Nem lehetnek valósak azok az információk, miszerint sakálok okoztak vadkárokat tavasszal Kovászna megyében – állítja Farkas Attila okleveles vadgazdamérnök.

A gyergyószentmiklósi szakember annak kapcsán kereste meg portálunkat, hogy Gheorghe Neagu, a Kovászna megyei Környezetvédelmi Ügynökség igazgatója hétfőn kijelentette: sakálok pusztítottak el májusban 44 juhot Nagybaconban.

A lapunknak elküldött szakértői állásfoglalásában Farkas Attila kifejti: 2013 év óta foglalkozik Teleorman megyei kutatási helyszínen az aranysakál és a vörös róka táplálkozási versenyének vizsgálatával. Ehhez gyomortartalom-vizsgálatokat végez, és egy doktori (PhD) téma keretében akadémiai segítsége is van a munkájához. „Továbbá a Európai aranysakál kutató informális csoport (GOJAGE) tagjaként naprakész információkkal rendelkezem a faj folyamatos térhódításával és vélt vagy valós kártételével kapcsolatosan” – szögezi le a vadgazdamérnök.

Farkas Attila tájékoztatása szerint soha senkinek nem sikerült még bizonyítani, hogy újkori elterjedési területen az aranysakál vadkárokat okozott volna. Izraelben dokumentált beszámolók léteznek arról, hogy a szabadon tartott, őrizetlen szarvasmarha állományokban az ellések idején a borjakban veszteségeket okozhatnak, de ezen kívül ragadozásra visszavezethető háziállat-fogyasztás csak Pakisztánban és Indiában fordult elő.

Nem eszik háziállatot, tavasszal nem jár falkában

Ennek magyarázata a vadgazdamérnök szerint az Európában élő aranysakál (Canis aureus, Linnaeus 1758) testméretében és szociális magatartásában keresendő. Szakirodalmi hivatkozások szerint marmagassága 45-50 cm (a rókáé 40 cm) és testhossza a rókáéval közel azonos 65-105 cm. Saját kutatásai szerint átlagos testtömege 9,55 kg, a minimális és maximális szélső értékek pedig 4 és 14 kg.

A kölyöknevelési időszakban a felnőtt egyedek többnyire magányosan, párzási időszakban az élethosszra kialakuló párban, míg a nyár vége és tél vége közötti kölykök tanításának idejében családi csoportosulásokban vadásznak. Az ellések április végén – május elején történnek.

„Így május 11. környékén teljességgel kizárt, hogy sakálfalka támadta volna meg a szentkatolnai juhnyájat. Továbbá aki azt állítja, hogy egy, vagy egy pár átlagosan 10 kg testtömegű (közepes kutya méretű) sakál ilyen kárt képes okozni, az vagy rosszul informált, vagy rosszindulatú” – szögezi le a szakember.  

Farkas Attila saját kutatásaira támaszkodva megemlíti azt is, hogy az aranysakál étrendjében háziállat csak nagyon ritkán fordul elő (legtöbb 6 százalékos szezonális előfordulási gyakoriság). „Egyetlen pár kecskegida lábat találtam egy sakál gyomrában 3 év alatt, s azt is az ortodox húsvét környékén. Ez alapján inkább kidobott maradék fogyasztása állhatott fenn, mint ragadozás” – jegyzi meg.

Kinek érdeke a diverzió?

A vadgazdamérnök szerint a hatóságoknak érdeke fűződhet ahhoz, hogy az ilyen jellegű vadkárok kapcsán a sakált nevezze meg hivatalosan felelősnek. Emlékeztet arra, hogy a fokozottan védett nagyragadozók (medve, farkas, hiúz, vadmacska) esetében a kártérítési eljárás többé-kevésbé világos, ha nem is zökkenőmentes. A sakál státusa ellenben ellentmondásos.

Ez az állat az európai uniós élőhelyvédelmi irányelv értelmében nem szigorúan védett, de „hasznosítása igazgatási rendszabályok hatálya alá vonható”, azaz vadászható. Ám a faj még a vadászok számára sem ismert, következésképpen vadászati keret jóváhagyását sem kérik az illetékes minisztériumtól – sorolja a szakember.

„Patthelyzet, ugyanis egy védett és vadászható fajról beszélünk, mely esetében, még ha be is bizonyosodna valamiféle kártétel, a kártérítés jelenlegi procedúrája ilyen helyzetre nem terjed ki. Védett faj által okozott kárt a Környezetvédelmi Minisztérium-, vadászható faj által okozott kárt a vadászatra jogosult köteles megtéríteni, ha a felelősége megállapítható. Summa-summarum: amennyiben a gazda nem óvja meg a kárfelmérés eredményét, úgy valószínű, hogy a kártérítést elfelejtheti” – állapítja meg Farkas Attila.

A szakember álláspontja teljes egészében itt olvasható.