KISEBBSÉGBEN: Ráolvasva, vagy újraolvasva…?

Ha csak a harmadik oldalon kell rájönnöd: ismerős az üzenet, korszakos a talány, sok-sok év s évtized múltán már „retro-közérzet” jön rád, hát ne is csudálkozz...! Csak az (örök? irodalmi? esztétikai? politikafilozófiai? antropológiai?) ráébredés lesz elsőbb ismerős, majd csak később a tónus, a kihívások, a rossz reflexiók, a problematika, a nemválasz-válaszok, a megoldatlanul maradt, évtizedek sokaságán át is feszengető alapkérdések köre is.

Talányról van szó? Vagy meglepetésről? Vagy csak korosztályos hüppögésről, avíttas keresgélésről a múltbeli értékek között, a jelenben még megmaradt gondok körében…?

Nos, nem is árulom tovább az „irodalmi petrezselymet”, hisz immár a harmadik bekezdésnél tartok, s még ki sem derülhetett az Olvasó számára, miről is szólhat ez a kisebbségi ismertető… Ki fog derülni. Egy korosztályi kisebbségről, világnézeti és ellenkulturális csoportozatról, melynek létforma-tanulságai bár régebbiek, de épp ma és épp itt/most kezdenek ráébredéseket hívogatni az irodalomismerők körében.

Stein Mehren magyarul megjelent kötetéről van szó, melynek eredeti kiadása Oslóban bukkant fel 1974-ben, magyar változata 1984-ben, s épp idén, ez évben hunyt el a szerző, kit (tapasztalatom, benyomásom, avagy a hivatkozások száma alapján) talán túl keveseknek sikerült fölfedeznie. Pedig…

S itt következhetnének a nagyra becsülő, a memorizáló, a sokra tartó szavak, az életmű átfogó értékelése, a sok évszám és mű… – de ezt most innen kispórolom. Ama kevés, a jótanácson kapva kapó olvasó, kit meghatna esetleg a visszaemlékezés, a főbb opuszokat megtalálja a megfelelő keresőkben…[1] Mehrennek két regénye, két színpadi műve, egy jelentősebb filozófiai traktátusa, hat esszékötete és huszonegy verskötete jelent meg Norvégiában. A filozófiai végzettségű (1935-ben született) alkotó Oslo, Cambridge, München tájain tett egyetemi tanulmányok (1956–1959) után mint idegenvezető, könyvtáros, művészeti titkár maradt ismeretlen, de java életművével először mint ígéretes, tehetséges költő lett jelen a relatíve kis népességű Norvégia (nyelvileg amúgy is megosztott) „újnorvég” vidéki városi kultúrájának képviselőjeként, a helyi „népiesek és urbánusok” között dúló korszakos nagy széthúzás egyik irodalmi megörökítőjeként. Városi lírikus, olykor oktat is, színpadi szerző is, művészeti—művészetfilozófiai esszéi mintegy föl-fölváltják az egymásra két évenként következő versköteteket. Ki és mivégre lenne hát oda érte, munkáiért…?

Elgondolkodtató mégis, minek jelent meg akkor magyar fordításban második regénye, s ha Orbán Ottó nem vállalja néhány költeményének magyarra ültetését, talán mindmáig semmit sem hallunk felőle…[2] De ismerni mégis jóleshet…

Az Olvasó ezen a ponton már lapoz… „Minek olvasnék róla, nem is ismerem, már régen jelent meg, hát akad azóta más olvasnivaló is…! Biztos valakinek fontos volt akkoriban, hogy a széles merítési körű Modern Könyvtár sorozatban szerepet kapjon legalább hivatkozható szinten a norvég irodalom egyik műve/szerzője is. Ez a 492. kötet…!”

S ha meg verselő alapjában véve, miért épp a Titánok?[3] Egy regény, melyben a korszak egzisztencialista filozófiai problematikái jelennek meg, átmenetként a „valóságirodalom” és az egzisztencialista szintéziskeresés intellektuális kalandvilágai között, sőt vizuálisan is sugárzó képtöredékeiből komponált kétely-gyűjteményeként. „Európai regény” – ez lett alcíme. Európai élményvilág, európai ideológiák, egzisztencialista bölcselettan, Kierkegaard, Husserl, Adorno, Martin Buber hatását tükröző textualitás. A norvég irodalom és művészetideológia irodalmi mutatkozása, kallódó értelmiségi tüneményeket fölvonultató esszéregény, avagy kicsit kritikai ellenbeszéd is a norvég kulturális—politikai életbe nyugati szelekkel besodródott újbaloldali makogással szemben. Izmusok feszülése, válságlíra prózába szorítva.

Szeretetfogytos emberek, olykor pszichogének, máskor hatalommániások, jobbára „eredményesek”, sőt a „hatékonyak” és sikeresek ellenében is önmagukat megfogalmazni képtelen tévelygők egyúttal… Titánok. S persze macsók, végzetesek, lehengerlőek, néha még önmagukat is buldózerolni képesek… Attól titánok, hogy titanillákat még csak véletlenül sem engednek maguk közelébe, de mindannyian anya- és nagynéni-függők, ölelésvágyók és megértéshiányosak, akik ugyanakkor lenyűgözően akarnak sikerképesek lenni. Isteneknek nem valók, alattvalónak semmiképp sem tekintenének önmagukra, hát valahol a magaségövi vezényzónában helyükre lelő boldogtalanokká válnak.

A titánsors persze nem szimpla prófétaiság, sem nem folytatása vagy gyarapítása a kulturális örökségnek. De keresése a bárminek, ami nem a maszkos világok utálatára asszociálható. Egyik versében:

„Ahol az ösvény véget ér
Ott látni először
a titkot
Egy követ - egy arc emlékét
egy szív utolsó dobbanását
megkövesedve…
Gyökerek - erek egy csontos kézen
mely titokban az erdőt idézi
Maszkok - benső ábrázatodhoz
hasonló arcok”

/Ahol az ösvény véget ér. Ford. Orbán Ottó/

Az ösvények úttalan sokasága, vége-nincs messzesége csak mintegy körülmény, feltételek szorítása, kimenekülés a város flegmájából és sűrűjéből. Egy anya keresése, egy nagymama rejtekhelye, egy szertartásos múlt-idő állapota, nagyapák morcossága, hajladozó ligetek madárhangjai… – ez még a vidék-emlék és vágykeresés helyszíne, s átellenben ott a lerabló, fölperzselő, kiszolgáltatottá tévő város, a sunyi értelmiségi bálványokkal, a trendi ficsúrokkal, az öngyilkosjelölt drogfüggőkkel, a semmire nem való csemeték üres házibulijával, az eldobott feleségekkel és elhasznált szeretőkkel, kiürült alkalmi kapcsolatokkal és valami-bármi-lehetséges igazság-igénnyel. A keresés, a félelem, a rémálmok, a gyűrődések és értelmiségi dúródások világai, hitványságai, semmisségei.

Ezek, meg a kerettörténet portréi, agyafúrt művészlelkek és zordan fennkölt zsenik újfölényessége adják a regény ívét, rétegzett történeti talaját, szilajul tornyosuló építményét, melyet a filozofikusan értelmiségi kedélyhullámzás mélyvölgyei, értelmetlen és céltalan szárnyalásai tarkítanak. Sokszorozott, észak-hidegen kemény egzisztencialista újregény-figurák, alvó vagy hibernálódott emberek, sikertelen életutak. Mind-mind a nagyra növés, feltörekvés háború utáni euro-amerikai prózájának hőseire emlékeztető alakok, önpusztító arcok, élményfosztott lelkek, kétely-lovagok, kik, ha sikeresek is, akkor kegyetlenek, ám ha csak szenvedők, akkor értetlenek vagy fájók. Fájnak az olvasónak, egymásnak, meg tán elsőbb is önmaguknak. Végtelenül, határtalanul, időtlenül. Magában a regényben is sorra tűnnek el, mint piaci bábjáték figurái, egyre kevesebben maradnak, miközben egyre törékenyebbekké lesznek, s ha önnön-magukon már nem is látnak át, az író a „belső arcok” folytonos cserélésével kénytelen őket megjeleníteni, megformálni, eltemetni is.

Késő-egzisztencialista létpróza? „Északi” boldogtalanság? Újbaloldallal kokettáló top-értelmiségi fölényesek? Kandírozott mandarinszínű áramvonal… – norvég átiratban?

Nemcsak. Mai olvasatban már inkább kortársak ők. Velünk élők, a mi saját spleen-ünket előrevetítők, a fogyasztásba merevedett boldogtalanság ürességeit hordozók, szívtelenek és pózolók, illetve elátkozottak és elveszettek is. Mint akik életét már leélték mások, helyettük, nélkülük…, mint akik ellen ott a táguló világ s a reménytelenségek áradata… Korunk hősei, mint antihősök, nemtelen bajnokok, sikerszomjas önpusztítók. A hatvanas-hetvenes évek nyers gőze(rő)i, harsányságai, kihívásai és válasznélküliségei. Épp olyanok e helyzetek és arcok, amilyenek itt és ma, most és holnap a saját sikerképeseink, a dicsők, celebek, hatékonyak és eredmény-orientáltak léthelyzetei, közérzetei.

„Én tulajdonképpen azért verekszem, hogy jogot szerezzek a nem verekedésre. Jogot arra, hogy visszavonulhassak a tűzvonalakból, és olyan nézeteket is vallhassak, amelyek keresztezik a lövészárkokat… /…/ Én olyan időkben voltam lázadó, amikor mindenkit a harcvonalakra tereltek. Okvetlen vallani kellett valamilyen nézetet, helyeset vagy helytelent, de nézete kellett, hogy legyen mindenkinek. És jaj volt annak, akinek nem volt. Mint nekem. Határozottan jobban járt, aki elfogadott valami ostobaságot. Én ezt terrornak éreztem. Úgy éreztem, hatalmukba akarják keríteni azt, ami tudattalan vagy még nem kész bennem, a felszín alatti áramlásokat, a legbenső titkos kamrámat. Megértettem, hogy a hatalmi harcot most már mindinkább a lelkünkért, a szellemiségünkért vívják, behatolnak izmainkba, tagjainkba, legbizalmasabb szavainkba, legfinomabb érzékléseinkbe. Egyetlen pont sem maradhat bennünk a miénk. Láttam, hogy a felszabadítás, tudatosítás, amit emlegetünk, egy általános mozgósításhoz vezet, mindent és mindenkit olyanná formálnak, hogy társadalmilag mozgósítható legyen a legkisebb politikai szélváltozáskor is. És amit elérünk, az nem az álmunk, nem a totális szabadság lesz, hanem a totális kiszolgáltatottság” (131—132. old.).

Totális szabadság…, melyre vágyhat mindenki, akinek nincs pontos definíciója a lebegés és körülmények törvényszerűségeiről, még az ellentétek véres összecsapását sem tekinti olykor erős túlzásnak…: „Egy mítosz úgy születik, hogy a győztes és a legyőzött önnönmagát és a kettejük harcát felfűzi egy láncra, amely utódaikat hozzájuk köti. Aki rést üt egy ilyen mítoszon, az bemocskolódik az áldozat vérével. A keresztények igaz mindent tudhatnának az áldozat teremtőerejéről, amit csak tudni lehet, de mikor véres erőszakkal bezárták az athéni és az alexandriai misztérium-kolostorokat, a misztériumok átvándoroltak a katolikus egyház szertartásaiba és a szentek kultuszába. Mikor a reneszánsz megölte a középkort, kilencmillió embert pusztítottak el a boszorkánymáglyákon. Ezért mondom, hogy hazudtok, kedves olvasók, ha forradalmat emlegettek, de erőszakról hallani sem akartok. Mindent egyszerre nem lehet. Akarjátok a forradalmat, vagy nem? Hazudtok, ha ma az elnyomottakról, bebörtönzöttekről beszéltek, és holnap a forradalomért lelkesedtek. Hazugság, hazugság. A mítosz, igenis, véres áldozatot követel. De talán úgy gondoltátok, hogy nem ti magatok lesztek azok, akik ölnek. Hogy ezt a munkát majd a titánok végzik el helyettetek. És ti csak a titánokat ölitek meg. Sokkal egyszerűbb, ha titánjaitok vannak, akik valóra váltják a bennetek élő mítoszokat, álmokat. Mindenki szereti, ha van, akire rárakhatja a terhét…” (97—98. old.).

Légy áldozattá akár, ha titán akarsz lenni… Kapsz egy lapalapítási engedélyt, ha lehozol néhány nagyalakú hirdetést, s eltarthatod két évig a lapodat, úgyis ezt szeretted volna régóta… Vállald el egy baleset gyilkossági gyanúját azért, hogy szabadulhass a morális felelősség kérdésétől… „Az autoritárius emberek mind nagy állatpszichológusok. Éleslátásukat gyakran valóságos metafizikai tudássá emelik, azt hiszik, mindent tudnak az emberi szívről, pedig csak az éjszakai oldalát látják, az állati oldalát, a szív végtelen magányosságát. A többiről semmit se tudnak. Elhagyatottság, szégyen és gyávaság, brutalitás, mocsok, bujaság – ezt igen, ezt mind pontosan ismerik. Azt is jól tudják, hogyan használhatják ki az emberek rossz lelkiismeretét. Értik a módját, hogy kell szégyenbe taszítani az embereket és azután felemelni az elesetteket a maguk tönkresilányított életképéhez. Minden tudnak a képmutatásról, irigységről, kapzsiságról. Akármelyikünkből képesek használható példányt faragni… /…/ Tudják, mennyire gyökértelenek vagyunk, és milyen mélységesen, félelmetesen hontalanok. Ezt olyan pontosan látják, mint a sebész a nyílt sebet, bár érteni egy mukkot sem értenek belőle. De van egy, amitől félnek. /…/ Ezektől az emberektől, akik kifutják a maguk formáját, félnek az állatiság lélektudósai. Mert félnek a szeretettől. A megsemmisítéstől éppen úgy félnek, mint az újjáteremtéstől; a művészettől éppen úgy, mint az igazságtól, ami művészetéből születik. /…/ De a titán mindig dinamikus, ellentétben az autoritárius egyéniséggel, a hatalom engedelmes végrehajtójával, az állatpszichológussal. Annak legfőbb lényege, hogy statikus, mindennemű mozgás hiányzik belőle. Haladjunk, de ellentmondások nélkül. Ő maga úgyszólván láthatatlan, eltűnik a társadalom mögött, amelyet szolgál, a rend mögött, amelyet képvisel. És kizárólag gyakorlati, ő a tökéletes üzletember vagy bürokrata. /…/ Képtelen mást megérteni, mint a rendet, hasznot, produktivitást. Tökéletes társadalmi lény. Minden rendszerben sokra viszi. Ott ül minden vezetőségben. A forradalmakat is többnyire épségben túléli, csak nagy ritkán ölik meg. Sőt okvetlen ott ül az új kormányban, az új vállalat vezetőségében. Ő az új titánok első talpnyalója. Alighogy a régiek vérét felnyalta, már siet az újak talpát nyalogatni. /…/ A titánokban a legkülönbözőbb történelmi erők válnak élő valósággá, minden kornak megvannak a maga sajátos titánjai. A művész is minden korban más. De ő maradandó típus. Sohase született, és ezért sohase halhat meg. Nem ismerjük az álmait, sem a pontot, ahol sebezhető, tökéletesen inkarnálódott a létezés tovagördülő kerekében. /…/ Nem ismeri a hazugságot, mert nem hordoz, nem próbál átmenteni a szakadékok felett semmilyen igazságot. Az állatpszichológus minden emberből szófogadó kutyát nevelhet, de az idomítottban nem látja az embert, mert ő maga nem az. Az őrültséget nem érti, mert fogalma sincs arról, hogy valaki magára veheti mások szenvedését. Az ő számára csak annak van értelme, ami simán fut, hibátlanul működik… A társadalom. Az üzlet. Az ügy” (215—217. old.)

Az intellektuális szintézisteremtő vagy összhangkereső író valóságos képtöredékei, köznapi—aktuális életképei a víziókkal kontrasztban állnak, egyúttal a hatvanas években induló, a hetvenesekben kiteljesedő norvég újbaloldali dogmatikusság ellen, az irodalomkritika új titánjai ellen is szólt (erről az utószót író Kúnos László érdemben közli ismertetését). A költői szabadság ellen formálódó agresszív feladattudat-elszámoltatás ellen Mehren a kor „kultúr-pszichológiai” analízisét végzi el. Első regénye, A jellegtelenek is „európai regény” akart lenni, szintúgy a norvég társadalom alapkérdéseire fókuszál, személy szerint is kihangosítva azt, maradhat-e nem-periferiális, nem-provinciális az alkotó, ha nem a helyi kérdésekre keres tetszetős vagy titáni válaszokat, hanem az elfogadhatatlan alternatívák világában legalább önreflexiót, a rejtőzködő szerep mellett is értékkövető válaszokat keresve nem marad jellegtelen eszköze mások titánságainak.

A kötet tartalmának, a szabálytalannak is nevezhető esszéregény „olvasatának” talán egyik legszegényesebb, mégis kézenfekvően ajánlható üzenete: lám, egy életforma- és értékközösség jellemző korszakossága is mily elképesztő kisebbségiségben lehet más, körötte élő kisebbségekkel szemben is, s milyen esendő lehet az efféle összetartozás, omlását—foszlását is miféle súlyos drámák mutatják, ha belülről, akár a résztvevő alkotó aspektusából, saját maszkjának belteréből nézzük is. Verselemzésre, regénykritikai esztétizálásra itt nem vállalkozhatok, ám e lírai „tanulságot” a (csak látszólag múló, viszont annál inkább) időtálló üzenet, az élményközvetítés és analógiás helykeresés szempontjából interpretálom. A többit amúgy is a prózai üzenet, a lírai kulcsolódás tartalmazza, titkosabban, de nálam hitelesebben:

„Ahogy egy követ vet ki a partra
a tenger, ahogy a fák emelik
az ősz érett gyümölcseit, ahogy
az égitestek űrje emeli a földet
Így kulcsol karjába kettőnket valami így emel
odáig ahol a titok a titokba kulcsolja karját”.

/Karomba kulcsolom. Ford. Orbán Ottó/

Kimaradt?