A számomra mostanáig legérdekesebb iráni turisztikai objektumot láttam ma, a Miyaneh közelében levő Qiz hidat.

A látványos környezetben, sziklás, kopár hegyvidéken álló két tartópilléres, jelenleg romos híd pontos kora nem ismert, a legóvatosabb becslések szerint a VIII-ik században épült. Az építmény közvetve a második világháborúnak esett áldozatul, annak ellenére, hogy abban Irán nem vett részt. A háború alatt Nagy-Britannia és a Szovjetunió ideiglenesen megszállta az ország egy részét, a kivonulásukra 1946-ban került sor. (Szovjet) Oroszország már akkoriban is az elnyomott nemzetek nagy barátja volt, ezért aztán nem meglepő módon, röviddel a Vörös Hadsereg távozása után Kelet-Azerbajdzsán tartományban „népi, demokratikus” felkelés robbant ki.

A hidat az állítólagos forradalmárok robbantották fel, de csak pocsékolták a dinamitot, ugyanis nem tudták feltartóztatni a császári hadsereg előrenyomulását. Mivel a Szovjetunió számára a prioritás nem Irán volt, hanem Közép-Európa, a felkelés csúfos véget ért, Kelet-Azerbajdzsán népe pedig nem ismerhette meg a szocializmus jótéteményeit és Sztálin elvtárs atyai gondoskodását. Romos állapotában a híd talán még látványosabb is, mintha ép volna, mérnökök számára pedig különösen érdekes lehet, mivel metszetben látható a legalább 1 300 éves építmény szerkezete.

Tebrizi pihenőnapomon szintén ellátogattam egy idegenforgalmi látnivalóhoz, a Kandovan nevű barlangfaluba, melyet a helyi turisztikai információs központban ajánlottak. Meg kellett állapítanom, hogy Kandovan tipikusan azon látványosságok egyike, melyek profi módon elkészített fényképeken lényegesen jobban mutatnak, mint a valóságban.

A faluban van néhány vulkáni kőzetbe vájt lakás, istálló és tárolóhelyiség, ám az épületek minimum 90 százaléka a modern korban épült, iszonyúan primitív és ronda, fehér műanyag ablakkeretes tákolmány, híjján bármiféle esztétikai vagy kulturális értéknek.

Elméletileg két órát maradhattam volna a faluban, de nekem fél óra bőven elég volt. Valószínűleg érdekesebbnek találtam volna Kandovant, ha másfél éve nem jártam volna a lenyűgöző dél-olasz, sziklába vájt városban, Materában, amely tízszer akkora, mint Kandovan, tízszer komplexebb, szebb és érdekesebb.

Kulináris kalandra szántam el magam tegnap. Bármilyen országban járok, mindig a helyi ételeket eszem, a helyi italokat fogyasztom. Irán ezen vidékén azonban a büfék, éttermek és gyorsétkezdék kínálata olyan szegényes és egyhangú, hogy eldöntöttem, megkóstolom a helyi pizzát. Jó döntés volt, nem csak jóllaktam, de jól is szórakoztam, az iráni pizzának ugyanis csak nevében van köze az olaszok nemzeti eledeléhez. Az én pizzám szögletes volt, két réteg vastag tészta között felvágottal és sajttal megtöltve, s feltét is volt rajta. Kifejezetten ízlett, ráadásul laktató is, máskor is rendelek majd. A pizzához körülbelül annyi köze van, amennyi annak a gulyásnak lehet, amit egy internetről letöltött recept alapján olyan japán főz, aki sosem járt a Kárpát-medencében. (A korábbi blogbejegyzések itt olvashatók.)