Egyre nyilvánvalóbb, hogy az Egyesült Államok és Izrael más-más háborús célokat követ. Az USA céljai korlátozottabbak, ráadásul Washington érzékenyebb a gazdasági következményekre, miközben Izrael mindenáron rezsimváltást akar Iránban, és a káosz sem riasztja vissza.

Irán egyetlen rakétával évekre kiiktatta a katari cseppfolyósított földgáz (LNG)‑kapacitás nagyjából 17 százalékát. Az exkluzív becslést a Reuters közölte a QatarEnergy vezérigazgatói tisztségét is ellátó energiaügyi miniszter nyilatkozatára hivatkozva. Szaad al‑Kaabi szerint a károk olyan mértékűek, hogy a helyreállítás legalább három évet vehet igénybe, de akár öt évig is eltarthat. Erre az időszakra Katar állami energiacége kénytelen lesz „vis maior” helyzetet bejelenteni több hosszú távú LNG‑szállítási szerződésre.

Európa számára különösen rossz hír, hogy a világ legnagyobb LNG‑komplexumának két megsérült gyártóegysége („train”) Belgiumot és Olaszországot, valamint Dél‑Koreát és Kínát szolgálta ki. Ezeknek az ügyfeleknek Katar akár öt éven át nem tudja teljesíteni a vállalt mennyiségeket.

A QatarEnergy vezetője kijelentette: korábban elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy Katar ilyen súlyos támadás célpontjává váljon, ráadásul egy „muszlim testvérország” részéről, éppen a Ramadán idején.

A katari Ras Laffan LNG‑üzemet ért csütörtöki rakétacsapás Teherán retorziója volt arra, hogy egy nappal korábban Izrael légicsapást mért az iráni South Pars gázmező létesítményeire. A gázmező északi részét Irán, a délit Katar aknázza ki. A támadások hírére Európában 35 százalékkal emelkedett a földgáz ára. Az amerikai ExxonMobil az egyik megsérült üzemben 34, a másikban 30 százalékos tulajdonrésszel rendelkezik.

Az elmúlt napokban Irán több támadást indított a szomszédos országok olaj‑ és gázlétesítményei ellen, miközben a nagyhatalmak keresik a megoldást a Hormuzi‑szoros megnyitására, amelyen a konfliktus előtt a világ olaj‑ és LNG‑szállítmányainak ötöde haladt át. Bár a szoros lezárása után az olaj egy részét sikerült alternatív útvonalra terelni, szakértők szerint így is a világ teljes kínálatának körülbelül tizede eltűnt a piacról.

A helyzet súlyosságát jelzi, hogy az Egyesült Államok nemcsak az orosz olajra kivetett szankciókat függesztette fel, hanem mérlegeli az iráni olajra vonatkozó büntetőintézkedések feloldását is, hogy a tengeren rekedt iráni olaj gyorsan eljuthasson Ázsiába, enyhítve az árakra nehezedő nyomást.

Az amerikai elnök a Truth Social platformon, a tőle megszokott kemény hangú posztban reagált az eseményekre. Azt állította, hogy az Egyesült Államoknak nem volt tudomása az izraeli akcióról, amelyet igyekezett mentegetni is. Szerinte Izrael „a közel-keleti események miatti dühtől hajtva csapott oda erőszakosan”. Azt is hangsúlyozta, hogy ezentúl „IZRAEL NEM HAJT VÉGRE ÚJABB TÁMADÁST” a rendkívül fontos és értékes gázmező ellen, hacsak Irán nem lép fel ismét Katar ellen.

Elemzők szerint ez arra utal, hogy az Egyesült Államok és Izrael között feszültségek lehetnek a háború stratégiai irányát illetően. Nem ez az első alkalom, hogy az amerikai elnök neheztelést mutat Izrael katonai lépései miatt: a háború első napjaiban dühösen reagált arra, hogy Izrael teheráni olajraktárakat támadott.

Izraeli sajtóértesülések szerint Benjamin Netanjahu kormánya egyeztette a gázmező elleni támadást Washingtonnal. Mindazonáltal csütörtök esti sajtótájékoztatóján az izraeli miniszterelnök megerősítette az amerikai elnök állítását, miszerint a South Pars gázmező elleni csapást Izrael egyedül hajtotta végre. Egyúttal kijelentette, hogy az amerikai vezető kérésére nem terveznek újabb támadást.

Netanjahu többször is hangsúlyozta, hogy ő és az amerikai elnök teljes összhangban dolgoznak Irán ügyében. Majd az elnök egojának hízelegve hozzátette: „Ő a vezér. Én vagyok, mint tudják, a szövetségese.”

Megfigyelők szerint egyre nyilvánvalóbb, hogy az Egyesült Államok és Izrael más-más háborús célokat követ. Az USA érzékenyebb a háború gazdasági következményeire, ezért céljai is korlátozottabbak. Az amerikai elnök inkább egy gyorsan kommunikálható győzelmet keres, míg Netanjahu számára az iráni rendszer összeomlása is stratégiai cél – mondta David Satterfield volt amerikai közel-keleti különmegbízott a BBC‑nek.

Miközben az Egyesült Államok elsősorban Irán nukleáris programjának megsemmisítésére és katonai képességeinek – rakétáinak, drónjainak és haditengerészetének – gyengítésére összpontosít, Izrael célzott likvidálásokkal és a rezsim erőszakszervezetei elleni támadásokkal igyekszik megbontani az iráni államhatalmat. Sajtóértesülések szerint izraeli tisztviselők a South Pars elleni csapást is a teheráni vezetés elleni hosszabb távú nyomásgyakorlás részének tekintik. Ez a gázmező biztosítja Irán villamosenergia‑termelésének közel háromnegyedét. „Ha a gázellátás a polgárok számára leáll, az közelebb hozza a rendszer elleni felkelést” – érvelt egy tisztviselő a Jediót Ahronót című izraeli lapnak.

Netanjahu évtizedek óta követi az iszlám köztársaság összeomlását, és az amerikai elnökkel ellentétben nem riasztja el a káosz sem. Miközben az Egyesült Államokban rendkívül népszerűtlen a háború, Netanjahu minden jel szerint politikailag megerősödve kerül ki belőle.

A különbség elsődleges oka a háború megítélése. Míg az amerikaiak számára a konfliktus választás kérdése, addig Izraelben a társadalom túlnyomórészt szükségszerű, elkerülhetetlen háborúnak látja – mutatott rá Natan Sacks, a Közel‑Keleti Intézet vezető kutatója a Reutersnek. Hozzátette: még ha nem is történik meg a rezsimváltás, Irán és az általa vezetett „ellenállás tengelyének” gyengítése óriási cél Netanjahu számára.

Suzanne Maloney, a Brookings Intézet Közel‑Kelet‑szakértője szerint nemcsak a stratégiai célok különböznek, hanem az is, hogy melyik ország milyen árat képes és hajlandó megfizetni a háború folytatásáért. Washington számára a legnagyobb veszély most a Hormuzi‑szoros lezárása, ami globális recessziót és tartósan magas energiaárakat okozhat. Az olajár‑sokk és a gazdasági bizonytalanság politikailag rendkívül érzékeny kérdés az amerikai elnök számára néhány hónappal a félidős választások előtt. Ezzel szemben Izrael kevésbé érzékeny az energiaárakra, sokkal inkább a saját regionális biztonsági céljaira koncentrál, és hajlandó hosszabb ideig viselni a háború költségeit.

A rezsimváltás „rögeszméjével” magyarázható – egyes megfigyelők szerint –, hogy Izrael rendre kiiktatja azokat a teheráni prominenseket, köztük Ali Laridzsáni nemzetbiztonsági vezetőt, akik Washington potenciális tárgyalópartnerei lehetnének. Az amerikai elnök a háború kitörése óta két alkalommal is megállapította – némi nehezteléssel vegyes rezignáltsággal –, hogy a szóba jöhető jelöltek közül már egyik sem él.

Izrael védelmi minisztere, Jiszráel Katz a minap azt mondta: a miniszterelnökkel közösen előzetes, általános felhatalmazást adtak a hadseregnek, hogy bármelyik magas rangú iráni tisztviselőt külön engedély nélkül megöljék, mihelyt sikerül beazonosítani a tartózkodási helyét.

Az amerikai hírszerzés vezetője, Tulsi Gabbard csütörtökön a kongresszus előtt elismerte: az Egyesült Államok és Izrael nem azonos célokat követ az Iránnal vívott háborúban. „Az elnök által megfogalmazott célok különböznek azoktól, amelyeket az izraeliek tűztek ki” – fogalmazott.