A képviselőház nagy többséggel megszavazta szerdán azt a törvényjavaslatot, amely a balkáni románság napjává nyilvánítja május 10-ét.

A parlament honlapján elérhető indoklás szerint az új jogszabály arra akarja felhívni a figyelmet, hogy a románoknak – a nemzeti és kulturális önazonosság tekintetében – szolidaritást kell vállalniuk a Balkánon élő rokonaikkal, a meglenoromán és aromán kisebbséggel.

A törvényt két éve kezdeményező szociáldemokrata és kisebbségi képviselők rámutatnak: Románia valójában egy – a kommunizmus által megszakított – történelmi hagyományhoz tér vissza, hiszen 1906 és 1948 között is május 10-én ünnepelték a balkáni románság napját, annak az 1905-ös szultáni rendeletnek az emlékére, amely a Török Birodalom 17. (a görög ortodoxoktól különböző) kisebbségeként ismerte el az addig jogfosztott meglenoromán és aromán közösségeket.

A jogszabály indoklása szerint Románia határozott diplomáciai fellépésének, Alexandru Emanoil Lahovary korabeli konstantinápolyi román nagykövet négyéves erőfeszítésének köszönhető, hogy a Török Birodalom hivatalosan elismerte a területén élő román etnikumokat, a meglenoromán és aromán származású románok közigazgatási, oktatási és vallásgyakorlási jogait.

Maga a törvény szövege nem utal a történelmi előzményekre és az indoklásban nevesített – a mai Görögország, Észak-Mecedónia, Albánia, Szerbia és Bulgáriában területén élő, nagyrészt asszimilált – meglenoromán és aromán nemzeti közösségekre, csak arról rendelkezik, hogy a balkáni románság napjának megünneplését célzó rendezvények megszervezésére az állami és helyi hatóságok logisztikai vagy költségvetési támogatást nyújthatnak.

A hazai és határon túli részvétellel tartott, a balkáni románság napját népszerűsítő kulturális, tudományos, oktatási eseményekről „lehetőleg” a román közszolgálati médiának is be kell számolnia.

A kommunizmus – és főleg a nacionálkommunista rezsimet bevezető Nicolae Ceaușescu diktátor regnálása – idején Románia nem volt hajlandó tudomást venni a Dunától délre élő rokon nemzetrészekről, mivel attól tartott, hogy ezzel azokat a külföldi történészek által valószínűsített, „ellenséges” tanokat támasztaná alá, miszerint a románság egy, a Dunától délre, a Balkánon kialakult újlatin nép, amely a középkorban, a vándorló pásztorkodás révén telepedett meg a Kárpát-medence térségében.

A dák-római folytonosságot hirdető, Romániában hivatalossá vált eredetelmélet szerint viszont a románok a térséget az ókorban benépesítő dákok, valamint a provinciát több mint másfél évszázadig megszálló rómaiak leszármazottai, a román nép tehát őslakos a Duna északi partján és Erdélyben.