Még felsorolni is nehéz, Balogh Zoltán pszichológus szakmáján belül mennyi mindennel foglalkozik. Család- és hipnoterapeuta, de a pszichodráma és a családállítás is a szakterülete, továbbá más alternatív gyógyászati módszerekkel is kísérletezik. A Kolozsváron e hét végén tartandó A belső gyermek elfogadása és gyógyítása című szeminárium apropóján gyermeki énünkről kérdeztük.

A Benkő Krisztinával együtt vezetett szemináriumuk tematikája a belső gyermek elfogadása és gyógyítása. Mi ez a belső gyermek egyáltalán, és hogyan van jelen életünkben?

A belső gyermeki részünk az a részünk, ami valamikor mi voltunk gyermekkorunkban. Ez nem szűnik meg létezni, ott hordozzuk magunkban, mivel azok a tapasztalatok, amelyeket gyermekként megéltünk, nem tűnnek el, ott vannak bennük. Ha valami nagyon hiányzott nekünk gyermekként, akkor ez a hiány a lelkünkben ott marad felnőttként is. A bennünk lévő gyermeki énünk cipeli ezt a hiányt, és igyekszünk felnőttként olyan dolgokkal foglalkozni, amivel pótolni tudjuk. Ha valami fájdalmasat éltünk meg, ezeket a fájdalmakat is cipeljük magunkkal.

Miről ismerhető fel egy felnőttben, hogy a gyermeki énje sérült? Milyen tünetei, megnyilvánulási formái vannak?

Rengeteg megnyilvánulási formája létezik. A legfontosabbak, a legalapvetőbbek: a túlzott, nem indokolt szégyen, a bűntudat, az önbizalomhiány, a dac és a hiszti, természetesen utóbbiaknak is a túlzott formái. Továbbá a bizalomhiány, amikor úgy gondolom, senkiben nem bízhatok meg, csak az van jól megcsinálva, amit én csinálok meg, de ide tartozik még a túlzott megfelelési vágy, amikor úgy növök fel gyerekként, hogy nem kaptam elég szeretetet, törődést, odafigyelést, akkor próbáljuk állandóan kiérdemelni, hogy ezeket megkapjuk, és ez a későbbiekben is állandósulhat. Utóbbiból fakadhat az is, hogy nem tudok nemet mondani bizonyos élethelyzetekben.

Meg kell említenünk az önzést is mint egy felnőttkori állandósult magatartást, aminek sok esetben az alapja az, hogy gyermekkorban nem kaptam meg valamit, vagy nem kaptam eleget, és amikor már felnőttem, és magamnak elértem, akkor ahhoz már senkinek semmi köze, csak az enyém. Ugyanígy lehetséges az, hogy egy korai sérülés következményeként kialakulhat az intimitászavar. Ha nem kapom meg kisgyerekként azt az érintést, simogatást, melegséget a szülőktől, akkor a kudarcreakcióként azt mondhatom, hogy nekem ez nem is kell. Számomra csak az biztonságos, ami nem ez. És innentől kezdve, ha valaki hozzám akar érni, akkor húzok egy határt. Zavarni fog, ha érintenek, simogatnak. Mondanunk sem kell, hogy mindez egy párkapcsolatban például mekkora galibákat tud okozni…

Tehát ha felnőtt életünkben túlreagálunk olyan dolgokat, amik valójában nem adnak arra okot, vagy tartósan fennáll egy világhoz való viszonyulásmód – mint az önzés – akkor lehet a sérült gyermeket fülön csípni magunkban.

Ha igazából azt akarom megtalálni, hogy hol „csíphető fülön”, akkor azt kell megnézni, hogy mi nem adekvát viselkedésmód egy adott helyzetben. Ugyanis egy darabig magunkra tudjuk erőszakolni a megfelelő viselkedést. Lehet annyi önkontroll bennünk, hogy magunkra kényszerítjük, hogy ebben és ebben a helyzetben így kell viselkedni.  Csakhogy abban a pillanatban, amikor megnyomnak bennünk egy olyan gombot, ami a sérült gyermek érzékenységét érinti, akkor rögtön átveszi az irányítást és abból fog reagálni nem adekvát módon.

Minden esetben a sérülést okozó gyermekkori helyzetekre vezethető vissza egy nem adekvát viselkedés? Nem lehet az, hogy a társadalom túlzott elvárásai kényszerítenek ránk olyan álarcokat, amik miatt nem találjuk magunkban az egyensúlyt?

Attól függ, mit értünk adekvát viselkedésmód alatt. Nem feltétlenül valamilyen normáknak való megfelelésre gondolok itt, hanem sokkal inkább arra, ami egy egészséges felnőtti reakció. Tehát ha valaki túlzottan szabálykövető, és akár egy pillanatra elszalasztja ezt a szabályt, amikor is rögtön bűntudata és szégyenérzete lesz, mert nem úgy viselkedett, ahogy abban a helyzetben a társadalom elvárná: pontosan ez a sérült gyermeknek a mutatója.

Merthogy gyermekként azt tanuljuk meg, amit a szüleinktől kapunk. Ha rengeteg a szabály az adott családban, rengeteg korlát, keret van, amiket be kell tartani, mindez okozhat a gyermek lelkében egy olyan törést, hogy nem tudja megélni a szabadságát, és azt szokja meg, hogy csak úgy lehet életben maradni, ha ezekhez a szabályokhoz mereven ragaszkodik. Egy egészséges gyermeki énnel rendelkező felnőttnek az is a mutatója, hogy tud flexibilis lenni. Könnyedén tud egy helyzethez alkalmazkodni, változtatni, kialakítani a saját életmódját, életstílusát, a saját szabályait, ha úgy tetszik. Tehát nem mindenáron valami külsőnek akar megfelelni.

Létezik egyáltalán olyan ember, aki nem, vagy csak alig sérül gyerekkorában? Létezik-e egészséges gyermeki énnel rendelkező felnőtt?

Én azt gondolom, mindannyian sérülünk gyerekkorunkban. Igazából az a kérdés, hogy az eddig eltelt időben milyen mértékben tudtuk ezt helyretenni magunkban. Mintha az egész felnőttkorunk arról szólna, hogy a gyermekkorban elszenvedett sérüléseket feldolgozzuk. Minden, amit felnőttkorban teszünk, az valamilyen módon a gyermekkornak a következménye. Akkor is, ha a szabadságunkat keressük, akkor is, ha a sikert hajszoljuk – de gyakorlatilag bármit is csinálunk.

Hogyan lehet meggyógyítani a sérült belső gyermeket önmagunkban?

Számomra ebben a kulcsszó az elfogadás, ugyanis kétfajta erőteljes dinamikája lehet ezeknek a gyermeki sérüléseknek. Az egyik az, mikor a sérülés vagy trauma következtében megélt fájdalmat nem vagyunk hajlandóak, vagy nem tudjuk befogadni, és ezért eltaszítjuk magunktól. Ezzel úgymond kirekesztjük ezt a belső gyermeket. Ilyenkor az a fontos, hogy tudjuk elfogadni azokat a sérült gyermek énrészeinket, amelyeket valamikor kizártunk, elutasítottunk.

A másik dinamika pedig az, amikor a sérült gyermeki múlt miatt nem tudunk felnőni. Ebben az esetben nem a gyermek van kirekesztve, hanem a felnőtt. Nem tudjuk olyan mértékben elfogadni az életünket és a múltunkat, hogy felelősséget vállaljunk önmagunkért. Pedig ebben a pontban tudnánk igazán felnőni. Ebben az esetben persze más a megoldás, de itt is kulcs az elfogadás, mert végül is el kell fogadnunk a múltunkat, mindazt, ami velünk történt. Elengedni a fájdalmat végre és nem beleragadni – hiszen azért vagyunk még mindig gyermekek, mert beleragadtunk – és ha sikerül elfogadni mindazt, ami velünk történt, akkor tudunk megérkezni a jelenünkbe. Ekkor tudunk felelősséget vállalni mindazért, akik vagyunk és amit teszünk.

Egy ember, aki bele van ragadva a gyerekkori múltjába, és nem tud emiatt felelősséget vállalni, az tulajdonképpen másokat hibáztat. Szülőket, vagy azokat, akik miatt úgy gondolja, nem úgy alakult az élete, ahogy azt ő szerette volna. Amíg másokat hibáztatunk, addig nem vállalunk felelősséget önmagunkért.

Az elfogadás és a megértés nagyon nagy munka. Vannak erre vonatkozóan módszerek, praktikák, amelyek mindezt megkönnyítik?

Mi azért hoztuk létre Benkő Krisztinával A belső gyermek elfogadása és gyógyítása című szemináriumot, hogy ezeket az utakat, javaslatokat, módszereket mind összegyűjtsük, és szépen lassan juttassuk el a szemináriumon résztvevőket arra, hogy egyszer csak végleg elfogadják belső gyermeki énjüket. Természetesen mindenkinek a maga egyéni sérülési mértéke, dinamikája szabja meg a gyógyulás útját.

De mindenki el kell jusson odáig, hogy elfogadja az édesanyját, édesapját, elfogadja azt, hogy amit tudtak adni, ott, akkor annyi volt lehetséges. Mert amíg azt gondolom, hogy szerethettek volna jobban, adhattak volna többet, jobban elfogadhattak volna, tehát ameddig hibáztatom őket, ameddig a hiányra fókuszálok, addig beleragadok a múltbéli fájdalmakba. De ha végre egyszer megértem, ők ennyit tudtak adni, mivel nekik is megvoltak a maguk sérülései, amiket nem tudtak feldolgozni, és ennélfogva szülőként csak ilyen mértékben tudtak helytállni, amennyit számomra adtak, hatalmas felszabadító erő lehet. Ha mindezt megértem, akkor tudok elindulni az elfogadás felé.