Emberi alkotás, környezeti pusztulás

Valahányszor egy szeméttelepi folydogálás, vegyi-gyári szennyvíztömeg, bányahasználati veszélyzóna vagy pusztuló fasor kerül a média faliújságjaira, rendre megindul a serény tiltakozás, petíciózás, aláírások keresése és pártos gyűjtése, szónoklatok előbányászása, jogi felelősök keresgélése… S aztán jobbára alig változik valami, ha van mögötte védelmi mutyi, ha nincs, ha kerül országos visszhangba, ha nem, ha büntet az Unió, ha halogatja…

Éppen e héten van pontosan második éve, hogy a budapesti parktörténet egyik legnagyobb felszámolási projektje ellen civil tiltakozók elkezdtek dulakodni, tüntetni, pártolókat gyűjteni, felszámolási eljárásokat jogilag elvitatni, környezeti ártalmak fölméréseivel hangos ellenvéleményt hangoztatni és (még) élő fák tényleges ölelésével élő akadályává válni annak, hogy több száz fát kivágjanak a Városligetben. E két év, és akár kerületi irányítási, akár önkormányzati miniszteriális, akár környezetvédelmi tárcaügyi főhatósági, akár uniós nehézkedés hiábavalóságáról meggyőző hatalmi indolencia is elegendő volt ahhoz, hogy bizonyítsa: ha az uralkodó ellentengernagy megízleli a budavári palotai berendezkedés boldogító mámorát, mintegy semmi sem akadályozhatja meg abban, hogy (mint parasztgyerek a magyar népmesében, meg se áll a királyságig és birodalomig, bármi áron és bármi eszközzel hozzájuthat, hát mén az, akadálytalanul…!) akár közintézmények ki- és széttelepítésével, akár új látványtervek csináltatásával, de letolakodja az útjában álló múzeumokat is, hogy szellemi vigalmi negyedet hozzon létre a városliget évszázados hársai helyett.

Nem, a Ligetvédőknek ugyan híve és pártolója vagyok, de most nem az ő reménytelen, s minden küzdésképességük meg kitartásuk elismerésével együtt is totálisan harcképtelenné és „ellenségessé” tett kisebbségükről kívánnék szólni. Hanem a mindenkori viszonyokról, melyek nem a belátás, nem az ésszerűség, nem a méltányos természetszeretet, hanem egyszerűen csak az emberléptékű barbárság, a környezetre fittyet hányó mentalitás, a botor haszonelvűség mindenkori emberi társadalmakra jellemző körülményeiről vall. Erről jelent meg, s napra nap sürgetőbb olvasmánnyá kell váljon az a könyv,[1] melyben Antropogén ökológiai változások a Kárpát-medencében címmel korszakosan komoly gondolatokat forgalmaz tizenhét kutató másfél tucat tanulmányban. E kötet a Pécsi Tudományegyetem Néprajz – Kulturális Antropológia Tanszéke által Andrásfalvy Bertalan vezetése idején megkezdett tájgazdálkodási és tájhasználati kutatásokat foglalja össze, igényesen pontosító alcíme szerint A Kárpát-medence felszínének változása a földhasználat és az életmód változásának következtében. S ezzel talán itt mindjárt abba is hagyhatnám, hisz mely világok ne férnének bele ebbe a tág körbe, mely életmód-minták és korszakok maradhatnának ki belőle, mely tájegységek ökológiai és természetfelfogási normáit lehetne kizárni, mely térképek maradhatnának említések nélkül, vagy mederszabályozások, árvízvédelmi térségek, társadalmi munkatípusok, kultúrtáji átalakulások, határhasználati jogszabályok, földtulajdoni szerkezet-átalakulások nem hatnak ki a földrajzi nagytérség táj- és vízrajzára, társadalmi és gazdasági kapcsolathálóira…?

Ekkora, ily széles hatókörű és térben is roppant méreteket átfogó tudományos vállalkozás, mely sok-sok évnyi kutatás, olykor egész életművek rendszerező feldolgozásának eredményeit mutatja fel, nem mutatható meg a hiteles beszámoló részletességével. A kutatások és a kiadvány vallott célja „a Kárpát-medencében az utóbbi 1000 év emberi tevékenysége (különösen az erdőirtás, a vízrendezések, a pusztásodás, a szőlőművelés és a nagyüzemi gazdálkodás) eredményeképp bekövetkezett ökológiai változások történeti—néprajzi vizsgálata volt. A kutatók a gazdálkodás tájra gyakorolt hatásának, ember és ökológiai környezet szerves kapcsolatának a vizsgálata mellett külön figyelmet szenteltek az ott élő népesség történelmi sorsának, társadalmi—kulturális jellemzőinek, a földtulajdon és a földhasználati jog változásainak, a foglalkoztatottságnak, a demográfiai viszonyoknak – azaz minden olyan tényezőnek, amely az emberi tájhasználatot, az ökológiai környezet antropogén átalakítását befolyásol(hat)ta. A vizsgált folyamatokat – elsősorban a Dunántúl, illetve a Kisalföld eddig kevésbé ismert területeire koncentrálva – meghatározott kutatópontokon vizsgálták, törekedve arra, hogy a változásokat a fellelhető történeti térkép és más forrásanyag segítségével időben a lehető legmesszebb visszavetítve nyomon kísérjék és dokumentálják.

A munka a jelenkori emberi beavatkozások történeti előzményeit illetve jövőbeli következményeit, várható hatásait, előnyeit és hátrányait kívánja társadalomtudományi és döntéshozói-politikai szinten egyaránt tudatosítani, egyúttal a jövőbeli beavatkozások tervezéséhez megbízható forrásanyagot, kiérlelt elemzéseket szolgáltatni – ezzel járulva hozzá az egykor létezett, de mára elszegényített szerves tájak ökológiai rehabilitációjához” – szól a könyv hátoldali ismertetője.

A kötetről a hazai szaksajtó meglehetősen szegényesen számolt be, talán leginkább az egyes szerzők és egyes térségek tájkutatási érdekeltségű múzeumai, akadémiai kutatóhelyei, levéltárai, oktatási intézményei számára van „helyi érdekű” mondanivalója. Látszólag. Mert ha a méretes és súlyos könyv a ma élő generációk (jelzem: nem – vagy nem csupán – a felelős döntéshozó elit!) számára kulcsfontosságú tényanyagot tartalmaz is, ez sokszor a maguk tematikus bűvkörébe szorult tudományterületek számára csak „fölösleges zajszint” lehet esetleg, hisz túl bonyolult az ergológiai kérdések szemléje egy szokásnéprajzos számára, túl vegyészi egy vízgazdálkodás-jogi szabályozás komplex kérdésköre a helytörténészeknek, „túl helyi” a Győr vármegyei Csilizköz árvízvédelmi érdekhálóinak belátása (Néma Sándor tanulmányában), vagy a fehérvárcsurgói életmódváltás problematikája (Dobai Szilvia írásában) a történeti Tisza-szabályozás egyes fokozatainak szemlézője (Fodor Zoltán) számára, hát még e tudástartományokban járatlan jogtörténész, pártpolitológus, várostervező mérnök vagy népfőiskolai kurzusvezető számára…! Ugyanakkor viszont az egész kötet, Andrásfalvy Bertalan régi nagy témakörének makrotérségre kiterjesztett változata (az Előszóban Vargyas Gábor is ír erről), az ártéri és a teljesebb, biodiverzitás mentén áttekintett gazdálkodási problematika szinte nincs egyetlen társadalmi—történeti—gazdasági—igazgatási tudásterület, ahol ne érintene tömegeket mindaz, amiről itt szó kerül. Érdemes ismételten hangsúlyozni, hogy a 350 oldalnyi szöveg és megigéző színes mellékletei olyan monumentális kézikönyvet testesítenek meg, amelyet minimum kötelező irodalomnak kellene megadni – s nemcsak a tudományegyetemeken, gazdaság- vagy kertészeti, tájépítészeti és turisztikai, földrajzi és társadalom-morfológiai, település-tervezési és műszaki, történész és néprajz karokon, tanszékeken, tudásterületeken, hanem a honismeret bármely területén, a hagyomány fogalmával bűvészkedni hajlamos bármely érdeklődő számára is evidens ismeretanyaggá kéne tenni. Szimpla analógiával: persze, nem lesz mindenki anatómus, de anatómia nélkül semmiféle orvoslás nem kezdődhet, és jogtörténész sem mindenki, de római jogtörténet ismerete nélkül lehetőleg ne lépjen a pályára az, aki a jelen problematikáját nemcsak „megoldani” kívánja valamely bárdolatlansággal, de akár saját létét is biztonságban szeretné látni a következő időkben…

Márpedig e kötet mindannyiunk jövőjéről is szól, amiként múltjáról. A természeti környezet pusztulása nemcsak a világgazdaság, a fenntarthatóság, a politikai—ökológiai krízisek előre látható hatásainak előjele, hanem a közös frász, az együttes érintettség, a mindannyiunkra érvényes érdekeltség alapkérdése. E kötet nem kevesebb, mint vállalása szerint 1000 év élőhely-változásainak, növény- és állatkultúráinak, emberi megélhetési trendeknek, táj-kiélési és tájépítési folyamatainak komplex egységét adja, beleértve klímát és vízminőséget, erdőirtást és vízrendezést, hegyet és völgyet, patakot és áradó nagyfolyót, földtörténeti tüneményeket, csatornázást és legeltetést, vízhozamot és pusztásodást, áradást és kiszáradást, vagyis mindama környezeti összhatásokat, melyek az antropogén fogalommal társíthatók. Antropogén pedig annyit tesz, mint „az emberi tevékenység eredményeképpen bekövetkezett ökológiai változások” történeti—néprajzi, társadalmi és műveléstechnikai, földhasználati és vízrendezési, tájkép-formálási vagy birtokjogi problematikáinak megannyi vetülete, melyek összességükben az élhetőség és életlehetőség, a gazdálkodási racionalitás vagy a táplálékbiztonsági kortárs kérdések számtalan vetületéig elvezetik a kutatókat (Vargyas, 7—8. oldal).

Ha e kérdéskörökkel lényegében egész kutatói és akadémiai pályája során, több mint ötven évig kitartóan foglalkozó Andrásfalvy Bertalan bevezető és alapozó munkájából (9-20. oldal) nem is merészkedhetnénk a szövegsűrűség és halmozott szakértelem legcsekélyebb momentumának megidézésére sem, nem lehet elkerülni az akadémikus professzor, egykori kulturális miniszter, tanszékvezető egyetemi tanár kutatói körének nélkülözhetetlen bevonását az említendők körébe, vagyis a Tanszék hallgatóinak, doktoranduszainak közreműködését a kötetcímben is határolt térség különböző tájain – így példaképpen, de nem teljes körűen Béres Sándor, Dobai Szilvia, Farkas Judit, Máté Gábor, Pákozdi Ildikó nevét a kutatók köréből, vagy a rokon tudásterületek jeles képviselőinek egy másik generációját (Dóka Klára, Filep Antal, Frisnyák Sándor, Néma Sándor) és a kárpát-medencei térség levéltáraiban, múzeumaiban, tájnéprajzi vagy geológiai intézményeiben kutatók körét (Fodor Zoltán, Géber József, Hosszú Csaba, Kiss Andrea, Szabó Péter, Tanai Péter) említve, akik valamiképpen mind Andrásfalvy „tarisnyájából” nőttek ki, vagy részesedtek a közös kutatás vállalásából. Vargyas Gábor, ki nemcsak a bevezető szavak rétora, hanem jó ideig a Tanszék vezetője, a kutatás történeti előzményeinek és a témakör örökségének vállalója is volt, mindezen tárgyterületek mellett nem pusztán a könyv és a program célját, betűhív lefolyását ismerteti, hanem kiemel e témakörben a fent említett komplexitás értelmében fontos momentumot is: a térség ökológiai felületeinek és területeinek nem mellőzhető szereplője volt a török „hódoltság utáni telepítések, a különböző etnikumok újrarendeződése a Kárpát-medencében” (7. old.), valamint hogy a vízrendezési tervek, szölőterületek és filoxéra, erőszakos kollektivizálás és nagyüzemi gazdálkodás, kártérítés és utóbb a privatizáció során ugyancsak bekövetkező változások nemcsak „antropogének” voltak, hanem egyenesen antropológiaiak is. A változások nyomon követése, a beavatkozások térképezése, a korábbi (például Vásárhelyi Pál 1828–1832 közötti, eddig kiadatlan mintegy 2200 térképének) „Duna-mappáció” névvel illetett külön gyűjteménye és a mai állapotok összehasonlító vizsgálata valóban nem csupán a földfelszín látható lenyomatait foglalja magába, hanem olyan izgalmas részkérdések áttekintését is, mint Farkas Judit izgalmas és alapos áttekintő elemzése („Krisna egyik kertje”. Hit-orientált életmód és környezet-átalakítás Somogyvámoson, 331-346. oldal), melyben a tájgazdálkodás és a térségi megtelepedés sajátos példájaként a magyarországi Krisna-völgy kipusztuló tanyahelyből nemzetközi rangú biofarm, a Hare-Krisna mozgalom központja és évente tízezer-szám odalátogató érdeklődő turisztikai látványossága lett. Ennek pedig az önellátó gazdálkodás szépsége és racionalitása mellett a krisnás hitvilág és világszemlélet is természet-kezelési kezdeményezésként, helyi gazdaságban kialakult helyként is méltó és megbecsült helye alakult ki. Vagyis fényes példája annak, hogy akár etnikai, akár hitelvű, akár lokális vagy globális, de az ökológiai tudatosság olyan fényes tanúsága lett életképessé, amely (akár az egész hajdanvolt „Kert-Magyarország” világképet egyetlen település miliőjébe sűrítve) mintázatát adja a pozitív változásoknak is.

Mintegy újra-erősítésként ismétlem meg: e kötet nem „egy könyv” az évente megjelenő tízezrek közül. Tankönyv is, ha úgy olvasom, társadalom- és néprajzkutatási szaktanulmányok válogatása is, egy kiterjedt és roppant következetesen működő oktató—kutató műhely hosszú munkájának eredménye éppúgy, továbbá számos új résztudományi ágazat komplex összekapcsolásának kompendiuma egyúttal, melynek ott a helye a társadalom, a gazdaság, a történelem, az agrárium, a népélet, a tájtervezés, a szociális kapcsolatok és a Kárpát-medence kulturális mixitása iránt fogékony minden olvasó polcán…