Karácsonyi nagytakarítás, újévi fogadalmak – a kettő között meg rendszerint túlzásba vitt evés és ivás. Pszichológusokat kérdeztünk arról: miért ragaszkodunk évről évre a bevett szokásokhoz, megörökölt receptekhez? Tesszük ezt annak ellenére is, hogy ezek egészségtelenségök és működésképtelenségeükeléggé nyilvánvaló. Nos, ezúttal éppen férfiak – Páll Attila és Kalóz János György pszichológus – mondják azt, hogy a karácsonyi nagytakarítást nem kell túlzásba vinni, a szilveszteri italozáskor pedig érdemes megfontolnia a mértékletességet is.

„Arra neveltek, hogy az elődinktől megtanult mintákat kövessük. Főleg azokat, amelyek szüleinktől származnak, tőlük vettük át és visszük magunkkal tovább. Ugyanígy az ünnepek lényegét is tőlük tanultuk meg, így az összes kapcsolódó dolgot is: takarítanunk kell a végkimerülésig, el kell készítenünk, aztán pedig megennünk a hagyományos kalácsot, amíg már nem bírjuk, és így tovább” – sorolta Páll Attila brassói pszichológus az ünnepre való „készülődés” szokványos velejáróit, hozzátéve: a saját családjában maga is megpróbált változtatni ezeken a mintákon.

„Megkíséreltem lefaragni a különböző kötelességekből, amelyek olyanok számunkra, mint valami törvények. Mert ha elődeink ablakot pucoltak és szőnyeget poroltak ünnepek előtt, akkor nekünk is azt kell tennünk, mert különben nem érezzük jól magunkat, mintha beprogramoztak volna bennünket” – magyarázta a szakember. A pszichológus egy lehetséges megoldásként, tanácsként mindennek a „programozásnak” a tudatosítását javasolja, amelyekről magunk is gyakorta látjuk és tapasztaljuk, hogy „nem egészségesek”.

Páll Attila arra is felhívta a figyelmet, hogy ugyanilyen „programozás” eredménye a túlzásba vitt vásárlás is, amikor két napra öt kenyeret vásárolunk, holott nem is tudunk elfogyasztani annyit. „Ha tudatosítjuk, hogy ezek a minták nekünk nem tesznek mindig jót, akkor valamivel közelebb állunk ahhoz, hogy kilépjünk belőle. De ezért félre kell tennünk azt is, hogy belülről valami mindig azt mondja: ez csak így van jól, ezt csak így lehet. Valahogy édesanyámmal is igyekeztem megértetni ezt, aki nyolcvan éves, és végre maga is rájött arra, hogy az ablak ugyanúgy és ugyanott lesz ünnepek után is, ha egyszerűen nincs módunkban mindent elvégezni” – részletezte saját tapasztalatait.

A szakember szerint az ünnepi túlevéssel egy érzelmi űrt igyekszünk betölteni. „Ugyanakkor felszabadulási folyamat is lehet, hiszen ilyenkor végre teljesítjük a vágyainkat. Persze, azoknak, akik év közben sem állítanak fel maguk elé ilyen jellegű gátakat, akadályokat, hogy akkor ennek csak ünnepekkor szabad megtörténnie, nem kell megvárniuk a karácsonyt és túlenniük magukat. Megfigyeltem viszont, hogy a túlevés is amolyan társadalmilag elfogadott dolog. Normálisnak tekintik azt, hogy december végén néhány napig túlzásokba esünk” – utalt Páll Attila a különböző, emésztést elősegítő csodatablettákra, amelyből többet is reklámoznak, főként ünnepek táján.

A piszchológus emlékeztetett: a túlevés a rómaiak számára sem volt ismeretlen jelenség: számtalan fogást végigettek, aztán kihányták, majd folytatták a lakomát. "Annyi a különbség köztük meg köztünk, hogy számunkra már kitalálták ezek a pasztillákat, mintha ezzel is azt akarnánk bizonygatni, hogy azóta nem sokat változtak az emberek szokásai” – tette hozzá. Felhívta a figyelmet ezeknek a reklámoknak a sajátos logikájára, amelynek alapja az, hogy előbb azt fogadtatják el velünk, hogy „betegnek lenni természetes”, és az is rendjén van, ha túlzásnak a különböző szimptómáit felfedezzük magunkon, hiszen a pasztilla mindezt egy csapásra megszünteti.

Páll Atillánál arra is rákérdeztünk, hogy miért szeretünk annyira különböző határokat felállítani magunknak, mint amilyen például az is, hogy minden munkánkat igyekszünk befejezni még az óévben, mintha nem lenne többé alkalmunk ezt megtenni? „Azt hiszem, hogy az emberi létezéssel egyidős ezeknek a különböző határvonalaknak a megrajzolása, hogy valaminek ettől eddig kell tartania, egyik napról a másikra sem szeretjük átvinni a dolgokat, főleg a megoldatlan dolgokat, netán a haragot. Nálunk ugye ott van még az a hiedelem is, hogy adósságot sem szabad átvinni az újesztendőbe” – hangsúlyozta a brassói pszichológus.

Szerinte  egyártalán nem kifogásolható az arra való törekvésünk, hogy a múltat a jövőről egyértelműen leválasszuk. Ezáltal ugyanis felszabadultabban nézhetünk az új elébe, és ugyanilyen hatása van a lakásunkban időközönként elvégzett lomtalanításnak is. "Persze, ha ezt alkalmazzuk életünkre is, akkor hasonló megkönnyebbülést érezhetünk. Mert azt is figyelembe kell vennünk, hogy az újnak csak úgy tudunk helyet csinálni, csak úgy engedhetjük be az életünkbe, ha a régit és haszontalant kidobjuk” – mondta Páll Attila.

A szakszember szerint az újtól, az ismeretlentől való félelmünk valós és természetes. „Ezért is vonakodunk valódi változtatásokat végrehajtani az életünkben, mert félünk az újtól. Inkább benne maradunk, és ott tapicskolunk a jól megszokott iszapban, és legföljebb a felszínen változtatunk egy-két lényegtelen dolgot. De ezzel együtt azt is tudatosítanunk kell: ez a félelmünk megakadályoz abban, hogy fejlődjünk” – summázott a megkérdezett brassói pszichológus, akivel közvetlenül karácsony előtt beszélgettünk el a decemberi ünnepi hajrá velejáróiról.

Az ünnep akkor lehet számunkra különösen megterhelő, ha úgy állunk hozzá, hogy valaminek nagyon meg akarunk felelni – véli Kalóz János György Kolozsváron élő klinikai szakpszichológus. „Ilyenkor megjelenik egy valamiféle teljesítményszorongás: vajon meg tudjuk-e valósítani azt, amit kitűztünk magunk elé? Előrevetítjük ezeket a jövőbe olyanszerűen, hogy vajon oda fog-e égni a sütim, jól sikerül-e a töltött káposztám, találok-e a férjemnek megfelelő ajándékot?” – sorolta a szakember azokat az ünnepekkor felmerülő teljesítenivalókat, amelyekkel meg szoktuk keseríteni saját életünket.

A pszichológus szerint ezzel a szorongással megyünk előre, és ez időközben egyfajta hajtássá, nyomássá alakul át, amelynek gyakorlatilag mi magunk tesszük ki magunkat. Ha ezt nagyon kinyújtjuk időben, akkor veszélyes is tud lenni, mert nagyon kifáradunk, különösen azok, akikben amúgy is van valamiféle szorongásos zavar. "Az ünnepi időszak ezt nagyon fel tudja erősíteni, és akkor ahelyett, hogy a pihenésről szólna ez a periódus, még jobban kifárasztjuk magunkat, január 6-án pedig az ember gyakorlatilag hullafáradtan megy vissza dolgozni” – fogalmazott Kalóz János György.

A két ünnep – a karácsony meg az óévbúcsúztatás – különböző foganatú túlzásaira is rákérdeztünk, hiszen előbbire talán a túlevés, utóbbira a túlivás jellemző inkább. „Aki általában figyel a mértékletességre evésben és ivásban, az az ünnepek táján is fog, aki meg nem, az ünnepekkor sem fog. Mert ugye ott van minden kéznyújtásnyira, különösebb erőfeszítést sem kell tenni. Karácsonykor a sok finom falattal van ez így. Szilveszterrel meg az a helyzet, hogy – amint említettem – szétszorongjuk magunkat karácsonykor, jöhet tehát utána a felejtés, és akkor úgymond szétcsapjuk magunkat, kieresztjük a gőzt” – magyarázta.

A pszichológus arra is felhívta a figyelmet, hogy az idén erre dupla alkalom van, hiszen az ünnepek hétköznapra estek, így az ünnepi „tevékenységeket” hétvégén is folytatni lehet. „Itt talán a mértékletességről kellene szót ejtetnünk még, hiszen az ember azért el tudja magának dönteni, hogy mikor van az, amikor még nem esett át a ló másik oldalára. Persze, én ezt azokra az esetekre mondom, amelyekben nincsenek ezzel kapcsolatos általános gondok. Ha gondok vannak, akkor az ünnepek alatt csak felerősödhet a mértéktelenség, féktelenség” – tette hozzá.

Vicces dolgok – mondta kérdésünkre Kalóz János György az újévi fogadalmakról. „Nagyon jópofáknak tartom ezeket az újévi fogadalmakat, mert ezek amolyan mossuk kezeinket jellegűek. Az év előző napjain nem tettünk semmit azért, amit szilveszterkor megfogadunk, ezért, hogy elhallgattassuk a lelkiismeretünket, kicsit elbagatellizáljuk, kicsit elnapoljuk a dolgokat” – jelentette ki a szakember, aki amúgy nem kifogásolja ezeket fogadalmakat, azonban azt javasolja, hogy olyasmiket foglaljunk ezekbe, amiknek reális esélyük van a megvalósulásra.

„Olyasmit érdemes magunk elé kitűznünk, amin aztán el is kezdünk dolgozni. Mert ez általában csak akkor működik, ha az elhatározás érdekében minden nap leteszünk valamit az asztalra. Egy szélsőséges példát mondok: elég nagy átverés leszokni a cigarettáról január 1-jétől, mert akkor meg miért nem az előző naptól vagy az év bármely másik napjától kezdjük el?” – fogalmazott.

Szerinte hétköznap is ugyanilyen „újévi fogadalmakat” teszünk, csupán a dimenziók másak. „Kapóra jön ez a szilveszteri nagy elhatározás, amellyel aztán minden mulasztásunkat letudhatjuk azzal a címszóval, hogy akkor jövőre tényleg megvalósítjuk mindazt, amit eddig halogattunk. Hogy ne ez történjen, én azt ajánlom, hogy másnap, amikor felkelünk, gondoljuk át konkrétan azokat a lépéseket, amelyeket már akkor megtehetünk céljaink érdekében” – tanácsolta a Kolozsváron élő interjúalanyunk.

Kalóz János Györggyel az év végi személyes számvetések drámai vetületeiről is beszélgettünk és arról, hogy miért erősebb ilyenkor a magányosság érzete. A szakember szerint nem ünnepekkor jön létre az a helyzet, amelyben magányosak vagyunk, hanem ilyenkor tudatosítjuk magunkban a helyzetünket. „Az emberek év közben elfoglalják magukat a munkájukkal, aztán jönnek az ünnepek, és van idejük elgondolkodni. Ekkor tudatosul bennük a helyzetük, ami aztán tovább fokozható azzal, hogy márpedig engem senki sem szeret, engem senki sem hív” – vázolta a klinikai szakpszichológus a tudatosítás kronológiáját és szövődményeit.

Az ehhez hasonló helyzetek orvoslására nagyon egyszerű javaslata van. „Azt is gondoljuk át ilyenkor, hogy mi vajon felhívunk-e másokat, mi megkeressük-e őket? Persze, lehet búsulni, hogy elhanyagolnak minket, de azt is végig kell gondolni, hogy mi vajon milyen lépést tettünk az egyedüllét és a magány ellen? Tehát ez nem egy kiváltság, miszerint elég, ha létezem, mert engem másoknak meg kell keresniük” – foglalta össze a szociális élet „adok-kapok” elvét Kalóz János György, aki szerint ez az egyszerű dolog attól válik bonyolulttá, hogy forgatókönyveket gyártunk, találunk ki arra, hogy miért nem jó másokat „zavarni”. Az irracionális belső érveléssel aztán odáig lehet eljutni, hogy az illető lemond a kapcsolatteremtésről. Ha viszont ezen túllépünk, már közelebb állunk közösségi életünk kialakításához.