Amikor azt hallom, hogy képzést szerveznek arról, hogyan lehet az ember jobb szülő, már a szőr is feláll a hátamon. Tévedés ne essék, nem azokra a tanfolyamokra gondolok, amelyeken a szakértő mértéktartóan a gyermek életkori sajátosságait mutatja be, mert azokról valóban tudni kell azért, hogy ne legyenek túlzott elvárásaink. Hanem azokra gondolok, amelyeken megmondják a tutit, magyarán: használati utasítást adnak a gyermekhez, hogy aztán a szülő a tanfolyam végeztével és a megtanultak gyakorlatba ültetésekor jó alaposan kétségbe eshessen, hogy nála a dolog nem vált be. Mert megérzéseim szerint általában nem szokott a leírtak, bemutatottak szerint működni a dolog.

Mert nincs is, ahogy eszerint működnie: másképp eszik (vagy nem eszik a gyermek) az otthoni konstellációban, megint másképp csak az anyjával a városban, és harmadik módon, mondjuk, egy többcsaládos nyaraláson. És ez csak egy példa a sok közül. Na, most, ezekre vajon milyen szabályt lehet ráhúzni, amikor mindenik helyzet szabályszerűsége más és más?! Ezt a gyermek is érzi és tudja. Richtig nem azt fogja csinálni, amit a nevelési szakértő, amolyan New Age stílusban előad a felvilágosítás csimborasszójaként, a tökéletlen szülő megvilágosodásának soha vissza nem térő esélyeként.

Nem is egy ilyen videót láttam, hallgattam a Facebookon. Egyiket-másikat kíváncsiságból meg is néztem, nehogy lemaradjak az évezred gyereknevelési tippjéről, azonban meg kellett állapítanom, hogy az ilyen modern kori „tanítások” esetében jó, ha az ember keze ügyében van a kézifék, felfedezi a túlzásokat és nem akarja ezeket tűzön-vízen át gyakorlatba ültetni. Nagy lelki válságoktól menthet meg egy ilyen jellegű jótékony távolságtartás, gyanakvás.

Az élőben zajló hasonló előadásoktól ez idáig kissé szkeptikusan távol tartottam magam, de valószínűleg elmegyek majd egy ilyen szeánszra nulla elvárással felvértezve, levetkőzve az ellenérzéseimet. Mert aztán hátha tévedek, és Lea mégis egy amolyan kis, kurblival felhúzható műanyag nyuszika, aki úgy működik, mint több száz, ezer, tízezer hasonló, kurblival felhúzható műanyag nyuszika.

Mindazonáltal, el kell mondanom, hogy jelenleg semmi okom nincs ezt hinni. És ezt annak a több különböző stratégiának a számlájára kell írnom, amelyet a lányom – oké, bizonyára más gyerekek is, de én őt ismerem jobban – kitalál úgyszólván az emberi kapcsolatok dinamikájának fenntartására. Magyarán: annak érdekében, hogy mindenki kizárólag vele foglalkozzon. Nyilván, a szakértők most legyintenének, hogy hát, igen, próbálgatja a határokat, mert abban a korban van. Igen ám, de ezeket a stratégiákat nekem kell lemenedzselnem napi szinten, úgyhogy hadd ne legyintgessünk itt nagy szakértően.

Mert ott van, például, az esti mese olvasásának, illetve egy másik verzióban, mondásának naponta felmerülő fogas kérdése. Gondos anyaként jól felkészültem erre a feladatra: a már meglévő több tucat meséskönyv mellé még vásároltam egy, rövid állatmesés gyűjteményt is, hogy hatékonyan bevessem altatáskor. Egy ideig működött is, Lea szerette, elégedett volt. Aztán egyik alkalommal, amikor a nagymamája altatta el (aki az elalvást elősegítő félhomályban nem tudta kisilabizálni a meséskönyv apró betűit), mesélni kezdett Leának, akinek nagyon bejött ez a műfaj. Azóta egyéb sincs: „anya ne te mesélj, mert te nem ismered a békát” (és valóban nem) „meséljen inkább mama”.

Nos, megpróbáltam megértetni vele, először kedvesen, utána már erélyesebben, hogy az egy kivétel volt, és az egész napos unokázás után kéne hagynunk mamát egy kicsit pihenni. Illusztráltam is neki, hogy most itt vagyok én, na meg „a meséskönyv, amit te annyira szeretsz, és ebből anya elolvassa a kedvencedet, vagy amelyiket akarod”. Azonban porontyom hajthatatlanul követelte a „leváltásomat” a sokkal érdekesebben mesélő nagyanyjára.

Na már most, itt két lehetőség volt: 1. kitartok amellett, hogy márpedig ez az én feladatom, és hadd ne legyen minden úgy, ahogy ő akarja (ez esetben Lea hosszan üvölt, hogy az anyai autoritásom már nem is „hallatszik” a zajban) 2. feladom és visszavonulok, hogy „oké, akkor jöjjön mama a békás sztorival” (ez esetben Lea gyorsan befejezi az üvöltést, mert érvényesítette az akaratát). Lett volna még egy harmadik változat is, miszerint én magam kezdek el hetet-havat összehordani, jópofizni egy olyan békaszerűségről, azonban ez a változat azért sem működik, mert Lea ilyenkor nagyon hamar rájön a turpisságra, miszerint a mamaféle módszer lekoppintásával próbálok bevágódni nála, és – ahogy ő maga is fogalmaz – „azért se” mond le a nagyanyja jelenlétéről, tovább üvölt.

Nos, a nevelési szakértőknek erre kellene mondaniuk valami okos és általánosan érvényes receptet, hogy egy ilyen egyértelmű helyzetben hogyan kellene az anyai autoritásomat megőriznem. Nehezítő körülménynek számít az, hogy én magam is utálom azt a verziót, amikor Leának valamit csakis azért kellene választania, „mert én azt mondom” (van ilyen is, de ezt a fegyvert az épségét veszélyeztető helyzetekben használom, így nem  is akarom potyába elpuffogtatni a „töltényeimet”).  És persze, a kis huncutom azt is tudja, hogy én ez utóbbit nulla meggyőződéssel tenném normál üzemmódban, ergo: duplán nem működne.

Mindaddig, amíg valamely szakértői okosságra rá nem találok e tekintetben, azt csinálom, hogy mindennek finoman kipróbálom az ellenkezőjét is, hátha működik. Az én gyermekem nevelése – az eddigi tapasztalataim szerint – ugyanis inkább a lutrihoz hasonlít, amelyben finoman, szinte észrevétlenül kell kijelölni azokat a bizonyos határokat, amiket nem kellene átlépnie.

Aztán, ki tudja, még az is lehet, hogy egy idő után tanfolyamról tanfolyamra járok, hogy a modern neveléstudomány megtanítsa nekem, hogyan győzzem meg Leát arról, hogy neki egy adott helyzetben mást kell akarnia, mint amit…