is rámutat a sport, hiszen félelem, kudarc, a nehézségek leküzdése, felállás, sikerélmény, öröm és fellángolás is része.

Kalamár Zsolt hozzáfűzte: a Csíkszeredai Sportiskola hangsúlyosan törekszik a gyerekbarát oktatásra, mert a sportszeretet felébresztése minden edző és tanító számára elsődleges. Játékos módszerekre támaszkodnak, biztosak benne, hogy ezáltal könnyedebben sajátítják el a gyerekek a szükséges mozgásformákat, illetve az egyensúlyfejlesztésük és a koordinációs készségfejlesztésük is gördülékenyebben zajlik, ha feladatokkal, különféle fogócskákkal párosulnak a leckék.

A játék mellett természetesen a következetesség is fontos, hiszen a gyerekeket „jó irányba kell terelni”, tudniuk kell, mit tehetnek és mit nem, amikor korcsolyával siklanak a jégen. Az oktató tapasztalatai szerint 5-6 éves korban elegendő elkezdeni a korcsolyázást, a 3-4 évesek mozgásfejlődéséhez viszonyítva még korai – ezt igazolja, hogy azt, amit egy 4 éves csemete évek alatt sajátít el, egy 6 éves néhány hónap alatt tanulja meg. Mint megtudtuk, eredményesebb a tanulási folyamat, ha a gyerekek tanfolyam keretében találkoznak először a korcsolyával, ugyanis a helytelen berögződéseket sokkal nehezebb kijavítani, mint újonnan megtanítani a helyeseket. Ideális esetben már 2-3 hónap alatt mindannyian képesek kezelni a korcsolyájukat az alapkövetelményeknek megfelelően.

Ebben az is segítségükre van, hogy a pályán egyszerre több tanár segíti őket: míg kettő vezényli az órát, a többiek kisegítőként vannak jelen. Minden felnőtt korcsolyával a lábán, hiszen nem elegendő elmagyarázni a mozgásokat, bemutatni is szükséges azokat. „Az oktatók nem akarhatnak rosszat diákjaiknak, hiszen ők is a kicsik sikerélményeiből építkeznek: ha a gyerek megfelelően teljesít, az a tanítónak is siker, ha a gyerek törekszik, az a mesternek is érdeme, ha a csapat összekovácsolódik, abban az oktatónak is szerepe van” – részletezte Kalamár Zsolt, kiemelve, hogy a szülőknek is nagy felelősségük van a sportoktatásban.

Nekik ugyanis lehetővé kell tenniük gyermekeik számára a sportolást, el kell vinniük az edzésekre, lelkesíteniük kell őket, ha lankadnának. Illetve komolyan kell viszonyulniuk a sporthoz, mert a havi egyszeri korcsolyázás siker helyett kudarcot von maga után, a gyerek ugyanis – látva a többiek teljesítményét – arra a következtetésre jut, hogy nem elég jó, holott csupán arról van szó, hogy nem gyakorolt annyit, mint a társai, akiknek a szülei komolyan vették a tanítást.

A sízés komolyabb sport, a háborítatlan figyelem laza szünetekkel enyhíthető

Miklós Edit olimpikon síző a síoktatásról folytatott beszélgetésünkkor szintén kitért a szülők felelősségére. Mint mondta, segíthetik és hátráltathatják is az oktatási folyamatot, hiszen vannak, akik bátorítják gyermkeiket, de a tanítási folyamatba nem szólnak bele, mi több, magukra hagyják a diákot az edzőjével, és vannak, akik kételkednek az oktató tudásában, beleszólnak a módszereibe, beszaladnak a pályára, hogy segítsék csemetéiket.

„Az lenne mindenki számára megfelelő, ha a szülők együttműködően kezelnék a síoktatás folyamatát: érkezés után, egy-két bátorító szót követően magukra hagynák gyereküket a tanárral, és bíznának az oktató képességeiben” – részletezte, kiemelve, hogy az esésgyakorlások során egyáltalán nem célravezető, hogy egyes felnőttek berohannak a pályára felsegíteni gyerekeiket.

A tanulókat összezavarja, hogy egyszerre két felnőtt irányítja őket, és az ellentétes vélekedés bizalmatlanságot kelt. Nem beszélve arról, hogy maguknak kell elsajátítaniuk esést követően a felállást, ami biztos kapaszkodót nyújt a sízésben, de amíg nem képesek lábra állni, nem hozhat jót számukra a csúszás sem.

Miklós Edit úgy véli, az oktatónak kell megszerettetnie a gyerekekkel a sízést, de sosem szabad rájuk erőltetnie azt. Egyszerre kell szigorúnak és humorosnak lennie – e kettő közt az egyensúlyt roppant nehéz fenntartani, csupán azoknak sikerül, akiknek valóban van érzékük a tanításhoz. A sízés ugyanis komolyabb sport, veszélyesebb is, mint egyéb téli sportok, ezért sem oktatják játékosan azt; szünetben játszanak csupán. A gyerekek mégis kedvelik, a sebesség és az élménydús együttlét évről évre visszacsalogatja őket a pályára.

Az olimpikon négyéves kortól ajánlja a csúszást, de akadnak hároméves tanítványai is. Tapasztalatai azt mutatják, eleinte a felvonótól rettennek meg a kicsik, de amint leküzdik félelmeiket és felmerészkednek, könnyedén megtanulnak csúszni, kanyarodni, fékezni, aminek köszönhetően a sízés élvezetessé válik számukra. Ahhoz, hogy helyesen csússzanak a jégen, oktatóval kell elsajátítaniuk a technikákat – mivel csak télen van lehetőségük erre a sportra, év közben „elfelejtik” a tanultakat, bizonytalanul állnak a lécekre következő télen, ezért a szezon elején szinte újra kell tanulniuk sízni, ismét rá kell érezniük a csúszásra.

Miklós Edit arról is felvilágosított, hogy jómaga még tapasztalta, mit jelent a vaskalapos síoktatás, amely szigorra és fenyegetésre épült, de biztos benne, hogy az új generáció sportoktatói és edzői sokkal kedvesebbek és türelmesebbek, mint a kommunizmus idejében oktatók. Ezt igazolja az a tény, hogy a szigoruk ellenére szeretik őket a gyerekek. Megkövetelik, hogy tudjanak megállni, egymás után sorban siklani és fékezni az apróságok, mert ezek hiányában balesetveszélyessé válhat számukra a pálya, mert a legtöbb gyerek – ismeret hiányában – reflexszerűen egyenesen csúszik le a sípályán.

Az azonban meggyőződése, hogy az életveszélytől nem óv meg a fenyegetés és a fenyítés, ezért a szülőket arra kéri, ha azt hallják, hogy gyerekükkel nem megfelelően viselkednek az oktatók, felnőttként vonuljanak félre beszélgetni, és ha ez nem használna, terjesszék a felettesek elé az ügyet, mert nem bagatellizálhatjuk el, ha egy gyerekre olyat erőltetnek, amit nem szeret, és félelemből kell teljesítenie elvárásokat.