Az alábbiakban a Román Televízió 1985-ben megszűnt, hétfői, háromórás magyar adása végóráinak eseményeibe vezetem be az olvasót, a ’79 és ’82 közti történésekbe és némileg a fővárosban élő magyar értelmiségi kolónia életébe is. Az adás, mint köztudott, a kérészéletű 1969–70-es taktikai nyitásnak köszönhette létrejöttét 1969-ben, A Hét című hetilap s a Kriterion Könyvkiadó megalapításával egyetemben. Annak ugyanis, hogy a leendő diktátor megszilárdítani akarván hatalmát az 1968-as csehszlovákiai szovjet intervenciót követően éleződő ellentétek légkörében (Románia egyedüliként a szovjet blokkból elutasította a részvételt a megszállásban), új támaszokat keresett belpolitikájában, s némi engedményeket tett egyebek közt a legnagyobb nemzeti kisebbség képviselőinek is, miközben a Nyugat szemében a különutas kommunista vezető szerepében tetszelgett. A kompromisszum pár éve, minden rövidsége és ellentmondása ellenére, fontos időszaka volt a kisebbségi kultúra átmeneti megerősödésének.

Október 1.

Láttam:

• Jean Annuilh: Poggyász nélkül (emlékezőképesség) elveszett ember
• Fábri Zoltán: Fábián Bálint találkozása Istennel
• Marin Sorescu: Există nervi (14 éve íródott, tehát még ’68 előtt)
• Samuel Beckett: Godot-ra várva.

(Ez az egész abszurd irodalom a középkori allegóriák, látomások, példázatok leszármazottja. Estragon és Vladimir a lélek kettőségének kivetülései, Pozzo és Lucky pedig a történelem keresztmetszete akarnak lenni.) (?)

Október 4.

Kávéért álltam sortban. Előttem egy fehérhajú férfi mondja: ő ehhez hozzá van szokva. két világháborút végigcsinált, 1922 után valami hat-hét évig nem kellett sorban állni, azután meg szinte állandóan, nem bánja, hogy megöregedett, hiszen még a vizet és a levegőt is megmérgezve kapják a mai fiatalok…

Október 6.

A szegény rendező és a szegény szerkesztő szerves egészként létrehoz egy művészi értékű portrét, például a Vadász Zoltán színészét. Akik elbírálják egy a formai (tehát esztétikai) és a szervességtől, összefüggéstől, kontextustól is eltekintő, primitíven tartalmi és szocializáló szemlélet alapján, már eleve földarabolhatóként tekintenek rá. És ezek után mi mást tehetnének: nem csupán földarabolják, hanem úgy tekintik, mintha már szét is esett volna, az egyes részek kiszigetelten jelennek meg előttük és nem a struktúrán belüli értelmességükben és meghatározásukban. Ez nagy hibák forrása, hiszen egy másik kontextusba helyezik a műből önkényesen kiragadott részletet. (Ez a kontextus sokféle lehet: a szociális, a politikai, a mindennapi, hogy az, amit ők ebből megértettek, vagy amit tőlük elvárnak, hogy vallják azt, amit vallaniuk kell. Ezeknek mind csak áttételesen van közük a mű részeihez, a közvetlen agressziót tehát nem igazolják, és nem teszik jogossá.) Ezért minden cenzúra hallatlanul problematikus, és csakis az esztétikai értékszűrőnek van létjogosultsága. A mű autonóm világ, abban minden rész más, mint külső „megfelelője”.

Ellenkező esetben különben a valódi alkotónak az ellenőrt kell tekintenünk, hiszen újraalkotja és megmásítja a művet.

Portrénk a Dănuț Popa rendező szikrázó eszének és ragadós lelkesedésének köszönhetően még a magnósnak is szívügyévé vált. Annál többek közös élménye most a frusztráció. „Érdemes volt?” – mondják lemondóan.

A cenzornak művésznek – művész voltát fel nem adó művésznek – kellene lennie. Mindent a maga mértékével kell mérni, nem méterrel az embert és nem literrel az édességet.

*

Hüledezve olvasom újra a fentieket, mintha nem tudnám, hány óra. A naivitás bűn.

Október 7.

Csehi Péterrel beszélgettem az engedmények elutasításáról. A tévében dolgozik. Apja példájából tanult – állítja.

Nekem utolsó mentsváram a tévénél a monopólium, egy rovat állandósága lett volna. De ezt a parcellát elvették tőlem, két parcella közt a semmiben vergődöm. Nagy ésszel nem, de annál nagyobb hivatali tapasztalattal rendelkezik Metternichnek ez az elfajzott utóda, epigonja, szegény-szerény követője, majmolója (a főnököm, M.).

Október 9.

Állandóan visszazavarnak a rajtvonalhoz, pedig én egy nagyobb lélegzetű munkának és egy összefüggő feladatrendszer szolgálatának szeretném szentelni magam. Éppen ideje lenne nekilátni. Meg is illetne.

*

A lengyel párt lapja koalíciós kormány alakításának lehetőségéről ír. Tegnap ért véget a Szolidaritás kongresszusa a Walesa vezette mérsékeltek győzelmével. Úgy tűnik, hogy a pártlap egy titkos ígéretet vált be. Ez azt jelenti, hogy konszenzus jött létre a két mozgalom között és az jól funkcionál immár hónapok óta. Különben a Szolidaritás szociáldemokrata mozgalomnak néz ki. A hatalom átbillenése után miért ne restaurálhatnák a pluralizmust? Éppúgy elképzelhető egy szocializmust támogató egyház is, legyen az mégoly harcos és önálló. Egy ilyen struktúra kiépülése felmérhetetlen jelentőségű lenne Nyugat-Európára nézve (baloldali pártszövetségek) – és végső soron összhangban van a Szovjetuniónak azzal a törekvésével, hogy leválassza Nyugat-Európát az USA uralta szövetségről.

Október 13.

Paul Everac: Bill, optimistul (öngyilkosság-elhárító telefonszolgálat). Beleszeret a segélykérőbe és rájön, hogy bártáncosnő.

Október 14.

Ma Gálfalvi Zsolt azzal jött, hogy a Csehi portré végéről el kell hagyni Gaál Gábor képét és alatta a karosszéket a Korunk szerkesztőségéből, amelyen Csehi meghalt, miközben Gál Ernővel beszélgetett. Mert legfeljebb negyvenen értenék meg, és mivel kifejezetten félreérthető, mintha a Gaál széke maradt volna üresen mind a mai napig… Erre fel én a következőket mondtam (baromian pontatlanul fejezem ki magam): én ugyan egy számonkérő nemzedék tagja vagyok, de attól félek, nagyon kilúgozzuk az anyagot. Aztán rátértem arra, hogy mivel hálás vagyok neki és számomra emancipatív jelentősége van annak, hogy ez adásba menjen, azért rá bíztam, tegyen, amit akar, ha lehet, Gaált hagyja azért benne, metssze ki csupán az üres karosszéket. Kezet nyújtott, elégedett volt.

Sok fejtörést okozott neki ez a „riport”.

A Láng Gusztáv által beígért öt forgatókönyv még mindig nem jött meg. Döntöttem, sorra felhívtam őt és a többieket is, a Szilágyi István feleségét pl., és visszamondtam mindent. Persze Lángot terheli a felelősség jó része. Irodalomtörténeti iskolatévé-sorozatom dugába dőlt.

Október 17.

Tegnap M. rám nyitja az ajtót, hogy a Csehit kivették, ehhez ugyanis Gálfalvinak új rovatot kellene nyitnia, mert semmi apropója nincs, mert csupa évforduló az adás, mert egy felolvasott versben is a halálról van szó – persze csakis elhalasztás történt, majd sorra kerül egyszer, és közben odaveti, hogy ő erről az anyagról nem is tudott. Kérdem tőle: kinek magyaráztam el egy másfél hónapja, amikor az utolsó interjú, a Szász Jánosé elkészült? Jaj, lehet, de neki olyan zűrzavar van a fejében! November 9-re pedig előjegyzett egy olyan témára, ami persze nem fekszik nekem, de kell stb. stb.

Érvek nélküli zavaros magyarázatai kivédhetetlenek, teljesen fegyvertelen vele szemben az ember, csak az ingatja meg, ha hasonló ürügyek felsorolásába kezdesz, és ebben nem nehéz lefőzni, mert fantáziaszegény. Zavaros szövegeiből mindig csak a szándékot lehet kiolvasni, ahogy az amúgy nyersen, csiszolatlan durvaságában felmerül a meztelen érdekek közül.

Nyilvánvaló, hogy a kopaszon kívül benne van a keze a hajas „jellemnek” is – de mindennek már semmi jelentősége nincs. Teszek róla, hogy ne legyen.

Október 25.

Minden nap van az embernek egy-két termékeny perce, negyedórája. Akkor kell résen lenni, akkor születik az ÖTLET. Ha azt elszalasztja, hagyja feledésbe menni, akkor „f-szmihály” lesz egy „f-szkalap” szerkesztőségben – és kiég, mielőtt egyáltalán égett volna.

Egy újságírónak állandóan terepen kell tartózkodnia, hol vidéken, hol pedig a könyvtárban. De mi az, hogy vidék? Az újságírónak ott a főváros, ahol a téma székel. Annál fontosabb helység számára nincs. – A kiszállásnak legalább egy hétre kell rúgnia, mert különben legfeljebb csak sablongyártásra alkalmas anyagot tud összeszedni és belső élmény híján vagy szegénysége folytán nem tudja a leggyengébb szervességgel sem felruházni.

Október 30.

Továbbképző tanfolyamon a marxizmus–leninizmus fellegvárában (Ștefan Gheorghiu Akadémia). Szerdán a nemzeti kérdésről Elena Florea és Boda Iosif alias József értekezett. Fölteszik a kérdést: van-e elvi jelentősége és oka annak, hogy a maghiar és ungur szavakat megadott helyzetekben használják csupán? Dehogy van, csupán jelezni kívánják, hogy az ottaniakról vagy az itteniekről van éppen szó. Leszögezik, hogy az asszimilációt a párt elítéli, és hogy csakis társadalmi homogenizációról lehet szó. Szépen megmagyarázza, hogy mit tesz az, hogy a nemzeti kérdés meg van oldva: megvannak a törvényes-szervezeti keretek és punktum.

Părăluță gazdasági szakember szerint az élelmiszerelosztási dekrétumra (a „tudományos” étkezési fejadagokat megszabó rendelet) azért volt szükség, mert robbanás következett be a piacon, a kereslet megugrott. Ezért a fogyasztást és nem az áruhiányt kellett szabályozni. Az esetleges áruhalmozás veszélyét egy szóval elintézte. Ezelőtt évi 300 ezer kilogramm cukor is elegendő volt, most 600 ezer mellett is állandó hiánycikk. Rengeteg az új fogyasztó és azok igényei egyenként is megsokszorozódtak. A kérdés az: miért nem lehetett ezt így megmagyarázni nyilvánosan is. Miért kellett az egészséges étkezésre hivatkozni? A halmozók elleni kampány nyilván ürügy jellegű. További állításai: a jugoszláv gazdasági modell csődöt mondott, mert a bürokrácia, a közvagyon meglopása, az infláció megmaradt. Románia kereskedelmi nehézségei a kőolajválságnak tulajdoníthatóak, abból fakadnak. 36 millió tonna feldolgozási kapacitásunkból csak 20 működik. Két éve egy tonna bruttó kőolaj többe kerül, mint egy tonna feldolgozott, finomított. Miért? Mert az öt világmonopólium alacsonyan tartja az árakat, hogy tönkre tegye Románia stb. és az OPEC-országok feldolgozó iparát, kiküszöbölendő a konkurenciát. Világkereskedelmi paradoxon.

A válság (élelmiszerhiány) megoldása az árak emelése lenne, amely szabályozná a fogyasztást, pl. Amerika az idén a tavalyihoz képpest feleannyi kávét importál, megemelte az árát – és a fogyasztás ehhez igazodik és pász. Mi elnöki rendeletet hoztunk, mert nem akartuk az árakat emelni. A lengyel elvtársak emelték, de hibát követtek el, nem egy átfogó koncepció, reform keretében jártak el, mint azt a magyar elvtársak teszik, ahol mindenki elfogadja (megmagyarázták és elfogadtatták velük), hogy az árakat évente kiigazítják. (Nem mondta, de ezt ott állandó fizetésemelés kíséri.)

*

Estefelé borzalmas szorongás fogott el: betartja-e tegnapi ígéretét Podoabă? Olyan magabiztos voltam eddig, ezért most keserves percekkel fizetek. Nem gondolta-e utólag meg magát? Az, amit mondtam másodszori átdolgozásban, átszerkesztésben, nem fordul-e ellenem? Hogyan értelmezze azt a baromságot, hogy „örvendek, hogy megismertem”. Nem fogja-e félreérteni? Ha ez nem minden alapot nélkülöző rémlátás, akkor a dac dühébe kell minden reményemet vetnem.

November 1.

Termés Napja. Nagy beszéd. És gyertyák…

November 4.

A továbbképző tanfolyamon Furo Iuliu-show. Az új magyar tanügyi államtitkár. Soha elfeledni nem szabad. Voltak még: Boda Iosif (nemzetiségi kutatóintézet), Benkő Samu, Bodea (Kolozsvárról) és Gergely a minisztériumból, Furo kollégája. Szóval Furo jól fúr: a nemzetiségi oktatásnak külön kérdései nincsenek, azonosak az iskolahálózat egészének gondjaival. A tannyelv kérdéséből nem kell problémát csinálni, de ne is hanyagoljuk el, persze. Adatok az itt és ott tanulókról. Felajánlották nekik, hogy bizonyos egyetemi szakokon külön beiskolázási számokat kapnak a magyarok – de ezt ők nem tartják helyesnek, mert nálunk a főiskolai oktatás nyitott. Különben az egyetemisták 5,4 százaléka volt magyar az 1980/81-es tanévben, azaz kilencezer fő fölött. Lediktálta, hogy az iskolahálózat különböző szintjein ki felel a minisztériumban, mert ő nem akarja monopolizálni a kapcsolatokat, forduljunk hozzájuk (és ne hozzá). A nyelvbotlásokat elkerülendő, Gergely néha kisegíti. Helyesli a líceum és általános iskola szétválasztását, ezért nem indul magyar osztály az idén a 450 éves vásárhelyi Bolyaiban (?).

November 5.

Holnap döntenek állásom felől az Ifjúmunkásnál. Este felhívtam Nits Árpád főszerkesztő-helyettest, hogy hangsúlyozzam ismét hajlandóságomat a vidéki állások elfoglalására. Utálatosan körülményeskedő, szükségtelenül alázatoskodó, szolgaian szellemeskedő módon viselkedtem. Mindent el fogok újból rontani. A görcsös igyekezet befullad. Az át nem gondoltság, meggondolatlanság következtében a jellem zűrzavarba vész. Ha nem bízom a lélekjelenlétemben, már az előidézheti a csődöt.

Felszabadultság, pontos célok, ihletett találékonyság, leszerelő karakánság – zilált idegeim megajándékoznak-e velük?

November 9.

Egész délelőtt ólmos esőt sodort a szél, délután pedig nagy pelyhekben lehullott az első hó.

A kiújuló szégyenérzet és M. jellemsilánysága a leszámolás önveszélyes vágyát ébresztette fel bennem.

Türelem, türelem!

Össze kell fognom önmagammal.

November 12.

Tesztnap a továbbképző tanfolyamon, egy kolléga munkáját elemeztük.

Ehhez Csáky Zoltán készített egy levelezési rovatot. Tárgyalt kérdések: miért nincs a 450 éves Bolyaiban az idén első osztály? Az általános iskolát és a líceumot szétválasztják – ezt felelték a megyei tanfelügyelőségen. A riporter különvéleménye: tekintve a tradíciók nevelő hatását, a döntés nem helyes. Csép Sándor hozzáteszi: lásd a kolozsvári 11-es líceum estetét, aminek a tavaly kegyelmeztek meg. Felvinci iskolások: Bodor Pált kérik fel, válaszoljon néhány kérdésükre: írás és közéletiség viszonya, hol járt legutóbb, tanácsai (úgy legyünk jó hazafiak, hogy az ne menjen magyarságunk rovására). Egy valaki tudatja levélben, hogy X. bácsi, aki vöröskatona is volt, 90 valahány éves. Riporter szerint tényleg meg kellene látogatni.

Két csoportba oszlunk és szóvivőink összesítik a véleményeket. Csép kimérten elemez, a Bolyai ügyében helyteleníti a különvéleményt, minisztériumi főmufti meginterjúvolását tartja szükségesnek. Helyteleníti, hogy az év és sorszám megnevezésével idézett határozattal szemben a riporter különvéleménnyel él. Léteznek kivételek, teszi hozzá, például a kolozsvári 11-es, az enyedi Bethlen-kollégium stb. Hiányolja az ezekre való hivatkozást. (Ügyes, taktikus exponálás.)

Az apró és jelentéktelen hibák felsorolása következik, és ahogy egyre többen szólnak hozzá, valami történik: hangulatváltozás. Tolcsvay: ez az egész átejtés. Mag: kétszeresen is hibás politikailag az iskolaügy tárgyalása. M.: háromszorosan az! (Úristen, pogromhangulat.) Csáky arcán kényszeredett kifejezés: denunciálják, övön aluli ütéseket kap.

Szakmai huszárvágásának bája elenyészik. Az, hogy itt ő egy eltűnt rovatot támasztott fel és ezzel megleckéztette az új vezetőséget, bátorság helyett csapásként hull vissza saját fejére. Szellemessége, amivel Bodort – a száműzöttet – visszahozta a képernyőre, riporteri ügyessége, amivel létkérdést vetett fel, a tabunak számító tanügyi gondhoz mert nyúlni, a remek, hármas határkérdésre épült koncentrikus szerkesztés (levelezési rovat, azaz néző – szerkesztő – író-olvasó találkozó és Bodor, aki ráadásként az írás-szépírás határairól beszél), mind-mind varázsát veszti és fonákjára fordul. Nyomorultul érzi magát és gyáván viselkedik: mindez igaz, ezt is akarta, jelenti ki. Mag hangosan kételkedik ebben az ártatlanságban: Nagyon így viselkedsz te a rendes anyagaidban is. (Nem kellett volna mindent szándékos hibának elismerni!)

A próbálkozás végül is fordítva sült el: a tanügyi problematikát és vele együtt a létkérdéseket maga a szerkesztőség bélyegzi meg, egymásra licitálnak a hiba nagyságának ecsetelésében. Szép kis fináléja a háromhetes munkának. Saját munkastílusát is kompromittálta. Az a benyomása támad az embernek, hogy rútul becsapták: hagyták, hogy saját magának állítson csapdát. Magabiztossága meginog. A következő órára annyira összeszedi magát, hogy kivágja a magyar vezérigazgató-helyettes előtt: nem igaz, hogy bárki is megakadályozna bennünket a lényeges kérdések tárgyalásában, a „sorompó” valahol bennünk van. Kihangsúlyozza, hogy „bennünk”.

A szerkesztőség morális állapotának pontos fokmérője, röntgenképe.

Ui. Amit kínosan dadogva a játékról mondott, nyilvánvaló lódítás. Játszani könnyebb fajsúlyú dolgokkal lehet igazán. Ha tényleg azt tette, megérdemli a sorsát. Valószínűbb azonban, hogy villogni akart, megjátszotta eddigi nyerő lapjait, merészségével és ügyességével elkápráztatni kívánt – és akkor mi a vezetőség szeme láttára felpofoztuk és leköptük, megtagadtuk. Vége a Bodor-érának és mindannak, ami a háta mögött állt.

November 13.

Rövid beszélgetés Csákyval, amiből kiviláglik, hogy ő igenis adásképes anyagot kívánt készíteni, némi szándékolt hibákkal megtűzdelve. A „belemagyarázás” (háromszoros politika hiba!) letaglózólag hatott rá.

November 14.

A legjobb propaganda a bírálat. Amíg ezt nem értjük meg…

Félgőzzel dolgozunk. Mit is jelent ez? Ma békeharcos nyilatkozatokat fűztünk össze és „vizionálás” közben azon kaptam magam, nem csupán nem érdekel, de nem is figyelek oda. Arra vártam csupán, hogy az „ettől eddig esik” kinyilatkoztatás a szerkesztő részéről elhangozzék. Fütyültem rá, hogy miért, és hogy ez árt vagy használ-e az anyagnak. Na most, itt jön az a lépés, ami az autonómia föladásából logikusan következik: tegyük fel, hogy tényleg tanulni akarok a főnöki döntésből – végleg összezavarodhatom és a látszattudás mondvacsinált elveinek árnyékvilágába lépek át, mint T. A teljes visszahúzódás önmagunkba, vagy a tudni tudom, de mégis az ő akaratát teljesítem feltétlen engedelmességgel – nos, ez tévút. A legkisebb exteriorizáció hihetetlen belső visszhangot kelt és erőfölfokozó-megsokszorozó tényező. A félgőz hát nem önkímélet, hanem önelvesztés végső soron.

November 16.

A közéleti és sajtószervek élén bekövetkezett változások nyilvánvalóvá teszik, hogy új éra köszöntött ránk. Ez nem a dekadens bürokratizmus már (amit ma különben mint a diktatúra meghosszabbítását definiáltam, az antidemokrácia adminisztratív formájaként, szemben a nyíltan militarisztikus és erőszakos módszerekkel). 1975-re a heterogén egységfront felbomlott, most pedig megindult a kihívóan-pökhendien az árral szemben úszóknak a letörése. Mi a sajtó-laboratóriumban mindezt külön és jobban, ha nem előbb is érezzük.

Az én fáziskésésem: lekéstem a fellélegzés pár évét a hetvenes években, élményem a represszió elleni lázadás. Egy csődbe jutott céghez vétettem fel. Innen most egy lejtőre került másikhoz megyek át. Életem újabb 5-10 termékeny éve erre mehet rá. Lőhetem magam főbe. Tíz (vagy öt) évvel később kezdtem mindent. Esetleg a „direkt” műfajok helyett az irodalmiabbakra kellene átállni, ha sikerülne (esszé, publicisztika). Vagy az írásról lemondva, a szervezésre-szerkesztésre. De semmiképpen sem a janicsárkodásra vagy a bürokrata terméketlenségre, felelőtlen lébecolásra. Művelhető „műfaj” marad a könyv (és a szájkosár.)

November 17.

Janicsárokat ültetnek a nyakunkba. Miért nem szabad csak végső esetben – és akkor sem a kétségbeesés miatt – hadat üzenni nekik? Mert az identitását lángolva kereső világban a janicsár is tisztában van – vagy tisztába jön – tarthatatlan helyzetével. Minden eshetőséget meg kell ragadni a modus vivendi kialakítására, bűn eleve elzárkózni az együttműködéstől, állandóan új és új „ló”után kell nézni, ha a régiek kidőltek. Ne is fontolgassuk azt, hogy a kihívást elfogadjuk-e vagy sem. Nem akar együttműködni velünk? Hadat üzen nekünk? Majd mi megmutatjuk neki, hogy nem csupán együtt muszáj és kell neki dolgoznia velünk, hanem érdemes is neki ezt tennie.

*

A halál és az élet végessége szolgáltatja a forradalmak, a lázadások végső okát. Mert miért ne vállalná a kockázatot és áldozatot éppen ez a nemzedék különben? A halál erkölcsiségünk megrendíthetetlen fundamentuma. Avagy a boldogságvágy – ami ugyanaz. Ha…

*

Fönt jártam az ifiknél (Ifjúmunkás), hogy egyeztessük kölcsönös elvárásainkat. Úgy tűnik, főleg szerkesztőségi, belső bukaresti, de nem annyira szerkesztői feladatokra kellett nekik új ember. Cseke Gábor, az előző főszerkesztő egy nagyon, sőt, túldifferenciált munkamegosztást hagyott rájuk. Egyesekkel még beszélni sem lehet, amikor a „közteherviselés” dolgát vetik fel – mondja a főnök. Velem akarják kezdeni? Persze, elmondtam, hogy írni, írni, írni akarok. Két témakört (osztályközösség, munkahelyi beilleszkedés) említettem és azt, hogy a hagyományos riport módszereit szociológiai felmérésekkel, alapos irodalmi dokumentációval, szakemberek elemzéseivel ötvözném. Mire ők kirukkoltak azzal, hogy nekik tisztafej kell pl., és hogy a nevelési rovathoz leszek beosztva. – Ebből persze még minden más is lehet, heje-haja-huj! És mindennek az ellenkezője is, pl. sztrájktörés.

*

Késő estig kvaterkáztam Csehi Péterrel. A meg nem érdemelt – mellesleg vélt – előnyök, az apja bűnös voltának tudata elől Sulinára menekült, lipovánok, románok, görögök, ukránok, oroszok közé. Mindenki lenézi a lipovánokat és láncszerűen egymást. Egy érettségizett lipován fiú volt a barátja. A hajdani 20 ezres szabad kikötőnek, amely a Levante igazi gyöngyszeme lehetett, ma csupán a romjai állnak, és kb. négyezer ember lakja. A hely egzotikumának megragadása a képességeit meghaladja, mondja, különben is a nyomor, a téli bezártság, elszigeteltség szét is foszlatta annak minden varázsát. Másik menekülési kísérlete: harmadév után öt hónapra munkásnak szegődött Szatmáron. Most is kacag azon, hogy csak protekcióval vették fel, mert egyetemistaként csakis a törvényt megszegve tudták megtenni. Apja ártatlanságában, jellemességében nem hisz, ez rettenetesen nyomasztja, állandó gyötrelmeinek forrása. Mire leülhettek volna beszélgetni és feloldani a görcsöket, ő már az ország másik sarkában élt, aztán apja meghalt. Neki senki ne mentegesse az apját! Mert Gáll Ernő ugye szabadságra ment, elbújt, amikor felkérték, hogy a Gaál Gábor-ellenes kampányban részt vegyen… (hol itt a pozitívum?) Anyjának az őrültségében egy irracionális érzelmi (és mindenható) ragaszkodás logikáját véli kibomlani. – Saját házassága felbomlott, ő egy darabig egy kétszer kettes szobácskában nyomorgott, ahol dolgozni nem is igen lehetett, most azt is el kellett hagynia, és jellemző, mondja, hogy amíg újat talál, volt felesége befogadta magához. – Zsidó komplexusa rendkívül erős. Váltig ismételgettem újdonsült érveimet: 1. Nyelvi hovatartozása miatt eleve kérdéses az egész zsidósága (elődei asszimilatív-integratív törekvéseit adottságként fogadhatja el). 2. A zsidó közösség szemünk előtt szűnt meg. Azt pedig ne várja senki, hogy kizárólag a hátrányait vállalja az ember. 3. A magyarságtudatot gyengíti a zsidó komplexus (vagy elviselhetetlenné fokozza). Végső soron pedig magyarként is ugyanazt lehet megélni, akkor pedig minek? – Persze, neki beépült az énképébe a zsidóság, nekem nem, ezért nekem könnyű, és az, hogy „vérségi összetétel” és nemzetiség közt disztingválni kell, az ő számára nyilván nem elég meggyőző. – Szegény nálam keményebben küszködik az „aktivista apa gyereke vagyok” komplexussal, idegei is ziláltabbak, de az engedményeket elutasító mechanizmus ugyanaz.

*

Amit évek óta nem láttak Bukarest utcái: vezényelt béketüntetés a bulvárokon. Ötletes, hmm…

November 20.

A vizionálónk két jellegzetes reakciója: M. meséli, hogy G. brassói riportalanyai számára a megyei pártbizottság írta meg a szöveget, azt a Brassói Lapoknál lefordíttatták, a fordítást és az eredetit a pártbizottságnál összevetették és azzal adták át G.-nak, hogy egy jottányi eltérés se legyen az interjú és a szöveg között. (M.: jól megvágtuk persze, már csak azért is!). Mire Podoabă megjegyzése: ez csak mély demokratizmusunkat bizonyítja, mert rengetegen működtek közre! (Nevet). 2. Még valami képtelenségről mesél, mire félbeszakítja: „Singurul nostru avantaj.” (Egyedüli előnyünk. ) – Gurulnak a nevetéstől.

November 23.

1. kivétette a Bodor békenyilatkozatát, mondván, neki ez túl magas, és olyat, hogy lett volna már atomháború (Bodor ti. a természetes atommáglyát említette), még nem hallott. Megpróbáltam megvédeni. Erre megjegyezte: Látom, hogy mégis van remény. Milyen remény? Nem válaszolt. Nyilvánvaló, tud a szándékomról és nem kellett volna ezt elárulnia (Csépnek igaza van), és hogy felette nagy engedetlenségnek nézte azt, ami csupán lemondó mértéktartás – átnyergelés előtt.

Nem az lázad, aki menni akar, hanem aki szeretne maradni és itt boldogulni, de mióta lázadás a tanácskozási szándék?

November 26.

A személyes érdekeltség a legjobb felügyelő. Különben az ellenőrző apparátus felduzzasztásának nincs határa.

*

A nyelvi-gondolati-érzelmi-akarati elsivárosodás tájain hurcolkodók szánalmas hordája – megmaradt szegényes szavaik gönceiben és a megszerzett új szavak talmi díszeivel a sivatagban, hőség sújtottan és szomjúság gyötörten – vám és rév között, de a vámon túl, a réven egyre reménytelenebbül innen és egyre távolabb.

November 28.

Érdekes: nyár végén és ősszel hatalmas sorok állnak olajért, cukorért, tojásért, húsért. Kampány a sajtóban és a tévében a halmozók ellen – végül elnöki rendelettel olaj- és cukorfejadagot állapítanak meg. Persze, mindenki arra gyanakszik, hogy az élelmiszert kiviszik, innen a hiány. A továbbképző tanfolyamon (okt.–nov.) mondja Părăluță elnöki gazdasági tanácsos, hogy keresleti robbanás következett be, néhány évvel korábban feleannyi cukor is fedezte a keresletet, most az akkori duplája is kevés. Plusz a felvásárlási hisztéria ezt növeli. November 26-án a plenárison elhangzott főtitkári beszédből kiderül, hogy csökkent az állami alap, kevesebbet adtak le, mint a tavaly, (vigyázat: a cukorrépa később érik!?), más szóval, alighanem a termés kisebb. Négy ok, fokozatos közelítés az igazibbhoz. Szó szerint: „ez ellátási nehézséget okozott.”

November 29., vasárnap

Kossuth Rádió: Lengyelország 90 városában megkezdték munkájukat az ún. katonai operatív csoportok, pl. megállapították, hogy a közszállítási kocsipark fele a dolgozók és a vezetők hanyagsága miatt áll. A KB tegnap befejeződött plénuma elhatározta, hogy 1. nem engedik meg a pártszervezetek kiszorítását a munkahelyekről, 2. a sztrájkokat ideiglenesen betiltó törvényjavaslatot terjesztenek a Szejm elé. Közben folynak a tárgyalások a nemzeti összefogás frontjának (Szolidaritás + kormány + egyház) megalakítására. Konzultatív érdekegyeztető fórum lenne, a párt hatalmi hegemóniájáról tehát nem mond le. Emelni fogják december 1-jétől a szeszes italok árát. Walesa: Nevetségessé akarnak tenni bennünket, vodka-sztrájkba akarnak hajszolni, kedden összeülünk és benyújtjuk a számlát!

December 3.

Egy új törvény szerint a vezető káderek és az értelmiségiek, akik falun dolgoznak, kötelesek családtagjaikkal együtt falura költözni. Erre mondták a liftben ma, hogy akkor válni fognak. – Nyilvánvalóan a parasztság városra özönlésének megállítása lesz a következő lépés.

*

3. meséli pártgyűlésen, amit a vezérigazgatótól hallott: a KB ülésen egyszer csak azt kérdi Ceau: X. megyei első titkár elvtárs, X. megyében, hogy állunk a munkafegyelemmel? X. feláll, igyekszik talpraesett választ adni, kisebb hibák még vannak, teszi hozzá. Jó, hol a belügyminiszter? Másnap felolvassák a belügy éjszaka megejtett X. megyei ellenőrzésének a jelentését: a 3., éjszakai váltásba járóknál pálinkás butykosokat találtak, sok helyen aludtak a munkások stb. Képzelhetni, milyen hatást váltott ki. Ráadásul megtoldotta azzal, ha ezt Bukarestben ejtik meg, még rosszabb állapotokra derült volna fény. Mindenütt ezt találtuk volna – állította.

(Miért? Hogy X-et ne kelljen agyoncsapni? Szúrópróba? Hogy mások is találva érezzék magukat?)

December 5.

300 ezres békenagygyűlés Bukarestben a Palota-téren. Jelszavak: Ceaușescu – Pace! C. – PCR!, C. vrea pace/ îl urmăm orice ar face! (C. békét akar, követjük bármit tegyen is!), Stima noastră și mândria/ C., România! (Tiszteletünk, büszkeségünk: C. és R.), C. și poporul! Partidul – C. – România! Dezarmare – Pace!

December 11.

Ülésezik a Szolidaritás vezetősége, a vagy-vagy kérdéséről döntenek. Konfrontáció vagy megegyezés? A Nemzeti Egyetértés Frontja nem kell nekik. Általános sztrájkkal válaszolnának arra, ha a kormányt a parlament rendkívüli hatalommal ruházná fel. Van, aki – ha a megegyezés lehetetlennek bizonyul – ideiglenes kormányt és általános választások kiírását javasolja, valamint a gazdasági hatalom átvételét aktív sztrájkok segítségével (ez azt jelentené, hogy az közigazgatást kiiktatnák, bebizonyítják, hogy a kormány nélkül is meg tudnak lenni.) Ez a „marginalizálás” alighanem utópia. De a tanácskozás még tart. Pattanásig feszült a helyzet.

*

A halogatás tart még áthelyezésem ügyében. 180 fokos fordulatot vett a lelki és lelkiismereti állapotom, minden ellentétébe csapott át. De a mélyponton már túl vagyok, lassú moccanások a szívem alatt.

December 13.

Másfél napig az apám frissen megjelent könyvét (Vallomás a székely szombatosok perében, Kriterion 1981.) bújtam: saját magányának, különös természetének 350 éves történelmi külön úttal való igazolása, magyarázata. Azzal tettem le, hogy akkor az enyémet mivel magyarázzam? A tudat alá süllyedt gátlások, komplexusok művészeti, majd később a kisebbségi lét intenzív megélésének formáiba ömlöttek mint keresett és adekvát formákba. Ha lehet, még nyilvánvalóbb, hogy teljessé teendő az elődök és apám törekvéseit, egy tudatos jellemátgyúró lelki fordulatra, egy típus uralma alóli önfelszabadításra van szükségem, és talán még nem késő. (Kíváncsi vagyok, hogy ez lelkileg-lélektanilag meddig lehetséges és honnantól lehetetlen már.)

Az asszimiláció típusok enciklopédiája a családunk: önkéntes – erőltetett – önerőszak útján végbevitt – kereskedőből paraszttá levés (nagyanyám) – földműves, fuvaros, foltozóvarga, munkás, napszámos stb. mesterség, asszimiláció (nagyapám) – székelyből zsidó – zsidóból székely – áttérések és az első „szabad” áttérés 1945-ben, de zsidó temetés – apám munkásmozgalmi frigye és magyar asszimilációja gyermekeiben – a kivándorlás mint végső megoldás – 1868-ban csak öt család maradt szombatos – van-e vége?

Pontosabban: unitárius – szombatos – zsidó – zsidó zsidó – magyar ateista – román asszimilált – „közmagyar”.

Vagy: vallási – kulturális – vérségi – népi plusz állampolgári (mindez visszafele is). Én tehát a Péchi-féle kezdemények visszacsinálója vagyok, a zárókő, a kör velem lesz teljes.

A szombatosság feloldási kísérletei – ellentétben apró és elszigetelt szekta voltukkal –hallatlanul sokfélék és nagy világtörténelmi áramlatokba torkollanak: vallási emancipáció és emberi 1868-ban, majd osztozás a zsidók sorsában, ebből kivezető utak: az Ígéret Földje, bözödújfalusi magyar, a munkásmozgalom, az internacionalista pártsajtó, a következő nemzedék pedig a magyar vagy a román asszimilációval kísérletezik, tehát ágas-bogas történelem vagy magába tér vissza bizonyos indákon, vagy folytatódik a repressziónak engedés vonalán, most már tehát vallásiból főleg nemzeti jellegű szétágazássá lesz: magyar, román, zsidó, sőt, cigány (Dicsőben) oldalág bekapcsolódásával.

*

Ma reggel Lengyelországban kihirdették az ostromállapotot, a hadsereg vette át a hatalmat. Nem érezték vitaképesnek magukat.

December 16.

Az autóbusz ablakából látom, foltozzák a Magheru bulvár aszfaltköpenyét. Egy jól öltözött fiatalember fel-le jár az öt-hat idősebb piszkos aszfaltozó munkás mellett. A szakadék itt tátong: a szociális forradalom után a közvetlen munkahelyen is fel kellene már számolni a minden továbblépést megakadályozó, ráadásul a keleti basáskodás szellemével beoltott polarizálódást, amely gúzsba köti mindkét felet, elidegeníti őket egymástól és saját jobbik énjüktől, és mindkettejüket a demokráciától. A mérnöki panaszoknak, hogy ők felügyelők, adminisztrálnak, diszpécserek stb. szintén itt van a forrása, azaz: saját mesterségük gyakorlásában is megakadályozza őket. Hogy a melósokról ne is beszéljünk – szubszociális helyzetben tartja őket.

December 17.

Kényszerű, másfél éves amerikázásom végéhez közeledik.

December 18.

Mit várok az újságírástól? Főleg azt, hogy a mondanivalót, a kifejezést mint olyat felszabadítsa a kifejezés eszközeinek – és az azzal járó ráoktrojált ellenőrzésnek – az uralma alól. De vigyázat, mert alulmaradni mindenütt lehet.

December 19.

Apró-cseprő ügyek, a napok hozadéka: kedden jelent meg a román tévéműsor, abban a két hete rám bízott rovat (Körkép) a következőképpen szerepel: Agenda culturală. Rubrică redactată de Aradits László. Tényleg szó volt róla, hogy A. egy temesvári riportot szállít a rovatnak. Tolcsvay magyarázkodik: M. csütörtökön döntötte el, hogy a múlt hétről elmaradt szavalatos anyagon – amit M. rendelésére csináltam, akit a szavalók egyikének apja, a rádió karmestere kért kollegiális alapon, hogy a színire felvételiző fiát támogassa (Bács Miklós) – bemegy. A közben eltelt idő több mindenre volt elég, pl. annak ellenőrzésére, hogy nem kaptam-e pénzt a két gyerek szerepeltetéséért, vagy hogy az esetleges botrány kirobbanjon, vagy hogy engem bizonytalanságban tartson (amivel felsültek, mert későn szereztem róla tudomást), vagy hogy rovatom más név alatt szerepeltetésével önérzetem „növeljék” stb. stb. Pedig a múlt hét végén szándékosan nem tiltakoztam az elhalasztás miatt. Kérdem tegnap A.-t, hogy illő-e a rovatba a riportja. Nem! – vágja rá. Megállapodom M.-mel, hogy akkor a Kriterion legújabb köteteit ismertetem és hozzácsapjuk a szavalatokat. Közben szombaton megjelenik az Előrében a heti műsor, ugyanúgy, ahogy a románban is volt. Eldöntöm, hogy hétfőn meg fogom tiltani Tolcsvaynak, sértő hangon, hogy a nevem az összekötő anyagban benne legyen. Szombaton reggel Emil Lungu újból feljön fedőképeket készíteni, ugyanis szerdán elszámítottuk magunkat, a könyvismertető szövege több fedőképet kér. Ezt gyorsan előhívatom és Rostás Liával gyorsan bevágjuk fél egyre. A könyvek egyikét (A romániai magyar nemzetiség) A. elkéri, és persze benne egyből a Bodor-féle beszámolót keresik a tévé magyar adásáról. Bejön Frédi és felháborodik azon, hogy M. nincs névileg benne és viszi megmutatni. M. borzasztó levert lesz. Tolcsvayt letolja minden kis dologért, nagy lehangoltan, de szó nélkül vizionálja a könyvismertetésemet, Tolcsvay, mint mindig, apró álnokságokban igyekszik levezetni dühét, persze másokon töltve ki bosszúját. Hát ilyen a világ a trash-dombon.

*

A nyugati kommunista pártok sorra ítélik el a lengyel Nemzetmentő Tanács tevékenységét.

December 20.

Nem hiszek az asszimiláció sem ember-, sem nemzetgazdagító hatásában.

December 22.

A polyák hadseregnek azt kell bebizonyítania, hogy tertium datur, és hogy ő egy harmadik erő. Hogy harmadik utas.

Az udvari költő (Păunescu) egyik cikke szerint országunk két alapkérdése a parasztság és a munkásság anyagi érdekeltségéé. Nem tudom, eszébe jutott-e, hogy Caragiale egyik hősének nevezetes szállóigévé lett megállapítása az iparról ma a parasztságra és a mezőgazdaságra is érvényes.

December 23.

Graham Greene-novellából készült film a tévében a sikkasztó angol üzletemberről, aki Mexikóba szökik, ahol nem tartóztathatják le ugyan, de a totális jellegű hatalom nem hajlandó kiadni az útlevelét, egyre feljebb srófolná az árát. Egyedül a kutyája marad vele, a hídon hal végül meg, a Scotland Yard kocsija üti el, amikor a kutyáért menne – hogyan vonul vissza egyre inkább önmagába, hagy fel mindennel az egy rögeszméjén kívül: a legnagyobb kiszolgáltatottság az önlemondó bezárkózás. Különben emberi, hősi halált hal.

December 25.

A szüntelen protokollesemény-áradat, az állandó szereplés stb. tulajdonképpen a hatalom részleges sztrájkjával egyenértékű, az égető kérdésekkel való foglalkozás elutasítása. E helyett csüggünk a rögeszméinken és ezeket besulykoljuk a tömegekbe.

December 26.

Két és fél éve egy döntési űrben élek többedmagammal. Ez a vákuum a hatalomhiány következménye, az pedig a hatalom mérhetetlen felhalmozódásáé a másik póluson – ami bénultságot, lemerevedést idéz elő a mechanizmusban.

December 27.

Ma ünnepeltre a család a karácsonyt, lévén vasárnap. Négyszemközt, amúgy futtában anyám elmondta, hogy az én tévékarrierem a rugalmasság hiányán futott zátonyra. Az odavetett megjegyzésre nem szóltam semmit. Nyilván a már régen kipróbált jelzőket most rám alkalmazza. Mindezek az anyai szerepre mint olyanra rácáfolnak, de összhangban vannak az ösztökélő sarkantyú vagy a könyörtelen önismeretre ébresztés szerepével. Mint rendesen, ezek is csak féligazságokat képviselnek, de nem az igazság ellentétét. Most sem a szívére, inkább az eszére hallgat, amikor nyilatkozik. Hálátlan szerep – micsoda erőfeszítésébe kerülhet szegénynek.

*

A lengyel események: a katonai tanács azt állítja, testvérgyilkos polgárháborút hárított el, az amerikai propaganda szerint az ostromállapot közvetlen szovjet megszállásnak tekintendő.

*

Rostás Zoltán A Hét Könyvbarát című rovatában megírta, apám könyve egy közösség elmúlásáról szól, sejtetve, hogy némi köze lehet a kisebbség egzisztenciális aggodalmaihoz. Ez sem a szerzői szándék, sem az objektív tartalom szerint nincs benne a könyvben. Épp ellenkezőleg: nem baj, hogy ez a történelmi zsákutca felszámolódott. Csakhogy a szerzőnek saját sorsa volt és ma is fáj neki. Persze, mivel tényleg nincs semmilyen ún. „mondanivalója”, minden olvasója számára az ossziáni bánatot fogja közvetíteni. És még csak nem is lehet állítani, hogy ez így ne volna rendjén. Mellesleg egy ellenpropaganda éppúgy felhasználhatná, mert értelmezhető úgy is. Ha nem fejezi be a történetet és folytatja máig, akkor persze jóval egyértelműbb lenne, mert a dicsői beolvadt rokonok a diszkontinuitás folyamatosságának eleven példái.

December 28.

1. behívott, hogy közölje: a sajtóosztály kérdi tőle, beleegyezik-e abba, hogy átmenjek az Ifikhez? Láthatólag csak az izgatja, hogy őrá ez rossz fényt ne vessen. Igyekeztem megnyugtatni, de nem voltam elég határozott. A szerkesztő bizottság dönt majd, közölte végül, azt pedig csak az új évben hívhatja össze. Püff neki! (Azzal kezdte, hogy „lassú víz partot mos”. Örök időkre titok marad, hogy ki a part és ki a víz.) Rögtön beszéltem Borossal és Maggal. Mag végtelenül sajnálja, de ha nekem így jobb, akkor támogatni fogja. Mag mint vén róka azzal kezdte, hogy ő jó emberismerő, ő engem alkalmas és rátermett riporternek tart, illetve lehettem volna, de félszeg vagyok. Tud a szándékomról, mert Koppándi már szólt neki hetekkel ezelőtt, említette Vilinek is. – Summa summarum, mindenki tudott már róla, váljunk el békében és egymást becsülve, vagy legalábbis játsszuk meg mindezt. Ilyenkor azért sok igazság is elhangzik.

*

Apám könyve tulajdonképpen A magányom története és történelme címet is viselhetné.

December 31.

A fogalmazás, a nyelvvel való intenzív érintkezés önérzetes öntudattal tölt el. Ezt az állapotot a süket bénultság helyett, állandósítanom kell.