Edzőjük, Rúzsa Lehel javaslatára lett tandemkerékpáros Péter Ágnesből és Blága Emőkéből. Bár a közös sportolás előtt nem ismerték egymást, hamar megtalálták az összhangot és sok időt töltöttek el együtt. Erre nagy szükség is volt, hiszen a tandemben az egymásba vetett bizalom jelenti az egyik legfontosabb tényezőt. Mivel a sportág arról szól, hogy a pilóta a verseny során időnként instrukciókkal látja el a látássérült versenyzőt, Ágnesnek meg kellett tanulnia rövid vezérszavakkal kommunikálni. Ehhez sok tanácsot kapott edzőjüktől, de biztos benne, az egység megteremtéséhez nem létezik kézikönyv, nekik maguknak kellett kitapasztalniuk, mi működik igazán számukra. A versenyzők számára hatalmas cél a paralimpiára való kijutás, Emőke szerint nehéz út áll előttük, de egy pillanatig sem volt kérdés számukra, együtt elinduljanak-e rajta.

– Mesélj kicsit a megismerkedésetek történetéről, hol találkoztál először Emőkével?

Ágnes: – Emőkével a kerékpározás által ismerkedtünk meg, vagyis az edzőnk, Ruzsa Lehel mutatott be minket egymásnak, miután feldobta az ötletet, hogy tandemkerékpárosok legyünk. Korábban egyáltalán nem ismertük egymást, de amikor belecsöppentünk ebbe, sok időt töltöttünk együtt, már a télen sokat sétáltunk és beszélgettünk. Aztán elkezdtünk együtt kerékpározni és versenyezni, és azóta is újabb és újabb tulajdonságokat fedezünk fel egymásban.

– Mikor, milyen formában értesültetek arról, hogy a VSK olyan szakosztállyal bővül, ami lehetőséget ad nektek a versenyzésre?

Ágnes: – Lehetőségünk a versenyzésre azelőtt is volt, hogy a csíkszeredai Városi Sport Klub szakosztályának sportolói lettünk volna, és versenyeztünk is a Kids4Cycling Klub kerékpárosaiként, de így minden költségnek a fedezését meg kellett oldanunk. Az, hogy a VSK sportolói lettünk, elsősorban anyagi szempontból könnyít a helyzetünkön.

– Az eddig kipróbált sportokhoz képest mennyire volt könnyű a tandembe belerázódni?

Emőke: – A korábbi sportjaimhoz képest eleinte furcsa volt a tandem, hiszen dzsúdóban és néptáncban én irányítottam a saját mozgásomat. Itt viszont ült előttem valaki, és nem én nézem az utat, hanem teljes mértékben meg kellett bíznom Ágnesben. Az egyik legnehezebb része az volt, hogy egymásra hangolódjunk, hiszen az elején nyilván nem ment minden egyszerre. Edzésről edzésre azonban egyre jobban összeszoktunk, és folyamatosan tanuljuk, hogyan működjünk együtt. Ez egy folyamat, nincs vége. A korábbi sportjaim ebben nem sokat segítettek, mert a tandem ebből a szempontból teljesen más: itt az összhang és a társadba vetett bizalom elengedhetetlen, talán még fontosabb is, mint a dzsúdóban vagy a néptáncban.

Ágnes: – Én korábban lelkes amatőrként futottam aszfalton, terepen, és országúti kerékpároztam. Tandemen azonban elsőre minden kétszer olyan nehéznek tűnt, mint egyedül kerékpározni. Még egy sima országútit sem könnyű megszokni: azt, hogy alacsonyabban van a keskeny kormány, hogy a merev váz és szintén keskeny gumik miatt minden úthibát, repedést, kavicsot nagyon erősen lehet érezni, és úgy általában azt, hogy a testednek a meghosszabbítása a kerékpár, hiszen minden egyes pedálfordulatnak érezhető az ereje. Tandemkerékpáron – ami a mi esetünkben országúti típusú – nem csak ezt lehet érezni, hanem azt is, hogy a másik hogyan, milyen ritmusban, milyen erővel és mennyire egyenletesen hajtja a pedálokat. A pilóta feladata elsősorban a kerékpár irányítása, de ő is nagy erővel hajt, és a „stoker”, azaz a hátsó kerékpáros is tudja irányítani a biciklit hátulról: ha ő jobbra vagy balra dönti el, akkor hiába akar a pilóta a másik irányba kanyarodni, nem fog sikerülni. Nem is lehet minden ilyen mozzanatot megfogalmazni, és nem is beszélnék múlt időben a belerázódásról. Ez jelenleg is zajló folyamat.

– Ha jól tudom, a 2028-as paralimpia jelenleg a fő célotok, mikor fogalmazódott meg bennetek először a részvétel gondolata?

Emőke: – A 2028-as paralimpia gondolatát először az edzőnk, Ruzsa Lehel mondta ki. Én egyből úgy gondoltam rá, hogy ez egy hatalmas cél, amihez nagyon kemény út áll előttünk. Szeretem a kihívásokat, ezért egy pillanatig sem volt kérdés számomra, hogy belevágok. Azóta is ez a nagy cél lebeg előttünk, miközben minden versenyre kitűzünk magunk elé kisebb célokat is, amelyek közelebb visznek hozzá.

– Hogy néz ki a heti edzésprogramotok?

Emőke: – Heti hat napot edzünk, egy napunk pedig pihenőnap. Általában öt napot tandemezünk, egy nap pedig konditerembe járunk. Az edzések hossza változó, általában körülbelül 2 és fél órásak, de van, hogy csak másfél órát edzünk, máskor pedig akár 3 és fél órát is. Görgőzni főleg télen szoktunk, amikor nincs lehetőségünk kint edzeni.

– Idén hány versenyre jutottatok el, milyen terveitek vannak a folytatásra nézve?

Emőke: – Idén eddig három versenyen vettünk részt: az első egy világkupa volt Olaszországban, Abruzzóban, a második egy Európa-bajnokság szintén Olaszországban, Maniagóban, a harmadik pedig egy Európa-kupa Szlovákiában, Púchovban. A folytatásra vonatkozó terveket Ruzsa Lehel edzőnk szövögeti.

– Edzőtök már 2008-ban részt vett pilótaként egy paralimpián. Milyen tanácsokat szoktál kapni tőle?

Ágnes: – Azt, hogy amennyire csak lehet, beszéljek tömören, rövid instrukciókat adjak. Ha például állva kell hajtani a kerékpárt, a parancs ne az legyen, hogy „Most, Emőke, kérlek szépen, egy kis ideig kiállva tekerünk”, hanem az, hogy „Hopp!”. Ez a parancsszavunk a kiállásra, Emőke is tudja, hogy ha ezt hallja, akkor rögtön ki kell állni, mert egy emelkedő van előttünk, és meg kell hajtani a kerékpárt, hogy ne veszítsük el a lendületet. Ha meg azt mondom, hogy „Sprint!”, akkor tudja, hogy robbanékony tempóváltás van, stb. Ilyen jellegű, gyakorlatias tanácsai vannak Lehelnek, és egyébként Buttu Csabának is, aki látássérült kerékpáros, és Lehellel együtt tandemeztek. Kézikönyvet viszont senki sem tud adni egy látássérülttel való tandemkerékpározáshoz. Azt nekünk kell felfedeznünk, hogy mi tud működni számunkra.