A parajdi sóbánya katasztrófája több, mint ipari baleset – hívja fel a figyelmet Péter László kolozsvári szociológus, aki kollektív traumaként, mély társadalmi krízisként értelmezi a fejleményeket. Internetes naplójában közölt írásában élesen rávilágít a közösségi dezintegráció és identitásvesztés veszélyére, és a felelősség kérdését újszerű megközelítésből veti fel. A Maszol portálnak adott interjúban arról beszélt, mi késztette írásra, milyen mintázatok sejlenek fel más, hasonló tragédiák kapcsán, és van-e visszaút a megrendült közösség számára. „Ebből nagyon sokat tudunk tanulni, és nagyon sokat tudunk veszíteni is” – mondja.

– Mikor és milyen szempontból kezdte el követni a parajdi sóbánya körül kialakult helyzetet?

– Bizonyos mértékben a figyelem természetes volt mind magánéleti, mind pedig szakmai szempontból. Nagyon gyakran el szoktunk autózni a bánya bejárata előtt, és amikor az esemény bekövetkezett, akkor azonnal tudomást szereztem róla, és megrendítettek a történtek. Magyar közösség lakik a régióban, ahol ez a tragédia történt, és ennek a közösségnek a tagjaként nyilván engem is megdöbbentett. Ugyanakkor szociológusként társadalmi problémákkal foglalkozom, és van egy olyan rész az előadásomban, amiben a környezet krízisét, illetve ennek a társadalomra gyakorolt hatását tárgyaljuk, és hát nagyon szomorú, hogy egy konkrét, empirikus eset Erdélyben, Székelyföldön, hozzánk ilyen nagyon közel történt.

Magán a szövegen elég sokat morfondíroztam. Már kezdetben szerettem volna valamit mondani a közösség egyszerű tagjaként erről az eseményről, már csak abból a meggondolásból is, hogy szolidáris vagyok mindazokkal, akik a negatív hatások által érintettek. Ugyanakkor figyeltem, hogy mi történik a reakciók szintjén és a nyilvánosságban – milyen narratívák és toposzok kerülnek be, hogyan keretezik, hogyan kontextualizálják verbálisan ezt a kérdést –, mert ez rávilágít arra, hogy milyen jellegű problémáról beszélünk. És bevallom őszintén, kicsit bosszantott, hogy a társadalomtudomány irányából viszonylag kevés, igazából nulla nyilvános megnyilatkozás történt. Ez vezetett oda, hogy leültem és megírtam ezt az akadémiai logikában rövidebb, amúgy meg igen, kicsit hosszabb bejegyzést.

– A parajdi tragédiát véletlen társadalmi problémaként írja le. Hogyan definiálható ez a koncepció, és hogyan alkalmazható Parajdra?

– A társadalmi problémák elmélete tulajdonképpen három típusról beszél. Beszélünk funkcionális problémáról, amikor a társadalom egyik alrendszere zavarja a másiknak a működését, és ebből jelennek meg szisztematikus problémák. Például ilyen a lakáskérdés Kolozsváron a munkaerő biztosítása következtében. Strukturális problémáról beszélünk akkor, ha a társadalom szerkezete generál feszültséget. Például a demográfiai egyensúly, a férfi-nő arány megbillen, akkor szükségszerűen vezet válásokhoz. A harmadik az úgynevezett véletlen társadalmi probléma, ami a rendkívüli esetben bekövetkező, ugyanakkor nagyon nagy horderejű problémákra vonatkozik. Ilyenek a természeti csapások, például a Katrina hurrikán 2005 augusztusában vagy a 2004-es vulkánkitörés és szökőár Délkelet-Ázsiában, de a háborút is ide szokták sorolni. Szeretném hangsúlyozni, hogy igazából nem a természeti csapás a lényeg. Például Pompeji pusztulása kapcsán a kérdés az, hogy mi vezet oda, hogy emberi közösségek egy vulkán mellé telepednek. Vagy mi vezet oda, hogy egy rossz állapotban lévő bánya mellett épül fel egy közösség, miért nem vesz tudomást a társadalom egy ismert kockázati tényezőről, miért nem tesz jóformán semmit. Tehát a hangsúly egyfelől az early warning systemeken van – ha potenciálisan bekövetkezik az illető csapás, akkor a hatása minimális legyen –, másfelől a kármentésen. Itt az információ terjedésétől a megfelelő intézményeknek a mozgósításán keresztül a társadalomnak azon eljárásrendszerére gondolok, amely az elhárításban azonnal bevethető.

Parajd esetében pontosan azt hangsúlyozom, hogy a tragédia nemcsak mérnöki kérdés – nemcsak arról van szó, hogy bizonyos vízhozamok mekkorák, mekkora gazdasági kára következik ebből a bányavállalatnak és az ott alkalmazottaknak –, hanem ez elsősorban társadalmi kérdés. Emberekről, közösségekről beszélünk! A tapasztalatok is azt mutatják, hogy a hosszútávú, nagyon nehezen visszafordítható káros hatások elsősorban a közösséget mint társadalmi entitást érik. Parajd helyzete azért is sajátos, mert az identitás kérdése is fölmerül. A környék lakosainak, közösségeinek kollektív identitását bő kétszáz éve, tehát gyakorlatilag az egész modernitáson keresztül meghatározta a sókitermelés és az e köré szerveződött összes tevékenység. Hogyha ez a tényező elvész, akkor az nemcsak a természetben, a falu fizikai architektúrájában okoz nagyon nagy károkat, hanem úgymond a lelkekben is. Ilyenkor a közösségi szolidaritás föl szokott lazulni, az egymás iránti és különösen a formális intézményekbe vetett bizalom mind-mind romlik. És tudjuk, hogy a társadalom szövete olyan, hogy nehezen lehet fonni, és nagyon könnyen szakad. Igazából én azt próbáltam sugallani – annak, aki ezt meg kell hogy hallja –, hogy nemcsak az egyénekkel kell foglalkozni, hanem a közösséggel mint olyan. Hogy reziliens legyen, hogy talpra tudjon állni, hogy ezeket a sokkokat el tudja viselni. Igazából ez egy társadalmi trauma, ehhez pedig megfelelő szakemberek kellenek. Ezek nem szociológusok, persze, de a kérdést alapvetően tematizálni kell, ez pedig a mi dolgunk.

– Kire vagy kikre gondol, amikor azt mondja, hogy „meg kell hogy hallja” a figyelemfelhívását?

– Mindannyiunknak le kell vonnunk bizonyos konzekvenciákat. Elsősorban tudatosítanunk kell, hogy itt nem egyszerűen az történt, hogy akkor és ott a bánya megtelt vízzel, hanem ennek hosszútávú, folyamatos következményei lesznek. Ugyanakkor ez nem csak egy szinguláris esemény, hanem egy folyamat, ami sok kisebb eseménysorból áll. Tehát mindenkire gondolok a közösség egyszerű tagjától egészen a felelős döntéshozókig, hiszen a problémákat akkor tudjuk megoldani a társadalomban, hogy ha közösen kialakítunk egy olyan álláspontot, ami segít kicsit tisztábban látni. Nyilván a felelős döntéshozók azok, akik egy ilyen horderejű eseményben együttesen kell megtalálják a lehetséges megoldásokat, amelyeket aztán vitára kell bocsátani, és a közösséggel folyamatosan, organikusan kell ezeket egyeztetni.

Azt gondolom, hogy itt van egy közös felelősség, és ezt jó lenne közösen vállalni. Az nem korrekt, hogy valakikre hárítjuk a felelősséget. Igazából ez a problémának a része, nem a megoldásnak. A megoldásnak az a része, hogy mindenki ott, ahol tud, megpróbálja ezt a kérdést minimum tematizálni és tudatosítani kifelé és befelé is, hogy igazából mivel állunk szemben. Másképpen nem biztos, hogy a megoldások a helyiek érdekét szolgálják majd.

– Nem is látja semmilyen szerepét a felelősség keresésének a válságkezelésben?

– Amikor egy trauma bekövetkezik, az szokott történni, hogy egyéni és közösségi szinten is először megpróbáljuk tagadni, aztán minimalizálni, majd következik nyilván a felelősökre való rámutatás. Ez lehet helyes vagy helytelen, lehet pontos vagy pedig kevésbé pontos. Teljesen világos, hogy a felelősségre vonást itt sem lehet megúszni, de én igazából azt mondom, hogy ennél tovább kell menni. És abban sem vagyok biztos, hogy a bűnbakkeresésnek éppen most van az ideje. Ez a megfelelő, formális intézmények dolga igazából. Ezt le kell kommunikálni a közösségnek, de ezen túl kell nekünk lépni minél hamarabb, mert másképpen a közösség visszafordíthatatlanul sérül.

– Azt írta, hogy „ez lehet a mi Csernobilunk”. Tudatosan használta ezt az erős fordulatot a figyelemfelhívás eszközeként?

– Az van sajnos, hogy a kilátások nem a legjobbak. Megnéztem példákat a világban, hogy mi történik ilyen típusú katasztrófák után, és nagyjából az a szomorú következtetés, hogy visszafordítani egyáltalán nem lehet az ilyen tragédiákat, és kevés esetben sikerül elkerülni azt is, hogy a közösség nagy mértékben sérüljön. A Csernonil párhuzamot teljesen komolyan gondolom, szerintem jelenleg Parajd az erdélyi magyar közösség egyik legnagyobb problémája. És az, ahogyan a közösség, illetve a paraállamként működő érdekszervezet ehhez a kérdéshez viszonyul, meghatározó lesz azt illetően, hogy a nagyon súlyos problémáinkat hogyan tudjuk vagy nem tudjuk megoldani a jövőben.

Egy fontos megjegyzés: ez egy olyan típusú trauma is lehet, ami túlmutat a régión, ahol máris rengeteg járulékos hatása van ennek az eseménynek. Említhetném a lakossági ivóvízellátás problémáit, ami nem csupán az egyének életet nehezíti, hanem helyi gazdaságokat akadályoz vagy lehetetlenít el – végső soron átalakítja a helyi társadalmi ökoszisztémát, magát a mindennapi élet eddig megszokott rendjét. Tehát az, hogy miként menedzseli az erdélyi magyar társadalom ezt a saját ügyét, nagyon nagy mértékben meg fogja határozni a hangulatunkat, közérzetünket, azt, hogy hogyan tudjuk a következő problémáinkat kezelni, illetve hogyan futunk neki az olyan kihívásoknak, mint a gazdasági válság, globális instabilitás, klímakrízis, automatizáció vagy mesterséges intelligencia. Tehát ebből nagyon sokat tudunk tanulni, és nagyon sokat tudunk veszíteni is.

– Párhuzamba állítja a parajdi tragédiát a 2005-ös bánsági árvízzel, de igazából az 1972-es Buffalo Creek-i gátszakadás az, ami hátborzongatóan hasonlít az itteni helyzetre. Milyen tanulságok vonhatók le ezek alapján?

– Az amerikai párhuzam legalább három ponton hátborzongató. Egyrészt ott is egy kiadós esőzés következtében történt ipari baleset. Egy szénbánya víz- és szénhulladék-tározója átszakadt, házakat söpört el vagy rongált meg, illetve ellehetetlenítette a megélhetést. Másrészt az Egyesült Államok szintjén Buffalo Creek ugyanúgy periféria, mint Székelyföld a többségi románság számára.A helyi népesség identitása erősen lokális, nagyon erősen a bányához kapcsolódik, akár a nyelvi különbség is hasonlít. Valahogy segíteni kell a helyi embereknek, hogy elkerüljék az identitásválságot és az olyan társadalmi betegségeket, mint a szolidaritás hiánya, a társadalmi kapcsolatok erodálódása. Nagyon-nagyon fontos, hogy a helyhez való viszonyt meg tudjuk őrizni, magyarán megelőzzük azt a komplikált morális válságot és társadalmi dezorientációt, amit okozott 1972-ben, egy nagyon-nagyon hasonló kontextusban a Buffalo Creek-i tragédia.

– Közös a két közösségben a gazdasági diverzifikáció hiánya is. Lát-e realitást arra, hogy Parajdon megváltozzon a gazdaság szerkezete? És mitől függ ez?

– Egyrészt ugyebár kialakult egy helyzet, amely szükségszerűvé teszi a változást, a kérdés az, hogy mik a lehetőségek, és hol vannak azok az eszközök, kiknek a kezében, akik ezt elősegíteni tudják. Kénytelen lesz a közösség valamilyen mértékben újra kitalálni önmagát. Nyilván a kiinduló pont továbbra is a turizmus, de van egy lehetőség arra, hogy régióban gondolkodjunk. Egyébként ez már rég meg kellett volna hogy történjen, ahogy az is, hogy ebben a mono-indusztriális kontextusban a tervezés egy picikét a gazdasági diverzifikáció irányában menjen. Nem vagyok közgazdász, viszont azt mindenképpen állítom, hogy a közösségnek szüksége lesz külső segítségre, ami nagyon rövid távon a gazdasági túlélést, hosszabb távon pedig a gazdasági rezilienciát támogatja.

– A helyi gazdasági és politikai vezetők a bánya elöntése után elő is álltak egy programmal a vállalkozók megmentése érdekében. Miközben a közbeszédből valóban hiányzik az Ön által hiányolt tematizálás, a konkrét akció mintha éppen abból az alaptevésből indulna ki, hogy az ipari baleseten túl itt egy társadalmi katasztrófával állunk szemben. Nem így látja?

– Én inkább a gazdasági oldalát láttam, azt, hogy mi lesz a vállalkozásokkal, mi lesz a panziókkal meg az iparággal egyébként. Iparágcentrikusan, a gazdaság felől történtek ezek a lépések, de igazából nem is biztos, hogy a helyi szereplőknek a tisztje felvetni ezeket a morális válsággal meg a társadalmi dezintegrációval kapcsolatos kérdéseket. Ezt a munkát szakembereknek kell elvégezniük. A helyi eliteknek is fontos hangsúlyozni, hogy a társadalmi kérdések nem oldódnak meg automatikusan a gazdaság talpra állásával. Beszélünk itt racionalitásválságról, ami előjön, beszélünk egy legitimációs válságról és egy olyan típusú motivációs válságról, ami szükségszerűen eléri a helyi közösséget a gazdaság teljesítményétől függetlenül. De amúgy az kérdés, hogy mikor fog jól teljesíteni a gazdaság.

– Felveti a szakértelem tartós mellőzésének a problémáját is, ezzel kapcsolatban pedig a kollektív felelősséget. Milyen tanulságok vonhatók le e tekintetben a parajdi esetből?

– A kérdés itt úgy merül fel, hogy a 2000-es évek végétől voltak olyan geológiai jelentések, illetve ajánlatok, amelyek már korábban felhívták a figyelmet a katasztrófa veszélyére. Ugyanakkor a tág kontextus is fontos ebben az egyenletben. Egy olyan világban élünk, ahol a tudással szemben van egy nagyon erős társadalmi szkepticizmus. Ezt a populista fordulat hozta elsősorban, de különböző tényezők hívták életre. Egyrészt a média szerepéről kell beszélni – hogy inkább a szórakoztató ipar részévé vált, és kevésbé látja el a tájékoztató szerepét –, az oktatási piacnak a megjelenéséről és az egyetemeknek a státusvesztéséről, illetve nyilván a közösségi hálóknak a virágzásáról. De egy szó, mint száz, olyan világban élünk, ahol a társadalom széles rétegei nagyon szkeptikusan viszonyulnak a tudáshoz, miközben a parajdi eset is azt bizonyítja, hogy a mérnöki, pontos tudományos társadalmi tudásra igazából szükségünk van. Hogyha valamit tudunk tanulni ebből az esetből, akkor az az, hogy adott esetben a saját bőrünkön érezhetjük – direkt vagy indirekt formában, parajdiként vagy akár erdélyi magyarként –, hogy a szakértőnek és a szakértelemnek a társadalmi státusa alacsony, hogy ha nem hasznosul a tudás.

– Mi a véleménye a román állam viszonyulásáról? Mennyire tűnt Ön számára demonstratívnak?

– A kérdés nyilván arra vonatkozik, hogy a Parajd iránti látványos érdeklődés – államfői és miniszteri látogatások – nagyon gyorsan alábbhagyott. Nos, egyfelől a népi bölcsességet mondanám, hogy sajnos minden csoda három napig tart. Ezért kell nekünk erről beszélni, és ezért kell keretezni ennek a diskurzusnak a paramétereit. Másrészt ne feledjük el, hogy egy nagyon sajátos kontextusban került sor erre a szerencsétlen eseményre: rögtön az elnökválasztás második fordulója után, amikor a romániai média fókuszpontjába került az erdélyi magyarság, a magyarok hozzájárulása Nicuşor Dan megválasztásához, illetve lojalitása a román államhoz. Ebben a kontextusban adta magát, hogy a román állam szimbolikus gesztusokat tegyen az erdélyi magyar közösség irányába. A figyelem nem kizárólag Parajdnak szólt, hanem annak a mobilizációnak, ami a választás második fordulójában végbement, és hát végül is eldöntötte, hogy nem sodródott szélsőjobbra Románia. Az is benne volt, hogy az akkori kormány nem volt teljes jogú és legitimációs válsággal küzdött. Ilyenkor az adminisztratív hatalom keresi a lehetőséget, hogy bekerüljön a nyilvánosságba – jót tesz, szolidárisnak mutatkozik, a helyszínre megy és megpróbál segíteni, legalábbis a tévék képernyőin. Itt aláhúznám, hogy elég nagy összeget folyósított a román állam a kármentésre, de az kétségtelen, hogy az utóbbi időben a figyelem elfogyott egyrészt a globális események, másrészt a nehézkes kormányalakítás következtében. Mindannyiunknak felelőssége, hogy ha elmúlik a kezdeti figyelem, ami az együttérzést a áldozatokra irányítja, ne engedjük, hogy Parajd lekerüljön legalább az erdélyi magyar közösség napirendjéről, és ne hagyjuk magukra a dicsői, a Kisküküllő meg most már akár a Maros partján élő embereket, gazdákat, állattenyésztőket, halászokat, kirándulókat, akik ennek a problémának hatásaiból „részesülnek”.

– A Buffalo Creek-i közösség soha nem talált magára az 1972-es gátszakadás után. Lát-e esélyt arra, hogy Parajd elkerülje ezt a sorsot?

– Látok. Azon túl, amiről már beszélgettünk – a kollektív felelősség tematizálása, a szakérteremnek a bevonása és kultiválása –, egy másik érv lehet talán a székely falvaknak a társadalomtörténete. Ebben az esetben aktivizálódhatnak a rendtartó székely falunak a mintái. Ha nem tűnt teljes mértékben az a fajta autonómia, makacsság, eltökéltség, ami a székelységet a története során jellemezte, talán alapot képezhet ahhoz, hogy a Sóvidék talpra álljon. De ez csak szükséges, nem elégséges feltétel – össztársadalmi összefogásra lesz szükség. És tekintsünk erre esélyként is, tanulási lehetőségként arra, hogy a jövőben elkerüljük a hasonló problémákat. Nem feltétlenül a véletlenekre gondolok, hanem a rettenetes iramú és intenzitású változásokra: a mesterséges intelligenciára, klímakrízisre, automatizációra és társaikra.