Újjáalapítása óta szinte évről évre nő, gyarapodik és fejlődik az 1557-ben alakult és a kommunista diktatúra által felszámolt marosvásárhelyi Református Kollégium. A közel 750-es diáklétszáma arról tanúskodik, hogy ma már nemcsak az a magyar diák választja a felekezeti iskolát, akinek nem sikerül bejutnia a vele egy épületben működő Bolyai Farkas Elméleti Elméleti Líceumba. Az első református osztályok indítása, majd az önálló iskola megalakulása és épülete visszaszerzése óta eltelt időszakban a kollégium és a Bolyai nem mindig felhőtlen viszonya is normalizálódott. Az Erdélyi Református Egyházkerület nem állt le az iskolafejlesztéssel: jelenleg egy korszerű bentlakást épít. Minderről Benedek Zsolttal, a Bolyai Farkas Líceum egykori diákjával és a Református Kollégium igazgatójával beszélgettünk.

– Mire volt elegendő az eltelt bő három évtized, amióta ismét útjára indult az 1947-ben felszámolt református oktatás Marosvásárhelyen? Illetve mennyire közelít a mai iskola nagy múltú elődjéhez?

– Amikor harmincegy évvel ezelőtt a Bolyai Farkas Elméleti Líceum keretében megalakult az első református osztály, sokan holtvágánynak tekintettek arra az útra, amely előttünk állt. Addig, amíg különálló intézményként létre nem jött a Református Kollégium, a felekezeti oktatás másodrangúnak számított a Bolyainak. Hat évnek kellett így eltelnie ahhoz, hogy 2000 őszére végre sikerüljön újjáalakítani az egyházi iskolát. Az elmúlt negyed évszázadban viszont már nagyot fejlődtünk. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy az elején, néhány kivételes esetet leszámítva, a többség azért iratkozott a református osztályba, mert az is a Bolyai épületében működik. Ma már azért jönnek hozzánk, mert Református Kollégium vagyunk, ahol megkapják azt a többletet, amelyre a szaktudás mellett minden embernek szüksége volna. Gondolok mindenekelőtt a közösségre és a lelkületre. Mi a tanár-diák kapcsolatot is erre építjük, velünk a tanuló is, a szülő is bármikor megoszthatják örömét, bánatát, mert meghallgatásra talál. Azt még mindig nem mondhatjuk, hogy ez a Református Kollégium az az iskola, amelyet 1947-ben a kommunista hatalom bezárt, de azt igen, hogy mindent megpróbálunk megtenni azért, hogy annak a nyomdokaiba léphessünk. Nyugodt szívvel állíthatom, hogy a három évtized alatt a bujdosó, másodrangú iskolából egy elismert, rangos tanintézményé kezdtünk alakulni.

– Nem zavaró, hogy még mindig elég sok az olyan nyolcadik osztályos tanuló, aki második opcióként jelöli be a Református Kollégiumot? Talán még mindig azért, mert egy épületben működik a Bolyaival.

– Nem zavaró, hisz tisztában vagyunk azzal, hogy a Bolyai Farkas Elméleti Líceum az erdélyi magyar nyelvű oktatás egyik etalonja. Mi nem versenyezni akarunk a Bolyaival, hanem egy alternatívát, egy kiegészítést kínálni. Egy olyan kiegészítést, amely által felvállaljuk, hogy ha a diák nem jut be oda, jöhet hozzánk is. Ahol semmivel sem kap kevesebbet, mint ott. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy évről évre nő azon diákok aránya, akik számára a kollégium az első számú opció. Ez egyébként kiderül a tanulók bejutási médiájából is, hisz azzal a jeggyel a Bolyai bármelyik osztályába besétálhatnának, de ők mégis nálunk képzelik el az elkövetkezendő négy évüket.

– Minden diák érzi és átérzi azt, hogy ő egy felekezeti iskola tagja, ahol a tanuláson kívül még inkább oda kell figyelnie a viselkedésre?

– Azok, akik óvodásaink és elemistáink voltak, tisztában vannak azzal, hogy ők református kollégisták. A középiskola teológiai osztályába érkezők szintén, hisz ők is céltudatosan választják a felekezeti iskolát – még a számítógépes elosztás előtt. A többi osztályoknál másabb a helyzet. Van az a kategória, amely a vallásos, főként a református szellemiség miatt jön hozzánk, és van az, amely kihasználja a helyzetét: a jó átlagát vagy a kevésbé jót, de elégségest. Viszont ez utóbbi csoportnak is van egy része, amely már az első tanév után komoly átalakuláson megy át. Olyan középiskolásokkal is találkoztam, akik kilencedik osztálytól hozzánk kerültek, és nem titkolt céljuk az volt, hogy minél előbb menjenek el. Csakhogy egy év után annyira megszokták és megszerették a Refit, hogy lemondtak a szándékukról. Ami, talán nem is annyira az övéké, mint inkább a szüleiké volt. Valamikor még láttam olyat, hogy egy-egy volt tanítványunk az iskolamegjelöléshez a közösségi oldalán a Bolyait írta be. A mai diákok döntő többsége viszont büszke arra, hogy ő refis lehet. Nem vezettük be az egyenruhát, viszont Enyedi Csaba lelkész-tanár kollégánk kitalálta, hogy készíthetnénk pólókat. Aztán sapkákat meg mindenfélét. Ezeket nem kötelező hordani, a többség mégis örömmel viseli. Amikor iskolánkban járt az akkreditáló bizottság, felvetettük, hogy jó volna, ha minél többen öltöznének be. Erre másnap az iskola a refis pólóban jött. A Bukarestből érkezett ellenőrök csak néztek és csodálkoztak… Az elején nagyjából közös volt a tanári kar. Most már egyre több kolléga választja a mi iskolánkat. És még valami: az Bolyai új iskolalelkésze mesélte, hogy ő onnan tudja, ki a kollégista, és ki nem, hogy a mieink köszönnek a folyosón.

– A Református Kollégium újjászületése, fokozatos izmosodása nem zavar egyeseket a Bolyaiból? Elvégre a restitúció óta a refi nem megtűrt albérlő.

– A Bolyainak meg kell értenie, hogy a református egyház tulajdonában lévő épületben működik. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ha mi növekszünk, veszélyt jelentünk. Sem az iskolánknak, sem az egyháznak nem az a célja, hogy szabaduljon a Bolyaitól. Más városokban valóban az történt, hogy a kommunista rendszerben kialakult iskoláknak menniük kellett a visszaszolgáltatott épületből. Marosvásárhelyen az összefogásban és a közös jövőben gondolkodunk. Mi társak szeretnénk lenni, és ugyanezt várjuk el tőlük is.

– E tekintetben érezni a szemléletváltást amióta az egyház „megvetette a lábát” az épületben?

– Ahogy telnek az évek, intézményvezetési szinten is egyre jobb a kapcsolat a két iskola között. Már elődöm, Székely Emese komoly támaszra talált a Bolyai akkori aligazgatójában, Horváth Gabriellában, aki mindkét iskola sorsát a szívén viselte. Nekem is sikerült jó kapcsolatot kialakítani Bálint Istvánnal, aki a Bolyaiban nemcsak igazgatóm, valamikor osztályfőnököm is volt. Gondolom, ez is közrejátszhatott a viszony normalizálásában. A 2010-es években, ha lassú lépésekben, de mégiscsak létezett haladás. Az igazi áttörés Mátéfi István igazgatósága alatt történt, és ugyanazt a vonalat folytatja utódja, Hajdu Zoltán is. Ma már ott tartunk, hogy bármilyen ügyet, problémát meg tudunk beszélni.

– Akár az is elképzelhető, hogy egyszer, a jövőben összeolvad a két iskola?

– Ez egy nehéz kérdés.

– De biztos, felmerült!

– Nincs mit tagadni, valóban felmerült. A gyökerek közösek; mindenki tudja, hogy az államosított Református Kollégiumból alakult – némi kitérővel – a Bolyai, a Bolyaiból vagy a Bolyaiban jött létre ismét a Református Kollégium, de ez nem jelentette a Bolyai végét. Marosvásárhelyen nincs annyi magyar önálló iskola, hogy ki tudná szolgálni a város valamennyi anyanyelven tanulni vágyó diákját. Kolozsváron, ahol valamivel kevesebb magyar él, négy vagy öt különálló magyar középiskola működik. Nálunk szeptemberig, amikor sikerült újraindítani a Római Katolikus Gimnáziumot, kettő volt: a Bolyai meg mi. És az is egy épületben. Tudjuk, milyen nehezen jött össze a harmadik magyar líceum. Ezek után a háromból ismét kettőt csinálni, nem hinném, hogy jó ötlet volna. Az, hogy ha a vásárhelyi magyarság száma tovább csökken, évtizedek múlva ismét felmerülhet ez a kérdés, nem vitatom.

– Jó az, hogy a Bolyaival egyetemben az önök iskolája is elszippantja a lakónegyedi általános iskolák diákságát?

– Ez megint egy olyan téma, amelyért sokat kapunk: hideget is, meleget is. Nemcsak minket és magyarokat érint, hanem az összes nagyvárosi, komoly múlttal rendelkező iskolát. Még egyetlen statisztika sem derített ki olyasvalamit, hogy miattunk megszűnt volna valamelyik lakótelepi osztály. Példaként a cserealji óvodánkat hoznám fel: nem minden gyermeket, aki oda járt, hozzák a belvárosi iskolánkba. Főként azok a szülők, akik a Tudor negyedben laknak, nem látják értelmét, hogy naponta beautózzanak a központba. Magyarán: fordított eset is van, az, amikor a mi gyerekeink gyarapítják a lakónegyedi iskolákat. Ha megnézzük, melyik elemis vagy felső tagozatos tanulónk a város vagy a megye melyik részéből érkezik, egyértelműen kiderül, hogy miattunk nem kell körzeti vagy kisebb iskolákban osztályokat összevonni vagy akár felszámolni. Ami meg a Bolyait illeti, az körzeti iskolának számít.

– …amelynek körzetében egyre több diák lakik – papíron.

– Igen.

– Számokban mit jelent ma a marosvásárhelyi Református Kollégium?

– Összesen 734 tanulónk van. Azon kevés tanintézmények közé tartozunk, amely a bölcsődétől a posztlíceumi oktatásig szinte mindent lefed. Csak szakiskolánk nincs. A nemrég létesített bölcsődén kívül a többi mind akkreditált.

– A fejlődés és a terjeszkedés újabb ingatlanberuházásokat követelt. De még így is fel kellett áldozni a Sáros utcai régi épületben működő bentlakást.

– Mi is nőttünk, a Bolyai is nőtt, ezért egyre több osztályteremre van szükségünk. Az elemi osztályok számára elkészült az egykori Baross Gábor utcai új épület. De az egykori bentlakási szobákat is kénytelenek voltunk osztálytermekké alakítani. Egyrészt a kérés, másrészt az uniós szabványok miatt. Ugyanis a Bolyai téri és Sáros utcai épületegyüttest az egyházkerület uniós pályázat révén végezte, így a megújult ingatlannak meg kellett felelnie bizonyos EU-s standardoknak. Amelyek már nem azok, amelyek voltak ötven-száz-kétszáz évvel ezelőtt. Műemlék épületben lehetetlen jelentősebb átalakításokat – gondolok elsősorban a légtér növelésére – véghez vinni. De erre is találtunk megoldást: a főtérhez közel, a Szentgyörgy utcai Makariás-ház udvarán épül az új, nyolcvan-száz férőhelyes bentlakás. Ha minden jól megy, még az idén végeznek a munkálatokkal. Ez talán nem csak a vidékről érkező diákjainkat, hanem más magyar tannyelvű iskolák tanulóit is kiszolgálja.

– Néhány évvel ezelőtt, a sikeres kolozsvári mintára, az egyház a Makariás-házban szakiskolát szeretett volna létrehozni, ám az elképzelésnek meglepően sok gáncsolója akadt. Letett erről a tervről az iskola és az egyházkerület?

– Nem mondhatnám, hogy a tervünk teljesen lekerült napirendről, inkább úgy fogalmaznék, hogy fiókba helyeztük. A kezdet kezdetén volt egy bizonyos tőkénk, nem túl nagy, de elegendő ahhoz, hogy Marosvásárhelyen is elindítsuk a magyar nyelvű szakoktatást. Ennek ellenzői és akadályozói – számomra meglepő módon – az erdélyi magyar politikum vezetői voltak. A Bolyai Farkas Líceum tanárijában tartották azt a gyűlést, amelyre meghívták az RMDSZ országos vezetőit is. Az volt az álláspontjuk, hogy „márpedig ne az egyház mondja meg, hol mi lesz, hanem mi fogjuk eldönteni”. Aztán azt döntötték, hogy ne legyen. Évek múltán cserélődtek a személyek, és ezzel együtt változott a helyzet. Amikor Novák Zoltán szenátori székbe került, elővette a szakiskola ügyét, utánaérdeklődött, és Kelemen Hunor szövetségi elnök támogatásával újraindította a folyamatot. Amikor már a politikai hátszél is megvolt, és már-már úgy tűnt, hogy minden a lehető legjobb úton halad, változott az oktatási törvény. Az új jogszabály három kategóriákba rangsorolta az iskolákat: elméleti, szakoktatási vagy vokacionális. A mi esetünkben ez egy ördögi kört idézett elő, mert egy tanintézmény nem lehet egyszerre vokacionális és szakiskola is. Ez most komoly gondot jelent a kolozsvári Református Kollégium számára is. Az illetékesek keresik a jogi kiskaput, hogy a tanintézmény – amelyben egyszerre folyik vokacionális és szakoktatás – ne kelljen kettéváljon. Merthogy, szintén az új törvény szerint, nem mindegy, hány gyerekkel marad egy iskola, az önállóság megőrzése egy minimális létszámhoz kötött. Nálunk is felmerült a kérdés: ha mindenképpen választani kell, mit válasszunk? A szakoktatást,  vagy maradjunk azon a vonalon, amelyen elindultunk. A válasz egyértelmű: jó úton indultunk, ezen kell haladni tovább. A törvényben léteznek kiskapuk, de mi nem szeretnénk semmiféle támadásnak kitenni az iskolát. Soha nem tudni, kinek vagyunk vagy leszünk szálka a szemében, ezért nem szeretnénk egyetlen rosszindulatú tollvonással a vásárhelyi katolikus iskola korábbi sorsára jutni.

– Tudtommal a bölcsőde beindítása és működtetése sem bizonyul teljesen zökkenőmentesnek.

– Nagy kihívást jelentett a bölcsődelétesítés, de a református egyházkerület és a magyar kormány támogatásával, mivel a törvény lehetővé tette, belevágtunk. A nehézségek ellenére nem bánjuk! A Hosszú utcai bölcsőde a térség egyik legszebb, legkorszerűbb bölcsődéje. Öt csoport működtetésére kaptunk minisztériumi engedélyt, ez így van fekete-fehéren. Ám hiába, mert a hazai oktatási rendszer az olyan, hogy nem feltétlenül a papírra vetettek szerint működik. Bár a szülők által letett kérvények alapján igény lett volna mind az öt csoportra, mindössze kettővel indulhattunk, hárommal folytattuk, és most négynél tartunk. Úgy, hogy a városvezetés is, a tanfelügyelőség is – Kovács Júlia szaktanfelügyelővel az élen – támogatott minket. Az is érdekes, hogy 2024-ben a két csoporttal nem kezdhettünk akkor, amikor mindenki más Romániában elkezdte a tanévet, csak egy héttel később. Hiába született meg május folyamán a minisztériumi rendelet, az utolsó aláírás augusztus 31-én került rá. És csak ezután jelenhetett meg a Hivatalos Közlönyben. Ez elég volt ahhoz, hogy a helyi önkormányzatban néhányan megtalálják a kákán a csomót. Az illető tanácsosokat nem az érdekelte, hogy több, mint száz család igényli gyermekének a bölcsődét, hanem az zavarta, hogy ez egy magyar intézmény. Akkora volt a szülői felháborodás és nyomás, hogy a tanfelügyelőség kénytelen volt jóváhagyni a harmadik csoport beindítását. Rá egy évre a negyediket is.

– …de még mindig nem teljesült minden, amit a minisztériumi rendeletben foglaltak.

– Négy óvónői állást kaptunk, de csak két dadust kaptunk. A tavalyi iskolai évtől kéthavonta kérvényezem a tanfelügyelőségtől a másik két posztot, de még csak választ sem kapok! Holott a harmincnapos határidő rájuk is vonatkozik. Tiszta szerencse, hogy az egyházkerület megértette a helyzetet, és további két dadust alkalmazott. Holott nem az ő kötelessége a kisegítő személyzetet fizetni.

– Hogy ha néhány mondatban meg kell fogalmaznia, hol szeretné látni a Református Kollégiumot újabb három évtized múlva, mit mondana?

– Elsősorban otthon. Azaz ugyanott, ahol most van, otthon a saját évszázados épületében. Legalább azt a szintet tartsa, amelyen most van. De az sem baj, ha fejlődünk. Egykori bolyais diákként meg azt szeretném, ha kialakulna egy olyan református kollégista identitás, amely nem vonná kétségbe egyik vagy másik iskola létjogosultságát. Mindenki legyen büszke arra, hogy bolyais diák vagy refis diák. Nem hogy én csak azért vagyok refis, mert nem jutottam be a Bolyaiba. Ezt főként a szülőknek tanácsolnám. Azért hozzák ide gyermeküket, mert ez egy református kollégium, ahol a diák azt is megkapja, amit egy világi jellegű iskolában nem kaphat meg. Ami az addig teljesen kicserélődő tanári kart illeti, remélem, hogy 2056-ban is olyan pedagógusok lesznek, akik hivatásként élik meg a szakmájuk.