Fülemig fellélegzik a nevetésbe nyíló mosoly kisimult homlokú arcomon, s az öröm szuperlatívuszaként győzelmi csatakiáltással kísérem ökölbe lendített jobbom, és körbetáncolom a szobában ide-oda ugráló boldog szívemet. Megtaláltam.

A kedvenc méregzöld kendőm. A mindenes-füzetem, benne napló, tanórai jegyzetek, s hogy ki mennyi pénzt hozott a nagy közös kirándulásra. A barátommá vált tollam. Azt a fényképet, amin úgy szerettem a szemeid nézni, s aminek a hátára üzenetet is írtál. A szemhéjam mögött felidézni próbált vonásaid. A szerelmed.

Nem akartam elhinni, mikor egyszer csak nem volt már sehol. Vártam egy keveset, hátha valahonnan magától felbukkan. De magamra erőltetett nyugalmam mögött már gyűlt a vadul vergődő kétségbeesés. Ujjaim közé szorítottam homlokom, hátha elém pattan az a pillanat, ami nyomra vezethet. Mint földhasadást neszelő egér, cikáztam az emlékezés helyei között, míg gyomromba fájdult a felismerés: végleg elvesztettem. Mert hiába idéztem fel minden lépésemet, hiába zokogtam aztán, hiába hívtam segítséget a kereséshez, nem volt kendő, füzet, toll, fénykép, szertefoszlottak vonásaid, eltűnt örökre szerelmed.

Lassan elfogadtam, hogy lehet akár nélkülük is élni. Mint kisujj nélkül, láb nélkül, félszemmel. Megszokható. Még akár pótolni is lehet valamelyest.

Aztán, mikor már csak néha jutott eszembe a hiány, és gyászomból mindössze sóhajtásnyi maradt: visszajöttél és hosszan szemembe nézted a szerelmed, összeállt a kép szemhéjam mögött, előbújt a szekrény alá csúszott fotó, kigurult a fiókból a tollam, kezemhez simult az ismerős füzetborító, és mély zöld csücsök kápráztatott az elveszett kendő ígéretével.

Ekkor fülemig fellélegzett a nevetésbe nyíló mosoly kisimult homlokú arcomon, s az öröm szuperlatívuszaként győzelmi csatakiáltással kísértem ökölbe lendített jobbom, és körbetáncoltam a szobában ide-oda ugráló boldog szívemet. Mindazt, ami igazán hozzám tartozott, mikor már nem is kerestem: megtaláltam.